A hangosbemondóban egy nő hangja jelezte, hogy hamarosan vonat érkezik. Egy idős nénike két szatyorral a kezében a vonatállomáson elhelyezett egyetlen padhoz totyogott és leült.
Hamarosan hallani lehetett a távolból a közeledő vonat dallamos zakatolását. – döm dö döm, döm dö döm. Meláni önkéntelenül is elmosolyodott, a sötét semmi felé tekintve ahonnan a hangot hallani vélte. A mosolyt elvitte a szél egészen a vonatnak addig az ablakáig, amelyiknél a New Yorkba való vendégek voltak láthatók. A fiú kinézett az ablakon és így szólt: – Milyen gúnyosan mosolyog ez az este, mintha csak engem nevetne ki, hogy milyen fáradt vagyok. – Tudom, hogy elfáradtál drágám, most majd szépen kipihened magad és holnap már minden tetszeni fog, hidd el. – Ugye, ha kiszállunk a vonatból már látni is fogjuk a házat? – Hát persze, Medárd, egy szempillantás és ott vagyunk.
Ahogy ezt kimondta a vasparipa nagyot sípolt és valóban megállt. A hangosbemondó ekkor közölte, hogy vonat érkezett. – Miért kell bemondani, mikor mindenki látja, hogy vonat érkezett? – morgott Medárd, akire semmilyen jó hatással nem volt ez a nyugalmas tanyasi környezet; egyelőre.
Az egész Láncz család a vonat elé ment. Kedvesen üdvözölték az újonnan érkezőket, majd bemutatkoztak. Az édesanyát Máriának hívták és rövid fekete haja volt és mélyen ülő, apró, kék szemei. Meláni ezt a nőt kifejezetten csúnyának találta az anyukájához, vagy Adél nénihez viszonyítva. Az ő édesanyjának hosszú, szőkésbarna haja volt és mandulavágású zöld szemei, a bőre még nem ráncosodott. Adél néni félhosszú, vörös haja és ragyogó, mogyoróbarna szemei pedig egészen elbűvölték a kislányt. Fiatalos, kedves arca egy mókuséra emlékeztetett.
A fiú szeme zöld volt, de nagyon világos, a haja pedig sötétbarna és dús, kicsit hullámos, ami még inkább kiemelte, hogy a feje nagyobb az átlagosnál. Medárd; egyáltalán nem illik rá ez a név – gondolta Meláni. – Ez inkább egy mélybarna szemű, kleor bőrű, de szőke fiúhoz illene – aztán kiegészítésül egyszerű kantáros farmert képzelt hozzá, a flancos csillogó öve és az „I ♥ New York” feliratú pólója helyére.
Amíg ezt így végiggondolta apja már mindenkit fölsegített a kocsira, most megfogta a gondolataiba révedő kislányát és felrakta őt is. Medárd zsörtölődött, hogy még mindig nem érkezetek meg. A tücskök ciripelését zajnak nevezte és az mondta biztosan nem tud majd tőlük aludni. Melánia nem szólt érte, pedig nagyon bántotta, hogy valakinek nem tetszik az ő otthonához vezető út, a hely, ami a szíve csücske. Betudta annak, hogy fáradt, egész nap utaztak. Amerikából Európába, ha belegondolt már szédült a hatalmas távolságtól. De hamarosan Meláninak rá kellett jönnie, hogy ez Medárd természetes viselkedése és nem csak a fáradtságtól ilyen. Az oda úthoz képest ez legalább kétszer olyan hosszúnak tűnt. Senki nem szólt egy szót sem, leszámítva persze Medárd örökös dödögését. Meláni az asszonyt szimpatikusabbnak találta, mint a fiát, ezért vele próbált meg beszélgetést kezdeni a hosszúra nyúlt csend után. – Mária néni, ugye megéheztek a hosszú úton? – Nem igazán, épp most ettünk. – Csak mert anyával készítettünk finom vacsorát – mondta elkedvetlenedve és már törte is a fejét hogyan is lehetne folytatni a beszélgetést. – Tartanak valamilyen állatot? – kérdezte végül. – Nem, allergiás vagyok az állatszőrre, főleg a macskáéra. Ugye nincs macskájuk? Meláninak ez már végképp nem tetszett ezért így válaszolt.: – Hogy cicánk? Nincs, de én szeretnék kettőt vagy hármat, perzsákat, mert azoknak jó hosszú szőrük van. Apa meg is ígérte, hogy hamarosan szerez nekem, igaz apa? – a férfi zavartan így válaszolt: – Még nem biztos Meláni. A kislány többet nem is próbálkozott a beszélgetéssel. Mikor megérkeztek Viktória kedvesen beinvitálta őket és vacsorával kínálta, de egy falatot sem vettek. Megmutatta a szobáikat és a fürdőt a férje pedig bevitte a csomagokat. Medárd fintorgott a szoba láttán, csalódottságát nem bírta magában tartani. – Hol a tévé, hol a számítógép, hol a hifi? – Gondolom nem azért jöttél, hogy a szobádban gubbassz, hanem, hogy kimenj a friss levegőre, hogy lovagolj és, hogy kirándulj. Jó éjszakát! – mondta hirtelen Melánia, aki igencsak megelégelte a nagyvárosiak kényeskedését, de Medárd sem hagyta magát. – Te csak ne akard nekem megmondani, hogy mit csináljak! – Szólt vissza, de a lány addigra már lement a lépcsőn.
– Nem szabad így bánni egy vendéggel, hallod? Holnap bocsánatot kérsz tőlük, amint először meglátod őket! Mi ütött beléd Meláni? A kocsiban is amilyen tapintatlanul beszéltél Mária nénivel! Még hogy három perzsa! – Nagyon kényesek és meg sem kóstolták a rétesemet, anya, te is tudod, hogy megérdemelték – nézett reménykedve a kislány az anyjára. – Ez nem mentség, nagyon csúnyán viselkedtél és bocsánatot fogsz kérni. – Nem fogok! – válaszolta Meláni ellentmondást nem tűrően. Most apa szólalt meg: – Ne makacsold meg magad, mert velem gyűlik meg a bajod! – A kislány látta, hogy apja nagyon mérges és felé indul. Felfutott a lépcsőn, be a szobájába. Fel sem kapcsolta a villanyt, leborult az ágyára és álomba sírta magát. Rosszul sikerült minden, pedig ő annyira jó akart lenni, tényleg, igazán, bántotta, hogy valakinek nem tetszik az ő otthona.
2 hozzászólás
Nekem ez tetszett! Gratulálok!
Üdv: Istefán
Köszönöm.
Delory Nadin