Van egy tó, Budapesttől nem is olyan messze. Ez a tó egy kis csoda a számomra. Csoda, abban az értelemben, hogy itt az órák perceknek tűnnek, az elme kitisztul, és a problémák, még ha időlegesen is, de semmissé válnak. Az emberre minduntalan rátelepszik valamiféle különös nyugalom, mely semmihez sem hasonlítható.
Amikor kiülök egy stégre, kezemben az éppen aktuális könyvemmel (melyből nem is biztos, hogy fogok egy betűt is olvasni) mögöttem marad minden ami a hétköznapokat posványossá és néha elviselhetetlenné teszi. Belépek egy más világba. Igen ez nem túlzás, ez egy más világ, egy újabb dimenzió a számomra.
A stégen üldögélve az ember először magába fogadja a víz illatát, majd a madarak önfeledt csiripelését melyhez időről-időre néhány perces békakuruttyolás is társul. A csend (még akkor is, ha egyes földi halandók zajongásnak is értékelik) eluralkodásával párhuzamosan a test ellazul, a figyelmem olyan apró neszekre is felfigyel, melyekre talán más körülmények között ügyet sem vetnénk.
A partmenti nádasok sekélyes vízében apró halacskák uszonyai csapkodják a vizet, majd egy csobbanás… és elhallgat táj. Talán egy halacska épp most vált valamely vízi ragadozó zsákmányává, vagy lehet, hogy sikerült elmenekülnie? Ki tudja? Időközben a vízen egy hím tőkés réce landol, majd megpihen egy úszó nádsziget aprócska tisztásán, mely nem más, mint néhány eldőlt tavalyi barnás nádcsomó. A száraz nádon pihenő réce, miután kifújta magát tompa toccsanás kíséretében belehuppant a vízbe, s társaihoz csatlakozva közös fürdőzésbe, s tollászkodásba torkolló társadalmi életbe kezd.
A rezzenéstelen víztükröt lágy szellő borzolja fel. A partot szegélyező fák, s nádszigetek tükörképének borzongó elmosódottsága a szellőcske gyengülésével párhuzamosan ismét éles kontrasztokat varázsol a vízfelszínre, melynek a barnás alapszínébe a zöld, az olíva, a mogyoró, és még számtalan más árnyalat keveredik bele.
Bámészkodom, s a könyv még mindig érintetlen. Kinyitva pihen a térdemen, mert minden más érdekesebb, és ez nem a könyv bűne, hanem a táj erénye. Nézem a vizet, mely folyamatos mozgásban van az őt tápláló patakocska jóvoltából. A tó, mely azon tavak egyike, ahol még vadon él tavirózsa, és virágainak sokszínű pompájával elkápráztatja a nézelődőt. Levelei mellett a vízipókok uralják a víztükröt. Békés vízfelszíni úszkálásaikat csak néhány apróbb viaskodás szakítja meg. Figyelmem a stég mellett elvonuló növendék halrajra terelődik. Az apróságok, az óvatos mozdulatom ellenére egy szemvillantás alatt irányt váltanak és a menedéket jelentő horgászállás alá úsznak be. Jaj! Mekkorák! Kiáltok fel magamban, amikor megpillantok három a nád felé úszó pontyot. Meg sem merek mozdulni! Kíváncsian figyelem őket. Amikor kiúsznak a látómezőmből, lassan hátradőlök a stég ülőkéjén. Visszapergetem magamban az eseményeket, de sok időm nincs az elmélkedésre, hiszen a nádszálak különös játékba kezdenek. Dőlnek jobbra, s balra, zizegnek, suhognak miközben a leveleik egymáshoz súrlódnak. Először a pontyokra fogom ezt a nagy zajongást, de tévedek, mert egy aprócska madárka ugrál, repked nádszálról nádszálra. Talán egy nádiposzáta gondolom, bár madártani ismereteim erősen lekorlátozódnak a kertekben sűrűn felbukkanó madarakra.
A kis barnás tollú madárka mit sem törődve a közelségemmel vadászatba kezd a vízipókok nádszárakhoz közel merészkedő példányai között. A zsákmány elejtése után csakhamar tovarepül, de az események láncolata itt természetesen nem ér véget. Megpillantok egy színes madárkát, mely (ismét a hiányos ismereteimre hivatkozva) talán egy jégmadár lehet. Néhány percig megpihen egy karón, melyet a horgászok használnak a csónakjaik rögzítéséhez. Nézem a távolt, mely annyira nyugalomba ringat, hogy fel sem figyelek a verebekre, melyek tőlem egy karnyújtásnyira ugrálnak, vagy arra a fakopácsra, mely egy közeli fát gyógyít.
Jó itt ülni, még annak ellenére is, hogy a közeli civilizáció neszei időnként bebocsátást nyernek a természet csendjének eme birodalmába. Érdekes, hogy egy fűnyíró, vagy egy kukásautó zaja mennyire eltompul ebben a közegben.
Harangoznak. Majdnem négy órája ülök itt, csendben, látszólag magányosan, időnként belekortyolva az innivalómba. Kitisztult fejjel kezdem tervezni az elkövetkező napokat. A múlt héten eltervezett dolgokat megvalósítottam, miért is lenne másként ezen a héten?
Itt ülök még mindig a stégen, és olvasni talán tíz oldalt olvastam a könyvemből.
Jó bambulni, révedezni, tervezgetni. Jó újra és újra felfigyelni a sekélyes vízben fickándozó halacskákra, jó figyelni a vízipókok, a kisebb nagyobb halak mozgását, s a madarak mindennapi életét, még akkor is, ha már többször is részese voltam a látottaknak. Jó (kis túlzással) részesévé válni ennek a világnak, még akkor is, ha ez csak egy ábránd. Egy ábránd, melyből valóság sosem lesz, pedig ezektől az állatkáktól meglehet, rengeteget tanulhatnánk mi emberek, ám ahelyett hogy okulnánk, folyamatosan megnehezítjük az életüket, pusztítjuk élőhelyeiket, s ellehetetlenítjük a mindennapjaikat. Ők próbálnak alkalmazkodni, mely talán sikerül hosszabb, s rövidebb ideig, de mi lesz, ha már nincs tovább? Mit fog nézni a jövő felnövekvő ifjúsága, ha egyszer a tápláléklánc olyan sérüléseket szenved, hogy nincs visszaút? Bele sem merek gondolni, inkább újra az egyik lassan tovaúszó nádszigetecskére irányítom a figyelmem, mely egy karónál megakadva kicsit megtorpan, majd tovaúszik. A vízben viháncoló kishalak ezüstös csillogása ismét a vízre irányítja a figyelmemet, melyben az órákkal ezelőtt megfigyelt pontycsapat jelenik meg, s halad tovább a tó túlsó partja felé. Búcsúzóul felállok, hogy tovább figyelhessem őket. Csakhamar az árnyak teljesen belevesznek a víz barnásan zöldes csillogásába.
Hazaindulok én is… a nyüzsgésbe, a rohanásba. Hazaindulok, hogy a jövő héten ismét kijöhessek ebbe a kis miniatűr paradicsomba új energiákat meríteni a természet ezen aprócska gyöngyszemétől.
2 hozzászólás
Nagyon szépen, érzékletesen írtad le ezt az idilli helyet, amikor olvastam, úgy éreztem, én is ott ülök azon a stégen. Köszönöm az élményt!
Köszönöm a dícsérő szavakat.
Gabriello