Rohadt egy nap volt. Ha életem összes ilyen napját sorrendbe kellene raknom, minden bizonnyal dobogós helyen végezne. Van olyan, hogy az ember úgy érzi minden összeesküdött ellene. Amikor bármibe is fog, semmi sem sikerül. De legalábbis nem úgy, ahogy tervezte. Na, ez a nap pont ilyen volt. Vidékre kellett mennem, nyélbe ütni néhány üzletet. Nekem, aki világ életében városi ember volt, elmenni az isten háta mögé, már ez felér egy seggbe rúgással. Ám az, hogy most egy egész napos kirándulást sóztak a nyakamba, számomra azt jelentette, hogy annak a bizonyos cipőnek még hegyes is volt az orra. Nem volt mit tenni, nekem épp nem volt ügyfelem, és a főnököm nem az a fajta ember, aki az én vidékfóbiámmal foglalkozik. Nagyon jól fizető ügyfelek voltak, ezért egyetlen fintor nélkül nyaláboltam a hónom alá az aktákat, és visszasomfordáltam az irodámba. Nem nagy szám. Kocsikázok egy kicsit, megnézem a két házat, zsíros szerződést kötök a tulajdonosokkal, hazajövök, learatom a dicsőséget. Pont.
De már most hiányzik a betondzsungel. Mielőtt elindulok, el ne felejtsek előre időpontot foglalni a cég pszichológusánál. Mert nekünk ilyen is van ám. A főnököm szerint ebben a szakmában előbb utóbb mindenkinek szüksége lesz rá. Ő már csak tudja. Negyven éve utazik ingatlanokban. Hét éve került a mostani pozíciójába. Talpnyalóként kezdte, mint én, persze ő a sokkal pozitívabb hangzású „ingatlanfelmérő asszisztens” fogalmat használja. Szerintem azonban ilyen poszt nincs. Különben meg a talpnyalót bújtathatjuk akármilyen szép szavak mögé, az akkor is az marad. Ez a korszaka valószínűleg elég mély benyomást tehetett rá. Másképp hogy lenne ekkora szemét.
Imádok itt dolgozni. És hiszem, méghozzá szentül, hogy néhány évtized múlva én is olyan leszek, mint ő. Amikor felvettek, gyermeki lelkesedéssel kezdtem a munkát. Frissen szabadultam az egyetemről, tele voltam tervekkel. Két évig, három hónapig, öt napig, és tizenegy óráig tartott, amíg megtörtem. Ha már itt tartunk, na, az volt életem legrohadtabb napja. Nem túlzás, milliós hasznokat termeltem a cégnek, az én mutatóim voltak a legjobbak az egész ingatlan eladási osztályon. Annyit dolgoztam, mint egy állat, de nem bántam, mert jól kerestem. Fel sem tűnt, hogy a főnököm gyakorlatilag lenyúlja a jutalékaim egy részét. Egyszerűen a legnagyobb haszonnal kötött szerződéseket a saját neve alatt küldi feljebb. Mint később kiderült, az ő dolga lenne foglalkozni ezekkel az ügyfelekkel, ám sokkal egyszerűbb őket lejjebb rugdalni egy tehetséges beosztott felé. Hát nem?
Tisztázzuk. Tudom, hogy ez mindenhol így megy. Azt is tudom, hogy örülhetek, hogy egyáltalán van munkám. Nem is az idegesített, hogy hízik a segge (amit már az incidens előtt is észrevettem, utána azonban már napról napra nagyobbnak láttam). De azért azon a jutalékon az én seggem is hízhatna. Bár jelenleg is elégedett vagyok vele, pont jó méretileg, formailag. Nem tartom magam kapzsi embernek, bőven elég lett volna az is, ha annyit mond: Köszönöm (hogy hizlalod a seggem).
Nos, nem mondta. Először arra gondoltam, hogy beszélek vele. Egy pillanattal később körberöhögtem saját magam. Mégsem hagyott nyugodni a dolog. Másnap, hazafelé vezetve, megjött az ihlet. Ha a legnagyobb hasznot a nevére írja, akkor a legnagyobb buktával is biztosan meg tud birkózni. Csak találnom kell egy optimális telket, ami akkora zsetonnal kecsegtet, hogy tutira bekapja a horgot, de csak én tudom, hogy hatalmas zakó lesz belőle. A terepet én mérem föl, a szerződést én kötöm, fogalma sem lesz róla, hogy mire készülök. Kaján vigyor ült az arcomra, amikor elképzeltem, hogy behívat az irodájába, és iszonyatosan leteremt, mekkora buktát okoztam a cégnek. Upsz.
Van benne kockázat az igaz. Ha mégsem a saját neve alatt küldi föl az üzletet, és bebukjuk, akkor tuti nem kell másnap bemenjek dolgozni. De lehet szerencsém is, és akkor neki nem kell. Mivel még a lenyúlások ellenére is nekem volt a legjobb mutatóm az osztályon, ebben az esetben reális esélyem van arra, hogy megkínáljanak a megüresedett helyével. Ha mégsem, annyi baj legyen.
Túl nagy kísértés. Hiába ült ki a kisangyal, és a kisördög is a vállamra, ezen a meccsen a glóriás srácnak esélye sem volt. Lesöpörtem a klotyóba, és az újdonsült vörös haverommal elkezdtük tervezni a bosszú részleteit. Nem kapkodtam el. Egy év telt el az óta, de én még mindig kerestem a legjobb alkalmat. Olyan voltam, mint a legprofibb alvó ügynök. Minden ingatlanhoz úgy mentem ki, hogy talán ez lesz az. Türelmes voltam. Hová is kapkodtam volna? Jól kerestem, élveztem a munkámat. A bosszúnál pedig nincs hosszantartóbb motiváció, akárki, akármit is mond. A vidéki kiránduláshoz ugyan semmi kedvem nem volt, de az egyik házat az akták alapján igen érdekesnek találtam. És persze nem sok kollégámnak akadt lehetősége egy nap alatt, két szerződést kötni. Szépen megdobja majd a fizetésemet. Elhagytam hát az irodát, és a céges autóval, az aktákkal az anyósülésen a nyakamba vettem az országutat. Négy órával később megérkeztem az első célállomásra.
Délután egy óra. Rohadt meleg. Úgy terveztem, maximum másfél óra alatt végzek, és továbbállok. Előbb ideértem, mint vártam. Az irodában előre megbeszélték az időpontokat. Még volt egy órám az első ügyfélig. Ennyi idő túlságosan sok, hogy az ötven fokos kocsiban töltsem, felhúzott ablaknál, akármennyire is szerettem volna így tenni. Leparkoltam hát a város egyetlen, viszonylag civilizáltnak kinéző kávézója előtt, és kiszálltam. Ha valaki látott már amerikai kisvárosban játszódó filmet, akkor pontosan tudja milyen látvány fogadott. Odabenn kettő vendég összesen, meg egy szőke, nagyravágyó, farmer szülőktől származó pincérlány, aki az egyetemre valót gyűjti épp. Igyekeztem minél kevésbé kitűnni a „tömegből”, nyilvánvalóan kevés sikerrel. Mondjanak paranoiásnak, de az irataim és a kávém társaságában folyamatosan a nyakamon éreztem a leheletüket. A legrosszabb az egészben mégis csak ezután következett. Mivelhogy fogalmam sem volt, pontosan hol találom azt a házat, amit keresek, meg kellett kérdezzem valamelyiküket!
Intettem a szőke kislánynak, és a legnyájasabb vigyoromat előkaparva útbaigazítást kértem. Láttam az arcán, hogy legszívesebben serpenyővel kergetne ki, de azért elmondta, merre találom a házat. Hálából szépen hozzájárultam az egyetemi tanulmányaihoz, és kifelé menet azon morfondíroztam, vajon mi baja lehet ezeknek a nagyvárosi emberekkel?
Az utca túloldalán az autóm látványa a menekülés egyetlen lehetséges forrásaként rögtön jobb kedvre derített. Igaz, belül tükörtojást lehetett volna sütni, mégis felszabadító érzés volt beszállni. Fordítom a slusszkulcsot, de az a dög nem indul! Egy másodperc alatt a hideg veríték öntött el. Próbáltam nem felkapni a vizet, és higgadtan viszonyulni a fennálló problémához. Hát, nem sikerült. Miután második próbálkozásra sem sikerült elindulnunk, az agyamat már a lila köd öntötte el. Hiába, kissé hirtelen haragú ember vagyok. Ezt az érzést most épp az egy méteres körzetemben lévő összes tereptárgy véletlenszerű átrendezésével igyekeztem csillapítani. Ha a kormány egy kicsit gyengébb (vagy én erősebb), ő sem maradt volna az autón belül, de már kezdtem fáradni, így megúszta.
Viszont a terápia jót tett. Lehiggadtam. Ránéztem az órámra. Fél kettő múlt. Mi a fenét csináljak most? Tisztázzuk, nem vagyok autószerelő. Fogalmam sincs mi a baja az autómnak. Felőlem aztán lehet egy gyertyacsere is, vagy mehet rögtön a bontóba, jelen pillanatban a kettő között semmi különbség. A lényeg, hogy nem indul. Leküzdve a pánikot felülkerekedett a problémamegoldó énem. Egy, a házat gyalog kell megkeresnem. Tiszta sor. Maximum egy kicsit kések. Kettő, ha megtaláltam, a tulajtól megkérdezem van-e ebben a porfészekben egy autószerelő. Három, megkeresem őt, és ráveszem, javítsa meg a kocsimat. Most. Négy, felhívom a másik tulajt, nagyjából mikor fogok odaérni.
Nem volt vesztegetni való időm, neki is fogtam hát a megvalósításnak. Reflexből még egyszer a slusszkulcs felé nyúltam, majd dühömben jó nagyot vágtam a kormányra, aztán nagyot sóhajtva felnéztem. Magamban megköszönve az öreg szakállasnak a kegyes bánásmódot szedelőzködni kezdtem.
Ha valamit megtanultam ennél a cégnél eltöltött időszakom alatt, akkor azt biztosan, hogy vannak olyan helyzetek, amikor saját magam kell feltalálni. Az útbaigazítás nyomán viszonylag gyorsan megtaláltam az épületet, és mindössze tíz percet késtem. A tulajdonos korrektül körbevezetett a hatalmas, bútorok nélküli házban. Nem nagyon akartam kukacoskodni vele, csak a kötelező dolgokat kérdeztem meg, így fél órán belül már az aláírások is a szerződésre táncoltak. Kezet ráztunk, és kissé félszegen előhozakodtam kérdésemmel.
– Sietnem kellene tovább, de az a helyzet, hogy lerobbant az autóm. Nem tud véletlenül egy szerelőt a városban, aki visszaállítaná menetképes állapotba?
– Hát barátom, ez elég nagy balszerencse az ön számára. – válaszolta. – Van ugyan szerelő, nem is olyan messze, ha feljebb megy ezen az utcán, ahol vagyunk, de én nem adnám a kezébe az életem. Ha érti, mire gondolok. Az újabb típusokhoz egyáltalán nem ért, a régiekhez is csak akkor, ha véletlenül józan.
Az ajkamba haraptam, és gondterhelt bólogatásba kezdtem.
– Én magam sajnos nem tudom elvinni – folytatta. – Nem is igazán ismerek senkit a városban. Ritkán töltök itt egy-két napot. Ezután már annyit sem. Ha tényleg nagyon siet, akkor vagy stoppol drága barátom, vagy felszáll a buszra. Minden nap jön egy, ugyanakkor. Mindkét irányba.
Megadóan rápillantottam az órámra. Még nem volt délután három.
– És mikor lenne az ugyanakkor? – sóhajtottam.
– Úgy három óra múlva. De ha nem akar lemaradni róla, akkor ajánlom legalább fél órával hat előtt legyen a megállóban, mert ezeknél sosem tudni.
Megköszöntem a hasznos információt, és útnak indultam. Változott a terv. A szerelőt meg kell keresnem, ez nyilvánvaló. Valahol hagynom kell a kocsit. Ha nem tudja megcsinálni, ami elég valószínű, akkor buszozás vár rám. A stoppolást gyorsan elvetettem. Amilyen napom volt, még kifogok valami pszichopatát. Még a mérgelődéstől is elment a kedvem. Hála az égnek, a térerőt éltető istenek legalább kegyeikbe fogadtak. Menet közben felhívtam hát következő szerződésre váró tulajdonost. Valami gondnok vette fel a telefont, vagy mi. Miután közölte, hogy „az asszonyom jelenleg házon kívül van”, üzenetet hagytam neki. Ha minden igaz valamikor hét és nyolc között odaérek. A biztonság kedvéért azért megkértem a férfit, nagyjából magyarázza el, merre induljak, ha leszálltam.
Hogy hol fogok aludni? Hogyan jutok ide vissza az autóért? Mikor érek egyáltalán haza? Fogalmam sem volt. Négyig vannak bent a cégnél a munkatársaim. Gondolom érthető okokból nem kívántam a főnökömmel beszélni abban a helyzetben, így inkább egy barátomat hívtam fel. Röviden vázoltam neki a történet főbb állomásait, és szóltam, ha holnap reggel nem érnék be, akkor szabadságon vagyok. Amennyiben később sem jelentkeznék, küldjön kutatócsoportot értem. Az út porában fekvő csontváz, kezében a civilizációt jelképező mobiltelefonnal, valószínűleg én leszek. Egyéb, különös ismertetőjegyem nincs.
A férfinak, aki útbaigazított a szerelőhöz, sok mindenben igaza volt. Valóban könnyen megtaláltam. Valóban részeg volt, és mint kevéssel később kiderült, valóban nem értett az újabb típusú autókhoz. Bár abban az állapotában alig hiszem, hogy akármihez is értett volna. Felmérve a helyzetet, úgy döntöttem, magam megyek el az autómért a vontatójával, majd „udvariasan” megkértem, legyen szíves legalább annyira kijózanodni, mire visszajövök, hogy elmondhassam mi a bajom. Nem mondhatnám, hogy kedves egy fickó volt, de néhány selymesen simuló papírpénz jobb kedvre derítette. A kockázatokat csökkentendő, közöltem vele, hogy akad még több is ott, ahonnan ezek jöttek, mikor a kocsiért jövök. Előreláthatólag holnap délelőtt. Nagyon reméltem, hogy ennyi idő alatt nem adja el.
Magára hagyva a részeges pacákot, elindultam vissza a kávézó felé. Nincs messze tőle a buszmegálló, gondoltam hátha kapok valami normális kaját. Egész nap csak egy csokit tömtem a fejembe. Fél öt volt, még legalább egy óra állt itt előttem, merthogy azt szilárdan elhatároztam, hogy 17:30-kor már felszállásra kész pózban foglalom el a kijelölt helyet. A város olyan kihalt volt, mint nálunk a balhés kerületek éjfél után, és a kávézóban sem találtam sokkal több embert, mint legutóbbi látogatásomkor. A szőke kislányt egy vöröske váltotta, az arcára kiülő vigyorból azonban sejtettem, hogy nagyon jól tudja mi történt velem. Kényszeredett mosollyal letelepedtem a pulthoz, és kértem egy adag sült krumplit, marhaszelettel. Jól átsütve. Amíg várakoztam, körbepillantottam a helységben, és az egyik sarokban egy érdekes pasasra lettem figyelmes. Azonnal észrevettem, hogy nem idevalósi. Méregdrága öltönyt viselt, és kifogástalanul elegáns külseje volt. Haja már őszülni kezdett, legalább hatvannak saccoltam. Egyedül volt, és egy kávé mellett a papírjaiba temetkezett. Kézhez kapva a várakozásomhoz képest egészen étvágygerjesztő késői ebédemet, úgy határoztam csatlakozok hozzá. Bár feltűnő autót nem láttam odakinn, nem tudtam elképzelni, hogy a nélkül keveredett volna ide. Még az is lehet, hogy egy irányba tartunk, és elvisz.
– Úgy látom maga sem idevalósi. Ha nem bánja csatlakoznék önhöz. – szólítottam meg.
Nem tudtam eldönteni, barátságos mosolya addigra meglehetősen csapzottá vált külsőmnek, vagy egy hasonszőrűvel való találkozás örömének szólt, mindenesetre hellyel kínált. Jó kedélyű ember volt, de kezdettől furának tűnt. Arra gondoltam, biztosan fárasztó napja volt az öregnek. Könnyen megtaláltuk a közös hangot, mint kiderült, ő is ingatlanokban utazik, mint én. Csak éppen saját cége volt, és az értékesítésen kívül elsősorban felújítással foglalkozott. Ami azt illeti, ennyi ismeretség után is sokkal jobban örültem volna neki, ha ő a főnököm. Minden zárkózottságom elszállt, ahogyan tömtem a fejem, és hosszasan bosszankodva meséltem el neki a napomat.
Amikor befejeztem, újfent barátságos, de fáradt mosolyt láttam az arcán.
– Fiam. – mondta. – Maga még nagyon fiatal, és energikus. Valóban nehéz napja lehetett, de higgye el nekem, ezekre a dolgokra néhány héten belül nem is fog szinte emlékezni.
– Hát, ezt nehezen hiszem el. Azt hiszem, ez életem egyik legrohadtabb napja. – válaszoltam.
Olyan önsajnáló képet vághattam, hogy elnevette magát.
– Ugyan. Ha azt gondolja, hogy minden összeesküdött maga ellen, akkor elmesélnék egy történetet. Nem várom, hogy elhiggye, nem is szoktam ezzel dicsekedni, de hátha ezután máshogyan látja majd az életét.
– Nos, időm az akad bőven…
– Akkor kezdem a leghihetetlenebb részével. Megismétlem, nem várom, hogy elhiggye, amit mondok, azt azonban igen, hogy ha már idekeveredett, akkor végighallgasson.
Tartott egy kis hatásszünetet, de amikor látta rajtam, hogy nem áll szándékomban kiröhögni, folytatta a mondókáját.
– Tudja, jó harminc évvel ezelőtt történt valami, amióta megátkozott ember vagyok.
Ember legyen a talpán, akinek ilyet hallva elsőre nem az fordul meg a fejében, hogy a vele szemben ülő ember komplett idióta. Ez a pasas viszont annyira meggyőző tekintettel adta elő ezt a kapitális baromságnak tetsző mondatot, hogy még csak a szemem sem kerekedett ki túlzottan. Arról nem is beszélve, hogy történtek után nem lepődök meg semmin.
– Ez tényleg meglehetősen hihetetlen kezdés. – mondtam. – De nem fojtom magába a szót.
– Látom nem is annyira nagyképű ember maga, mint amilyennek látszik. – mosolygott.
– Képzelheti, hogy nekem sem volt könnyű ezt megérteni. Nagyon is racionális ember vagyok. Viszont ami az óta történt, azt lehetetlen ilyen módon megmagyarázni.
Gondterhelten megvakarta a fejét, és a mellette lévő vizes kancsó felé nyúlt. Öntött magának egy pohárral, majd folytatta.
– Huszonhét éves koromra már elég szép vagyonnal, és jól menő céggel rendelkeztem, amit apámtól örököltem. Valósággal faltam az életet. Az egyik klubból a másikba jártam éjszakánként, a nappalt vagy végig aludtam, vagy teljesen használhatatlan állapotban ültem benn az irodámban. Állandóan nők után futkostam, majd miután lefektettem őket, még szinte aznap lapátra is kerültek. Szegény anyámat teljesen kiborította ez az életmód, és addig-addig rágta a fülemet, hogy változzak meg, míg aztán úgy látszott kikötök valaki mellett. Így sem lettem a legszentebb életű ember, de valamennyire rendeződtek a dolgaim. Egy év múlva, huszonnyolc évesen feleségül vettem a menyasszonyom, és igyekeztem valamennyire felelős férjként viselkedni. Gondolom, mondanom sem kell, inkább kevesebb, mint több sikerrel. A házasságom az elejétől fogva halálra volt ítélve. Rengeteget veszekedtünk, a családi otthon légköre az elvárhatóhoz egy cseppet sem hasonlított. Még jobban nehezítette a helyzetet, hogy a feleségemnek nem sikerült teherbe esnie. Látszólag minden rendben volt, az orvosok a rájuk költött nagy rakás pénz ellenére sem tudtak mondani semmit.
Megállt egy pillanatra a beszédben, és kortyolt a poharából. Türelmetlenül fészkelődtem a helyemen.
– És azután mi történt? Gondolom a házasság nem tartott sokáig.
– Valóban, de sorjában mindent, fiam. Válásról sokáig szó sem lehetett. Büszkeségből, anyagilag, szégyen a családra. Négy évet töltöttünk el így egymás mellett, azután megelégeltem a dolgokat, és viszonyt kezdtem egy alig húsz éves nővel. Szinte első látásra beleszerettem. Gyönyörű, kreol bőrű lány volt, és hihetetlenül szenvedélyes. Emily-nek hívták. Emily Morgan…
Láttam, ahogy a szája szegletében hamiskás mosoly jelenik meg. Még most is a szeme előtt látta a nőt. Találkoztam már én is hasonló tüneményekkel. Pontosan tudtam miről beszél.
– Amint mondtam, halálosan beleszerettem. Fogalmam sem volt hogyan mondjam el neki, hogy házas vagyok. Vele akartam maradni, és ezt keresztülvittem volna bármi áron, de biztos voltam benne hogy elhagy, ha megtudja, vagy akár rosszabb. Megöli magát. Gazdag voltam, és sikeres, de nem a pénzemért ragaszkodott hozzám. A helyzet persze egyre kényelmetlenebbé vált, míg aztán egy nap elkerülhetetlenül lebuktam. Éppen egy éve folyt a viszonyunk, és meg akart lepni. Váratlanul kapott el az utcán. A jegygyűrű az ujjamon volt, és ahogyan megfogta a kezem…
– Gondolom ebből elég nagy balhé kerekedett…
– Látom nem az erőssége a csendben maradás. – mosolyodott el megint. – Igen, ahogyan ez várható volt, rettenetesen kiborult. Órákon keresztül veszekedtünk, és próbáltam győzködni, hogy számomra csak ő a fontos. Hozzáteszem, nem hazudtam neki. De már sokkal régebben lépnem kellett volna. Gyáva voltam.
Tartott egy pillanatnyi szünetet, a gondolataiba mélyedve. Tényleg látszott rajta, hogy ezekről az emlékekről nagyon ritkán beszél.
– Nagyon erős lány volt. És kimondhatatlanul dühös rám. Még aznap elhagyott, de az utolsó mondatait soha nem fogom elfelejteni. „A mai naptól kezdve legyél átkozott, te házasságszédelgő szoknyapecér. Minden, ami a birtokodba kerül ezután, működjön egy évig, és egy perccel sem tovább”.
– Nem mondja komolyan, hogy ez volt az átka? – hitetlenkedtem. – Ugyan már, kizárt, hogy ez beválik.
– Említettem az elején, hogy nem várom, hogy elhiggye. Kezdetben én is hasonlóan reagáltam. De várjon csak egy percet, hátha mutathatok valamit…
Matatni kezdett az aktatáskájában, és egy barna, bőrkötésű noteszt vett elő. Gyakorlottan lapozni kezdte.
– Á, meg is van. Úgy látszik szerencsénk lesz.
Levette a karjáról az óráját, és a kezében tartva felém fordította. Iszonyatosan drága, egyedileg gyártott, aranyozott karóra volt. Olyan feszült figyelemmel néztük, mint két gyerek, aki csodára vár. Még a légy zümmögését is meghallottuk volna, olyan lélegzetvisszafojtva vártunk. Amikor az óra mutatója váratlanul lassulni kezdett, majd megállt, akkorát dobbant a szívem, mint amikor egy dobot ütnek meg. Hófehér arccal bámultam a pasasra.
– Na jó, most már mondja, hogy csak szívat engem. Honnan tudta, hogy most fog lemerülni az elem?
Megfordította, nézegette egy kicsit, majd a kezembe adta.
– Ez a karóra napelemmel működik. És percre pontosan egy évvel ezelőtt vettem.
– És akkor most mi lesz vele?
– Semmi, mi lenne? Az én birtokomban soha nem fog többet újra elindulni.
– Akkor kidobja? Ne őrüljön meg! Ez az óra a fél fizetésembe kerül!
– Számomra már nincsen semmi haszna…
– Várjon csak. A maga birtokában? És mi történik, ha nekem adja?
– Ha arra kíváncsi, nem tudom, hogy újra fog-e indulni. Ezt még nem próbáltam. Az értékesebb dolgaimat el szoktam ajándékozni, de mindig az egy év lejárta előtt. Ha letelt, akkor kidobom.
– Hát, ha ki akarja ezt dobni, akkor inkább adja nekem. Még ha nem is fog működni sosem, talán életemben nem látok ilyet többet.
– Felőlem. Ha akarja, tartsa meg. A magáé.
– Ezt most komolyan mondja?
– Komolyan…
Megint elhallgattunk egy pillanatra. Én szóhoz sem jutottam, csak bambultam az órát, amint az szépen lassan, de határozottan, mint egy varázsütésre, újra elindult.
– Megáll az eszem. – kiáltottam fel. – Ez újra működik.
– Ennek örülök.
– Ha most visszaadnám, akkor magánál is működne?
– Talán. Nem tudom. Maximum egy évig megint.
– De nem adom vissza… – sunyítottam.
Elnevette magát.
– Mondtam. A magáé. De most már mondja meg mennyi az idő.
– Jézusom! – kaptam a fejemhez. – Fél hat elmúlt. Nekem már a megállóban kellene lennem!
– Akkor menjünk együtt. Én is arra tartok.
– Maga is busszal van?
– Nem lenne értelme évenként autóra költeni. Még ha sok pénzem is van, akkor sem annyi, hogy ilyen pazarló legyek. Kevés luxuscikket engedek meg magamnak. Autót inkább bérelek, vagy busszal közlekedek.
Nem engedte, hogy én fizessem a számlámat, és vaskos borravalót adott a pincérnőcskének, majd kisétáltunk a megállóba.
– Nekem ez még mindig nem fér a fejembe. Hogyan tud így élni?
– Hozzá lehet szokni…
– De… Hogyan őrzi meg a pénzét? A cégét? Lakása is, csak van…
– A pénzem évenként számlákról számlákra vándorol. Eleinte volt, hogy egyet-egyet elfelejtettem. Szőrén, szálán eltűnt, ami rajta volt. A bank még a számláról sem tudott. A cégem neve is évenként változik. Minimum egy betűvel. Így aztán olyan, mintha minden évben újra és újra a birtokomba kerülne. A szerződésekre is nagyon oda kell figyelnem. Onnantól kezdve, hogy aláírtam a nevem, arra is átszáll az átok. Ha veszek egy ingatlant, egy év alatt el kell adnom. Ha máshogyan nem, áron alul. Felújítás, építkezés sem tarthat ennél tovább. Régen előfordult, hogy véletlenül kifutottam az időből. A munkásaimra majdnem ráomlott a ház. Megtanultam a legkevesebb kockázatot vállalni, hogy ne veszítsek el mindent. Lakni pedig többnyire hotelekben lakom.
– Megáll az eszem. De… Családja nincsen?
Észrevehetően elvörösödött egy kicsit.
– Nos, a kapcsolataim ugyanúgy tönkrementek napra pontosan egy évvel az után, hogy kialakultak. Semmi értelme nincs hosszabb távra tervezni. Ezért, jó néhány éve, amikor egy kis kedvességre vágyok, luxus prostituáltakhoz járok… Gyerekre igazából gondolni sem mertem. Túl nagy felelőtlenség lenne…
– Nem próbálta megkeresni azt a nőt? Valahogyan csak le lehet venni azt a rohadt átkot!
– Próbáltam keresni is, hogyne próbáltam volna. De ez az ország hatalmas, és tudja mennyi Emily Morgan él benne? Azt sem tudhatom, így hívják-e még. Rengeteg pénzt költöttem magánnyomozókra, és mindenféle misztikus feloldásra, de teljesen eredménytelenül. Kizárólag annyit tudtam meg, hogy ez egy nagyon erős és személyre szabott átok, amit csak maga az átkozó tud levenni. Vagy egyikünk halála vet neki véget…
– Akkor ezek szerint még él. Hát ember, akármennyire is szeretnék egy ilyen nőt, én puszta kézzel megfojtanám.
– Valóban? – pillantott fel kedvetlenül rám.
– Hát arra mérget vehet…
Megláttam a busz körvonalait a távolban, és elbúcsúztam az újdonsült ismerősömtől. Szinte semmit nem tudtam meg róla, mégis mindent elmondott nekem. Miután helyet foglaltam, kihajoltam az ablakon.
– Miért mondta ezt el nekem? – kiáltottam vissza.
– Akármikor is a jövőben, úgy gondolnád, hogy rossz napod volt, gondolj arra, hogy sokkal rosszabbul is járhattál volna. – válaszolt, aztán elnevette magát. Fáradtan, és nehézkesen.
Nem tudtam kiverni a fejemből azokat, amiket elmondott. Annyira őrültségnek hangzott, hogy ép eszű ember ezt el nem hiszi. De mégis. A saját szememmel láttam az órát, ott voltam, ahogyan megállt, és a saját kezemben indult újra. Ráadásul nekem is adta. Ennyire őrült lenne? Hogyan nem rokkant bele ebbe az életformába? Elképzelni sem tudtam, milyen precíznek kell lennie. Bármikor elveszíthet mindent, egy másodperc alatt. Annyi mindent kérdeztem volna még tőle, de valószínűleg soha többé nem látom. Alig adott olyan információt magáról, ami alapján megtalálhatnám.
Még akkor is ezen gondolkodtam, amikor odaértem a következő ügyfelemhez. A csengetésre a gondnok nyitott ajtót, és bevezetett a nappaliba. Csodálatos ház volt.
– Az asszonyom mindjárt jön. Kérem, várjon itt. – szólt hűvösen a férfi.
Körbenéztem a szobában. Amióta beléptem ide, valami leírhatatlan nyomás nehezedett a mellkasomra. Mintha víz alatt lettem volna. Nagyon régi épület volt, de ez sem az állapotán, sem a bútorokon nem látszott. Legjobban a kandalló fogott meg. Régi stílusú, faragott kőből készült, rajta olyan alakokkal, és jelekkel, amelyek számomra felismerhetetlenek voltak. Soha nem tudnék itt élni.
– Uram. – hallottam egy női hangot a hátam mögül, és megfordultam.
A velem szemben álló asszony az ötvenes éveiben járhatott, de még most is gyönyörű volt. Gyönyörű, kreol bőrű nő.
– Jó estét, uram. Üdvözlöm önt az unokabátyám házában. Emily Morgan vagyok…