A Napló
Ezt figyeljétek! Kezembe akadt Mad naplója. Úgy történt, hogy egyik délután igencsak unatkoztam, és gondoltam egyet, felugrok kedves barátomhoz. Lakótelepen él, ahol a házak annyira egyformák. Szegletesek, kőhidegek, szelesek, mogorvák. Mint valami gigantikus panelerdő, úgy magasodnak ott a házak. Köztük, mint parányi szigetek, elvétve bokrok, kosz- és szmog tűrő fák ágaskodnak. A járdák szeméttől terhesek, vajúdva ontják magukból az eldobott papír fecniket, ételmaradékot, csikkeket. Ablakaik esténként hunyorogva tárják elénk a családok, vagy éppen magányosok hol tiszta, hol mocskos életét. Ilyenkor a lámpák szerény fénnyel egyengetik utunkat egyik utcából ki, másik utcába be. A házak alatt igen sok italmérő helység búvik meg. Bentről szavak, kiáltások zajonganak. Szerelem, családi dráma, politika, focimeccs, félelem, kacagás, bánattól sújtott sírás; mind kihallik a vékony ablakokon át. Mad is meg szokott pihenni egy-egy ilyen helységben. Rendszerint megkeresi a legeldugottabb asztalt, halkan, már-már suttogva kéri a pincérnőt, hogy hozzon egy unicumot, és egy sört. Majd gondolkodik. Mi végre is az élet? És benne például ő?
Lehet, elmentem egy ilyen öblögető mellett és ő ott bent kuksolt a sarokban. Nem vettem észre. Nem is kerestem. Teljes bizonyossággal hittem, hogy otthon találom. Tévedtem. A kapucsengő válaszra sem méltatott. Jött egy idős bácsika, lehelete olyan szagot párolgott, mikor köszönt nekem. „Szép estét!”, mondta. Biccentettem neki. A lift mély dorombolással kúszott fel a tizedik emeletre. Odaléptem ajtajához. 57. Füleltem, hátha meghallom Mad hangját. Vagy a tévét, amint rossz híreket fröcsög magából. De semmi, csak csend. Még akkor adott nekem egy kulcsot, mikor kijöttünk 2-es számú Körzeti Elme Gyógy- és Intézet Skrizofén Osztályáról. Ott ígértem neki, hogy mostantól jobb élete lesz. Hogy például egy robotgyárban fog dolgozni, ahol csupa jó dolgokat készítenek, és nem lesz magányos.
Elővettem a kulcsot. A zár engedelmeskedett; nincs itthon. De a robotgyárban sem lehet. Mert az még várat magára, nem volt elég szabad szellemem, ha értitek, hogy odavigyem őt. De sort kerítek rá, ígérem!
Bent félhomály. A fürdőben ég a lámpa. Elfelejtette leoltani. Mad ilyen, mindig van valami, ha csak egy kis apróság, amit elfelejt. Elfelejt válaszolni, ha kérdezik, elfelejti a szemetet kivinni, elfelejti felhívni a barátait; már azokat, akik kitartottak mellette. Persze akadnak nagyobb feledések is. Ilyen volt egyszer, mikor elfelejtett szeretni egy lányt. Na, nem azt mondom, hogy teljesen, csak másképp. Igazából rajongott érte, a fél kezét is feláldozta volna, ha kell. Szerette is, csak olyan konzervatív módon, félénken, bátortalanul. Mad –nek fontos, ha van kapcsolat. Ezt arra érti, hogy neki elsősorban a kapocs a fontos, utána jöhet minden más. Szereti, ha egymáshoz bújnak, ha simogatják egymás testét, szeret csókolózni, puszilgatni, imádja az előjátékot. És nem szeret szégyellősködni. Mármint mások előtt. Hogy miért pont az a lány. Meg ilyenek.
Nem tudta eldönteni, hogy a lány szereti-e igazán. Kérdéseket tette fel neki. Vagy éppen ellentétes indulóponttal rendelkező válaszokat. Nyelvével a legszentebb szentség forró és nedves vájatában matatott, ujjai a mellbimbóját masszírozták. És akkor ilyenek jöttek elő reszketeg szájából: „Mondd, hogy nem szeretsz!” „Nem mondom.”, volt a válasz. „Mondd, hogy nem kívánsz!” „Nem mondom.”, hangzott ismét. „Mondd, hogy nem hiányzok!” „Nem mondom.”, szólt újra a lány. És kérdések. „Miért nem mondasz semmit?” „Nem tudom.”, jött a válasz. „Miért nem beszélsz őszintén?” „Nem tudom.”, ismételte a lány.
Mad aztán rájött, hogy van valamilyen áthatolhatatlan fal, mely ott tornyosult kettejük között, mint a nagy kínai, és amelyet nem tudott, de egy idő után már nem is szándékozott lebontani. Másképp kell manapság szeretni, volt első felismerése. Vadul, indulatosan, szexre koncentrálva. De Mad-nek úgy nem megy. Neki egyszerűen kell az érzés, a kapocs, a vágy. Hogy ne csak üres, izzadságtól terhes percek maradjanak utánuk.
Karácsonyra egy számítógépes bemutatót készített neki. Képeket illesztett be, alájuk szeretett szépségének szánt gondolatait, és a kész bemutató alá andalító zenét. Azt akarta tudatni, hogy a szeretet egyfajta vulkánkitörés, melynek a végterméke az orgazmus. De addig mindig vannak fokozatok, melyeket be kell tartani, különben összedől a lávától izzó hegyóriás. Szerette volna, ha a lány megérti és elfogadja őt olyannak, amilyen, ahogyan ő is elfogadja a lányt olyannak, amilyen. Nem kellett volna. Ma már nem szeretnek az emberek olvasni. Hát még érzelgősködni. Az olyan ciki. Miközben készítette ezt a különleges ajándékot, sírt. Mert tudta, már előre tudta, hogy nem fog célt érni, nem lesz eredménye ennek a suta próbálkozásnak. De legalább a lánynak jó volt, mosolygott el néha, visszaemlékezve arra az időszakra. Azóta Mad még komorabb lett, néha rájön az ordíthatnék, vagy az elmebaj, hogy így még soha senkit nem szeretett, és lám, még sincs következménye, őszintesége ennek a kusza kapcsolatnak.
Leoltom a villanyt.
A szobába lépve viszonylagos rend; ruhák szétszórva, papírlapok a földön, a számítógép monitorja ujjlenyomatos. Egy pálinkás üveg az asztalon, már csak párolog el belőle a maradék. Az ágy gyűrött és szétszórt. Hát, azért jól esik látni, nem én vagyok az egyetlen, aki nem ágyaz be felkelés után. Kimegyek a konyhába. De jó lenne egy csésze kávé! Elkészítem, megvárom, míg lefő. Az ablakpárkányon apró kaktuszok, egy gyertyatartó, kisnaptár, szakadt szélű jegyzetfüzet és egy fénykép. Mosolygó, szőkébe hajló fiatal lányról készült. Szemei vidámak, szája vékonyan édes, arca sugárzik; az egész kép egy hatalmas adag öröm. Most már értem.
Tejet veszek elő a hűtőből. Rágyújtok. És a gyufa lángjánál megpillantok egy kihajtott füzetet. Kezembe veszem. Az elején ez áll: Naplóm. Mad kurta írása, már-már olvashatatlan szavai tekerednek össze a sorok között. Felnevetek. Vannak benne személyes megjegyzések, aztán idézetek, meg újságcímek, vagy éppen rövid hírek. Majd mindegyikhez írt valamilyen széljegyzetet. Gondolom azokhoz, melyeket arra érdemesnek tartott. A Napló egyfajta összegzése a mindennapok történéseinek, talán egy üzenet, hogy „hé, emberek, hiába erőlködtök a nagy és hatalmas dolgok feltalálásán, génkísérleteken, messzeségbe repítő űrutazáson, gyógyíthatatlan betegségek vakcinájának előállításán! Itt van az élet. A perceitek sava-borsa!”
Úgy gondoltam, nem olyan nagy illetlenség, ha most szemezgetek ebből a naplóból, és megosztom Mad szösszeneteit veletek! Remélem, megbocsát nekem! Saját gondolatait majd dőlt betűvel jelzem, rendben? De ha addig hazajön, feltétlenül engedélyét kérem majd. Nem hiszem, hogy nagy ellenállásba fogok ütközni, nagyon jó barátom. Majdnem olyan, mint én! Hogy a viharba ellenkezhetne pont velem! Ugye?
Íme, a Napló részletekben:
„Balesetek hétvégéje volt az elmúlt két nap. Három fiatal lány száznegyven kilométer per órás sebességgel csapódott egy oszlopnak. Állapotuk válságos. Egyikük mindkét lába leszakadt.”
Balesetek évei voltak az elmúlt harminchat év. Nekivágódtam számtalan embernek, érzésnek. Ja, és a szívem és lelkem már nagyon rég tőből leszakadt. Erre varrjatok gombot!
„Olcsó, kávéillatú óvszerekkel próbálnak harcolni az AIDS terjedése ellen Etiópiában, ahol az emberek szerint a hagyományos gumiknak műanyag szaga van.”
Mekkora probléma! Hívjuk az Elnököt! Mintha ettől majd a réteken, dzsungelek bokrai alatt nem kefélnék szanaszét egymást a fekete emberkék, akiknek a szexen kívül semmijük sem maradt. Legalább az ingyen van…
„Szentírást lehet kérni email – ben a Pápától, adta hírül a Vatikáni Rádió.”
Jó. Ez megnyugtat. A vallást informatikai szintre emeltük. Remek. Bevezető kérdés: – Tudja még egyáltalán valaki, miről szól a Biblia? Szünet, szünet, szünet. Ó, és hajdanán végigvertük az új földrészeket azt hangoztatva, hogy Jézus nélkül nincs termés, föld, béke, öröm, család. Most meg a biteken keresztül lopjuk be szavait, ahelyett, hogy csak egyszer az életben feltenné a kérdést magának mindenki: – Mi a frászkarikát akarok én Jézustól?
„A thaiföldi légierő egyik pilótája járőrözés közben leszállt helikopterével, és gombát szedett édesanyjának.”
Nemes, bátor, szerető fiú! Ígérd meg, hogy soha nem lősz halomra senkit a gépedre felszerelt négy géppuskával, hat nyomkövető rakétával, négy repülőrobottal, huszonnégy repeszgránáttal! Amúgy jó gombászást!
„Britney Spears nem vezethet autót, ha a fiai is benne ülnek”
Ki a tököm az a Britney Spears?
„Sújtólégrobbanás következtében beomlott egy bánya kelet-Ukrajnában. Huszonnyolc bányász vesztette életét.”
Nem mintha ez megnyugtatna most bárkit is, csak úgy szíves tájékoztatásul közlöm, hogy az első világháborúban nyolc és fél millió ember halt meg, a spanyolpestisben meg húszmillió. És akkor még nem beszéltünk a történelem azelőtti és azutáni halottairól. Különben meg a bányák ilyenek. Omlósak, mint édes-keksz.
„Izrael nem áll le a támadásokkal, és tovább bombáz palesztin területeket.”
Ha szétnézünk ebben a mai, érdekek, pénzóriások által irányított világunkban, akkor azt látjuk, hogy egyes nemzetek kifejezett előjogokat tartanak fenn maguknak arra vonatkozólag, hogy más nemzeteket megfosszanak minden történelem adta joguktól, vívmányaiktól és visszabombázzák őket a kőkorszakba. De legalábbis az ókor kezdetére. Éljen a haladás!
„Zsebtolvaj majmot fogott a rendőrség Kolumbiában.”
Maga a hír a röhej és szánalmas! Ilyet betenni egy újságba! Nincs egy eldugott, elfeledett versike? Vagy egy idézet? Mi a rohadás telepedett a szerkesztők fejébe? Most ideges lettem. Egy picit…
„Hérakleitosz mondta: Az ember a halál éjjelében világot gyújt magának.”
Akkor itt egy idézet. Kíváncsi lennék, kinek mit jelent ez a mondat?
„Eladó John Lennon hajszála.”
Most erre mit lehet mondani? Leszarom. És azt is, aki erre pénzt ad. Mert akkor miért nem egy gyermekotthonnak vagy állatmenhelynek nyújt segítséget? Komolyan! Ennyire hülyék az emberek ezen a bolygón?
„Frontálisan ütközött két folyami komphajó Banglades déli részén.”
Tülköltek?
„Százhúsz ezren váltak hajléktalanná a hetek óta tartó esőzések okozta brazíliai áradások miatt.”
A Természet mindig erősebb. Hatalmasabb. Övé ez a bolygó. Az már más kérdés, hogy mi szisztematikusan szétverjük, mint féltékeny feleség a konyhaszekrény tartalmát. Talán ezek a katasztrófák a Természet válaszai az ellene folytatott hadviselésben?
„Az európai Űrügynökség szondája egykori folyóvölgyet fényképezett le a Marson.”
Én meg tegnap beszéltem egy plútói lénnyel. Kedves volt. A ház alatti kocsmában futottunk össze. Rögtön felismertem, hogy nem közülünk való, annyira érdeklődve nézegetett mindent és mindenkit. Gyanús volt, úgy bizony! Na, azt mondta, onnan nézve mi vagyunk nagyon messze. És kicsik. Meg hogy nekik négy kezük van. Megkérdeztem, miért? És közben sunyin mosolyogtam. Azt felelte, hogy nem a szex miatt, bár az sem elhanyagolható szempont, hanem mert így hasznosabban ki tudják használni az életüket. Több dolgot készíthetnek, gyorsabban végeznek a munkával, satöbbi. És azt mondta, hogy követ esznek, és kavics a kedvenc desszertjük. Meg kőolajat isznak. Attól olyan okosak. Ezen nevettem, és kimentem a söröző vécéjébe, hogy pisáljak egy nagyot. De hánytam.
A marsi folyóvölgyre még később visszatérünk!
„Egy kilencven éves néni a villamos elé lépett és meghalt.”
Nagymamáim jutnak eszembe. Mindketten élnek még, és viszonylagosan jó egészségnek örvendenek. Nagypapáim viszont már eltávoztak. Mindketten ágyban, csendben hunytak el. Egyikük kórházban, a másik pedig otthon, szűk családi körben. De villamos? Senki nem érdemel ilyen halált!
„Elolvadt jégsapkák, tengerbe süllyedt part menti városok, mediterrán termőföldek helyett szikkadt homoksivatag, kihalt állatfajok, kétszázötvenmillió szomjazó ember. Ez a Föld jövője.”
Megint a Természet. És a kíméletlen válaszai. Ha a Föld jajveszékelne a halottak poraitól, már ordítana! Értsétek meg: mindennek oka van! Nem vagyunk jó gazdái ennek a golyóbisnak. Rosszak vagyunk. Hóviharokat, tomboló szeleket, hurrikánokat, földrengéseket, vulkánkitöréseket kapunk ajándékba, cserébe rosszaságunkért. Amúgy nem csodálkozok. Elvégre a nagy Univerzumban is vannak évszakok, úgy hiszem, és most mi pont az ősz végét fogtuk ki. Pechünkre! Nemsokára eljön a tél, és akkor nekünk befellegzett. A New Yorki tőzsdecápák is bekaphatják majd. Meg az ingatlanmilliárdosok is. Egy rakás lócitromot fog érni ádáz zsarnokságuk által megszerzett ingatlan-vagyonuk. Csak teknősök, mélytengeri halak, csigák és medúzák, és moszatok fognak megmaradni. Nekik meg édes mindegy lesz, hogy fent hány ember fog elpusztulni. Azt mondják majd, hogy jaj de jó, jaj, de jó!
„Ötven ember vesztette életét Irakban egy pokolgépes merénylet következtében.”
Miért pont ott? Miért ötvenen? Miért az életét? Ha valaki segítene elmagyarázni, miért jó az, ha egy hadviselő fél teljesen fegyvertelen embereket öl meg ilyen vagy olyan módon? Ez tisztességessé teszi ádáz és végtelen harcukat? Bármilyen jó ügy érdekében is vívják azokat? Ja, eszembe jutott, mit akartam ide írni: gyávaság.
„A dohányzó nők nagyobb valószínűséggel betegszenek meg tüdőrákban, mint a naponta ugyanannyi cigarettát elszívó férfiak.”
Tessék, ti akartátok az egyenjogúságot! Viseljétek emelt fővel, hogy fölénk kerekedtetek!
Galilei, a páduai egyetem tanára 1610-ben azt mondta, hogy: – Úgy tapasztalom, hogy a bolygó nem egészen gömbölyű.”
Jól tapasztalta.
„Gigi mellei gömbölyen viháncolnak sudár felsőtestén.”
És ha látta volna ezeket a melleket! Galilei! Feszesek, kerekek, csillogók! Óóó…
„Tilos az alvás Torontó utcáin.”
Miért?
„Hóviharban lezuhant egy afgán utasszállító gép, mindenki meghalt.”
Újabb rossz hír. Nem tudom, szándékos-e, de ilyenekkel van tele majd’ minden újság, folyóirat. Nincs szépség, öröm, szerelem, lelkesedés, vigasz, szárnyalás, humor, barátság, vágy… Illetve van, de csak elvétve. Mindegy, ilyen lett a világ, ilyenné tettük.
„Sikerült lencsevégre kapni egy vörös szuperóriás csillag felrobbanásának pillanatát. A csillag a Tejút külső peremén, húszezer fényévnyire a Földtől semmisült meg.”
Plútói barátom azt mondta, hogy fenéket! Éppen egy kísérletet végeztek legújabb antianyag reaktorukkal. Elismerte, hogy rosszul sült el ez a kísérlet. A részecske hajtómű felmondta a szolgálatot, ugyanis az egyik számítógép hibázott, vélhetőleg kiégett az egyik ellenállás az alaplapján. Cserébe elpusztítottak egy kisméretű naprendszert. A rendszerben hét bolygó volt, annak tizenhárom holdja, és egy kettős nap felügyelte az egész hóbelevancot. Értelmes élet nemigen volt rajta. Valami pókszerű lényeket figyeltek meg ott korábban. A pókok egyfajta társadalmi rendben éltek, voltak városaik, telepeik, de nem igazán mondható el róluk, hogy demokratikus intézményben tengették napjaikat, mesélte plútói barátom. Ekkor kértem neki egy kisüstit. Megköszönte. Utána még elmesélte, hogy a pókok minden másik pókot megettek, ha ellenkező dolgot tettek, mint ami a pókoktól amúgy elvárható. Példát is mondott. Egy alkalommal két pók arra vetemedett, hogy felnézzen az égre, és azt üzenje a többi póknak apró zörejekkel, melyeket a lábaikkal okoztak, hogy hé, mi az a sok fénylő ott fent, miért forognak, ha sokáig nézzük őket, mi lehet odafenn? Természetesen az ő bolygójuk forgott. Volt neve is, tette vállamra kezét a plútói. Skimana23. Mármint a pókbolygó neve. A két lázadó szellemű pókot megették a többiek vacsorára. Tehát mindhiába tettek fel kérdéseket. Megszűnt nem csak a Skimana23, hanem az egész naprendszerük. Köddé váltak, azt a fényes ködöt látták a földlakó csillagászok szupernóva-robbanásnak. Isten veletek, ti kérdező pókok!
„Ötvenhatan, túlnyomórészt nők és gyerekek haltak meg, mikor Indiában egy vonat egy esküvőről jövő, emberekkel teli traktorral ütközött.”
Vége a dáridónak! Hahó, hahó! Ok és okozat. Kauzalitás! Vagy másképp: ki traktorral jár, ne számítson egy vonat kegyelmére!
„Egy orosz zongoristát, Olge Skibét letartóztatták, amiért egy gengszterről és a bolsevik titkos rendőrségről szóló dalt játszott.”
Én egy alkalommal azt átallottam, hogy belepisiltem egy virágosládába. Nagyon kellett, és sehol a közelben egy vécé, vagy egy fa. Csak az a láda. Benne tarkálló rózsák, tulipánok, gerberák. Hiába, szükség törvényt bont!
Ó, ez most hogy jött ehhez a valóban kiemelkedő hírhez?
„A svédországi Helsinborg vegyi üzemének egyik sérült tartályából több ezer tonna kénsav folyt ki.”
Plútói barátom szerint ez picsafüst. Legalábbis a póknaprendszerhez képest. Bár, mint mesélte, egyszer létrehoztak egy telepet a Marson. Akkortájt a bolygó kék és zöld és sárga volt. Teli növényekkel, hatalmas pálmákkal, jegenyékkel, cédrusokkal. Génbankból hozták ide az első magvakat. Halakat és madarakat és ragadozókat is betelepítettek. Gigantikus erőműveket építettek, hogy a bolygónak legyen légköre. Lett is bőségesen. És számos tengere és folyója is volt. Ezeknek a maradékait látták meg nemrég földi csillagászok. Amúgy akkortájt, mikor a Mars élt, virágzott, fejlődött, a Földön dinoszauruszok császkáltak le-föl végtelen erdőkben.
Szóval, egy alkalommal meghibásodott három ilyen nagy erőmű. Szivárogni kezdett belőle a lég-anyag, ahogyan a plútóiak mondják. Ez narancsszínű volt. És váratlanul felrobbant a három erőmű. Akkora detonációt okozott, hogy elsöpört minden élő és élettelen dolgot a Mars felszínéről, és a robbanás jutalmul benarancsozta a bolygó felszínét. Tudod, ezért hívják vörös bolygónak, mondta kajánul vigyorogva a plútói.
„Férfi létemre női ruhákban járok. Mit tegyek?”
Anyád!
„Egy harminchat éves brit férfit kitiltottak Teesside város összes mélygarázsából, mert a biztonsági kamerák rögzítették több alkalommal is, hogy a kocsikból lopott benzint megissza.”
Na, helyben vagyunk. Ez a férfi nem más, mint a plútói barátom. Hiába beszélek neki a sör és vörösbor és pálinka ízeinek a rejtelmeiről! Jó, megissza, de, mint mondja, nem élvezi az ízét. Ezért nem hajlandó mást inni napi rendszerességgel, mint benzint. Azért szokott rá, mert igen nehéz nyers kőolajhoz jutni ezen a bolygón. Mindenhol fegyveres fickók őrzik a tárolókat. Így jobb híján ráfanyalodott a benzinre. Az elején még köhécselt, olykor hányt is, de igen könnyen megszokta. Mostanában nyitott parkolókban bóklászik és vedeli azt a párlatot.
„Tengeri halból készít bort egy kínai vállalkozó bioborászatában.”
Én meg datolyából és mandulából és fahéjból és mézből dobtam össze egyszer egy süteményt. Na, és?
„7266 állat- és 8323 növényfaj van veszélyben a Földön. Kihalhat az ámbrás cet, a jegesmedve, és a rövid fülű bagoly.”
Szíves tájékoztatásul: A perm-triász kihalás, vagy köznapi használatú kifejezéssel a Nagy Halál az élővilág ismert legnagyobb kihalási hulláma volt, amely mintegy 251 millió éve történt. Becslések szerint a tengeri fajok 96% -a és a szárazföldi gerincesek 70%- a pusztult ekkor ki.
Pedig Földünk élővilágára a hihetetlen fajgazdagság jellemző. Eddig a tudósok kb. 1, 4 millió fajt tudtak azonosítani, egyesek szerint a teljes szám valahol tíz és harmincmillió között lehet. Az ismeretlen fajok nagy része a trópusi esőerdőkben vagy az óceánok mélyén él. Ami nem baj, lesz utánpótlás, ha mi már nem leszünk.
Egy jelentés beszámol arról is, hogy a kutatók becslése szerint évente ötvenezer faj tűnik el végleg a Földről. Ha utánaszámolunk, ez napi száznegyvenegyet jelent, azaz hozzávetőlegesen tízpercenként kipusztul egy állat- vagy növényfaj. Még elszomorítóbb, hogy ezek nagyobb része ismeretlen, még fel nem fedezett faj, főként rovarok és puhatestűek. De ne aggódjunk, mi is sorra kerülünk!
Tanulság? Dobálózhatunk a számokkal ide-oda, a folyamat már réges-régen beindult. Nagyjából a gőzmozdony indulásakor. Addig a pontig nem marcangoltuk szét légkörünket, és nem szaporodtunk úgy, mint a nyulak! Feléljük a termőföldeket, mert nincs hol lakni. Elfogynak az erdők, hogy legyen mire írni, és legyen mivel kitörölni a seggünket! Hát ennyi. Bocs, 7266 állat- és 8323 növényfaj, ha egy kicsit morózus voltam!
„Egy orosz férfi hatvan év némaság után szólalt meg, mióta 1942-ben egy második világháborús csatában elvesztette beszédkészségét. Első szavai unokaöccséhez szóltak: – Gyere ide!”
Egy kedves rokonom szintén elveszítette a beszédkészségét. De nem volt háborúban, és nem érte semmilyen kiemelkedően rossz hatás. Egyszerűen úgy döntött tízévesen, hogy nem beszél többé. Nem szerette ezt a világot. Nem tetszett neki, hogy az apja folyton részeg és veri az anyját. Nem tetszett neki, hogy ez a részeg disznó molesztálta a húgát. Nem tetszett neki, hogy az iskolában mindenki másnak normális család jutott. Nem tetszett neki, hogy úgy általában mindenki boldog körülötte, neki pedig egy apró oka sem volt erre. Nem tetszett neki, hogy a kutyáját, egy hathónapos vizslát elütött egy kombájn. Nem tetszett neki, hogy a lányok folyton kicsúfolták, kinevették. Nem tetszett neki, hogy a fiúk folyton zrikálták, vagy lebuzizták. Ennek a sok nemtetszésnek örömére elhatározta, hogy soha többé egy árva szót sem ejt ki a száján. Nem volt könnyű döntés, képzelhetitek. Sajnáltam. Próbáltam vigasztalni, hasztalan. Könyveket vittem neki, legalább olvasson. Abban reménykedtem, egyszer csak hozzászól valamelyik irományhoz. Vagy megköszöni nekem, amiért gondolok rá. De nem mukkant. Viszont tényleg rengeteget olvasott, szinte falta a betűket. Időközben meghalt az apja, leszúrták a Vénség elnevezésű kocsma előtt. Állítólag megütött egy asszonyt. Nemsokára meghalt édesanyja is, aki már nem is érezte a fájdalmat. Legalábbis fizikailag nem. Húga kisegítő-iskolába került. Bentlakó lett. A többi lány minden nap megverte, az ápolók megkefélték. Volt, hogy egy este öten használták mocskos vágyaik kielégítésére még üde testét. Tizenhét éves korára elhasználódott. Hogy ezt kifejezésre juttassa, felvágta az ereit egy őszi éjjelen. Kedves rokonom, aki addigra többet olvasott, mint Arisztotelész egész életében, ekkor megszólat, szavai soha nem törlődnek ki a fejemből, ott konganak majd az Idők végezetéig. Így szólt: – Istenem, még soha nem éreztem magam ennyire egyedül!
„Toscanelli tervezte az első földgömböt.”
Hála néki!
„George Orwell imigyen szólt: – Ötvenévesen mindenkinek olyan arca van, amilyet megérdemelt.”
Végül is csak akkor lehetek teljesen impotens, ha már magam sem tudom kiverni. Ezt meg én írtam.
„Einstein ezt állítja: – Semmi sem haladhat gyorsabban a fénynél.”
Kérdezd csak meg plútói barátomat! Ja, eddig nem is mondtam, a neve: Redmon. Legalábbis itt, a Földön. Azért választotta ezt a teuton eredetű nevet, mert a jelentése: tanácsadó. Nos, Redmond szerint a fény sebességét tekinteni maximumnak annyit tesz, mintha azt várnánk el az emberektől, hogy most komolyan elhiggyék, a majmomtól származnak. Hozzátette, nem is olyan régen azt hitték az emberek, hogy a Föld lapos, aztán meg azt, hogy körülötte forog minden, vagy azt, hogy a puskagolyó a leggyorsabb. Még háromszázhuszonhét év, és rájöttök, mondta, hogy a fény csak töredéke annak a sebességnek, ami valójában keresztül-kasul száguld minden pillanatban minden tárgyon, élőlényen, sőt, az egész Világmindenségen. Arra nézvést nem adott semmilyen támpontot, hogy ez mekkora sebesség, és hogy mi a neve, vagy miből áll. Folyton titkolózik a szarházi!
„Grafitti: A férfiak olyanok, mint a vécé: szabadok, foglaltak, vagy szar az egész.”
Ezt fújd fel a falra kispofa: Az emberfaj olyan, mint a vírus; gyors, hatékony, mindent felzabál, és rövid életű!
„Barátom mondta, és mekkora igaza van: Három rossz dolog van a világon: Ráérek, Elfelejtettem, Majd!”
Köszönöm neked plútói testvérem! Ezt a mondást oszd meg az összes nővel, akivel dolgom volt! Biztosan állíthatom, hogy lesüvöltik fejedről azokat a kitüremkedéseket. És miért? Mert szemükbe mondtad a hibáikat!
Hoppá! Nem mondtam, de neki csak két keze van. Azt mondta, önként vállalta, hogy leamputálják végtagjai egyharmadát egy plútói kórházban, mert ez volt a feltétele, hogy ügynök lehessen minálunk. Tehát kémked utánunk! Jegyzetel, okoskodik, meg ilyesmik. Szép, mondhatom!
„Új mondások könyve: Nincsen lugas szőlő nélkül, ha mégis, akkor tél van.”
De most azért már! Milyen egy mondás ez? Ezt kapjátok ki: Mi az, sárga, és ha a szemedbe megy, nagyon fáj? Villamos.
„Valluvar, tamil szerző azt mondta: A zsarnok gazdagságát elmossák kizsarolt népének könnyei.”
Ezt most postázzák el a világ összes országának a kormányának. Garantált lesz a legyintés! Redmond egyszer mesélte, hogy náluk nincsenek már politikusok és uralkodók, mert annak idején sportot űztek abból, hogy nyomorba taszítsák a legtöbb plútóit, kik egy adott pillanatban – joggal -, fellázadtak, aminek következtében egy nagy szakadékba hajították valamennyi politikust és uralkodót. És táncoltak és eregették a lufijaikat, melyeket hidrogénnel töltöttek meg. A szakadék szélére ezt írták egy hatalmas fémtáblára: ’Ha Ön is politikus vagy éppen uralkodó szeretne lenni, kérem, nézzen bele ebbe a mélyedésbe. Már egymillió – nyolcvankettőezer – százhuszonnégyen vannak lent. Akar a következő lenni?’ Senki nem akart többé.
„Hésziodosz pedig ezt állította: Nem szégyen dolgozni, de szégyen tétlenül élni.”
Mondd ezt a világon munka és pénz és élelem nélkül nyomorgó egymilliárd embernek!
„Ha valaki nem tudná: a pun háború után a győztes rómaiak földig rombolták Karthágót, helyét felszántották, majd behintették sóval.”
Ekkora baromságot! Miért nem árpával vagy búzával? Hová lett az ötletroham? Mi?
„Számmisztika: Bismarck 3 uralkodót szolgált, 3 békeszerződést írt alá, 3 gyermeke volt, létrehozta a Hármas Szövetséget, végül legyőzte III. Napóleont.”
Na, ezt figyeljétek! Tegnap keresgéltem az Interneten, érdekelt egy szó, mégpedig az őstitok. Ez jött ki! Tessék Bismarck, erre vakerálj!
Az Őstitok (200) az idő titka. Igazi önismeret (200) csak azáltal lehetséges, ha megértjük az őstitkot, ha az emlékezet (200) segítségével visszamegyünk tudatilag az archetípusok, vagyis az ideák ősvilágába. Meg kell értenünk a logika, a természetfilozófia és a szellemfilozófia alapkategóriáit, vagyis a lét, az idő és az én alapfogalmait. Logikailag a Lét az, ami önmagában van. Az idő a Lét természeti kifejeződése és megnyilatkozása. Az idő a lényegiség, lényege szerint reflexió, vagyis negatívitás. A reflexió pedig a lényeg látszása önmagában, s első formája az azonosság (242), az önmagában elmélyedt létnek, a lényegnek első meghatározása. Lét, lényeg és fogalom úgy aránylanak egymáshoz, mint lét, idő és én. Az idő tehát lényegileg reflexió, az önmagára visszahajlott lét. Ennélfogva az idő egy fraktális hurokszerkezet, s ezért ezt a szerkezetet időfraktálnak nevethetjük. Egy gombolyaghoz is hasonlíthatjuk az időt, hiszen a komplex visszacsatolási rendszer egy gombolyagot alakít ki, a Bindut, melyet a gombolyagalgoritmussal lehet leírni. A lényeg az, hogy mindig vissza kell térni az archimédeszi szilárd pontra, s mindent újra és újra az Abszolútumra kell vonatkoztatni. A Teremtés titkát akkor értjük meg, ha felfogjuk a Tiszta Létnek önmagára való visszahajlását, az Eredeti Reflexiót. Ez olyan, mint egy időutazás önmagában. Időutazás azonban lehetetlen, hiszen az időutazó találkozhatna önmagával. Ezért az időhurok valójában csak látszat, illúzió. Igazából az Egy (én) önmagában való reflexiójáról van szó, önmaga visszatükrözéséről. Az időtükör azonban több mint az egyszerű tükör. Itt a tükröződésbe be van kombinálva a szabad akarat, ami olyan látszatot mutat, mintha a tükörképek önálló életet élnének. A szabad akaratot a vízöntő Marsból lehet megérteni, hiszen ez fejezi ki a szabad akaratot. Az önállóság látszata akkor jön létre, ha ez a Mars szembeáll az eredeti Egyet kifejező Uránusszal, vagyis a Világszellem princípiumával. S az Élet Mérlegén éppen ez a helyzet. Az Uránusz (161), önmagába van tekeredve, s ez a spirálgömb (161). Az Uránusz az időforrás (161), mely behatolt önmagába. Az Élet Mérlegében ezért az Uránusz a 119-ik teremben van, vagyis az Idő (119) termében. De ebben az Időben van az átjáró (119), a kvantummechanikai alagút, melyen áthatolva az idő vándora rátalálhat metafizikai önmagára: a Grálra. Lényeges, hogy az Élet Mérlegén a Szaturnusz a Kronosz, vagyis az idő, éppen a 242-ik teremben, vagyis az azonosság termében van. S az Időlabirintus az azonosítás és összetévesztés, Éva két arca által jön létre. A 242 az azonosság, s ez éppen a lényeg (121) megduplázódottsága. Hiszen az azonosságnak mindig két oldala van, s ezen a két oldalon egyazon lényeg látszik. A Teremtés pillanatában az Ősszellem: Ozirisz – Uránusz visszahajolván önmagára, meglátta önmagát. Egyből Négy lett, kétszeresen is: 4 lett a néző és a nézett is. S a hármas rendszerben az Uránusz száma a 4, a kettes rendszerben pedig a Jupiter száma a 4. Az önmagához viszonyuló 4 pedig a nyolccsúcsú kocka által szimbolizálható, de a 44-es számmal is. De a Renum44 címszava éppen a Szaturnusz, melynek a számértéke is 44, sőt a negyvennégy Szaturnusz-száma is 44. A lényeg az, hogy az Ősúr eredeti önviszonya által létrejött a reflexió (142), s a Jupiter éppen a 142-ik teremben van. Az Uránusz 119-es teremszáma tehát azt fejezi ki, hogy az Uránusz az eredeti léthelyzetben az önmaga-lét (119), s minden hatás (119) az Uránusztól ered. A Jupiter a 142-es teremben van, vagyis a Jupiter a reflexió (142), az ítélet (142), s az Uránusz atyai minőségét is a Jupiter tükrözi vissza, hiszen az Atya igazságszáma is: 142. A Szaturnusz pedig az azonosság (242) termében van. Tehát az Önmaga-lét azonosságban van önnön reflexiójával, s az idő ebből a teremtő azonosságból jön létre. A négyesség negyedik aspektusa pedig a Nap, mely a Fiúnak felel meg. Az eredeti Önvalóság helytartója pedig a Merkúr. Az Élet Mérlegén a Nap a 32-es teremben van, a 32 pedig a Központi Napnak: a Kolobnak az igazságszáma. A Renum32 címszava pedig: Őstitok. Ez azt jelenti, hogy az őstitkot a Nap őrzi Kolob (32) minőségében. S mi ez az Őstitok? Az Idő titka, mely az Archimédeszi Pont: az idő fixpontja. S e fixpontot az Élet Mérlegén lehet megérteni. Az Őstitok az Utolsó Ítélet időpontja. Ez az Időpont megadja az Óriásugrás (222) idejét. Az Időkapu jele pedig a 11: 11, mely két 11 éves időszakot jelent. A 11: 11 jelben a kettőspontnak is üzenetértéke van. Hiszen a kettőspont igazságszáma: 308, s ez a szám a Bejáró Istenhez (308). A 308 a 3-dimenziós rendszerből a végtelen-dimenziós rendszerbe való átmenetet szimbolizálja a nullponton keresztül. 308 a 11 időfal igazságszáma is, s az időkapu 11: 11-es jele erre a 11 időfalra utal. Ez a 11 időfal a 11 szefira, s ezeket meghaladva lehet eljutni az abszolút örökkévalóságba.
Namármost! Ha valaki ezt értette, tépje le a karomat és szúrja a hátamba!
Már éppen becsuktam volna a könyvet, mikor kicsúszott egy lap belőle. Zavaros, kurta kézírással volt tele, láthatóan sietett Mad, mikor jegyzetelt. Tágra nyílt szemmel olvastam a szavakat:
Van egy remek barátom. Nagyon szeretem őt. Mert folyton megnevettet, nem beszél feleslegesen, meghallgat, ha beszélek, átölel, ha sírok, kérdez, ha arra vágyom, felel, ha én kérdezek. Kevés ilyen embert ismerek. Komolyan! Volt ez a szépséges lány… és azt mondta akkor, hogy ha nem tudom elérni azt, hogy csak tíz percig, de viszonozza azt a sok szeretet, amit adtam, akkor nem érdemes erőt, szellemet, energiát, érzést elpazarolni a személyes készletemből. Azt mondta, hogy ez a készlet nem egy véges nagy adag, hanem bizony fogy rendesen, ahogyan telnek az évek. Lehet, igaza van. Még soha nem csapott be, mindig őszinte volt hozzám, hát akkor miért ne hinnék neki? Jó érzés, hogy van nekem. Egyszer megígérte, hogy egy robotgyárban fogok dolgozni, ahol csupa jó és értelmes és kellemes dolgot fogok csinálni. Már nagyon várom. Cserébe majd írok neki egy verset, mely a barátságról és szeretetről, önzetlenségről és áldozatokról szól. Mert megérdemli.
De, most megyek, itt a csehó előttem, a pad meg kell egy idegbajos vénasszonynak. Azt mondja, hogy ő mindig itt szokott ülni tizenegytől este hét óráig és galambokat etet. Meg beszélget velük. Közben nagyokat dobbant a lábával, és kezét felemelve tartja a madáreleséget – vélhetően zsemlemaradékokat -, majdhogynem fenyegetően, hogy ezzel is a mihamarabbi távozás útjára tereljen. Jó, felelem, csak befejezem ezt a pár sort, különben meg bent van a csehóban plútói barátom is, Redmond. Mondjuk egy kicsit már bosszant, hogy csak akkor hajlandó velem beszélgetni, ha folyton fizetek neki, de sebaj, néha kell egy dumatárs… De az én legjobb barátomon soha nem fog túltenni, az már szent! Ja, és most jó nekem…
Becsukom a könyvet, a lapot visszateszem a helyére, ahonnan kiesett. Szemeim könnybe lábadnak, de boldog vagyok. Annyi év után végre jót is cselekedhetek! Mert van, aki ennek örül, aki ezt megköszöni, még ha így, titokban is. Nekem is jó, hogy van Mad. Nélküle félember lennék, ez is szent!
Rendet rakok a konyhában, eligazítom az ágyneműt, elmosogatom a kávéscsészémet, kicsit felsöprök az előszobában, majd eszembe jutnak a virágok. Mad szereti őket, de folyton megfeledkezik időben meglocsolni őket, aminek következtében néhányan már szaharai tikkadtságban szenvednek. Meglocsolom valamennyit, nézem a vizet, és a cseppeket, hogy tűnnek el a cserepekben. A virágföld fellélegzik. És a levelek megrezdülnek, azt mondják: köszönöm!
Egy londoni nyelvtani intézet tanulmánya szerint ez a nyolc betű, ez a köszönöm az egyik legritkábban használt általános jellegű szó az egész világon. Minden országban! Minden nyelven! Mit szóltok ehhez?
Miután mindennel végeztem, megsimogatom a konyhaasztalon heverő Naplót, hálát adok a sorsnak, hogy valaki sorokba foglal. Bemegyek a fürdőbe, felkapcsolom a villanyt. Rend a lelke mindennek. Mad, öreg cimborám, mi lenne veled, meg a feledékenységgel, ha én nem lennék?
Bezárom a lakásajtót, gyalog megyek le, jót tesz a lábaimnak. Lassan lépkedek, nem sietek sehová. És ahogyan fogynak az emeletek, hirtelen megszületett bennem a szellem, hogyan köszönjem meg én is Mad- nek az ő létezését! Pislákoló liftlámpák fényénél belém hasított, hogyan is kerülhet be a robotgyárba! Mosolyogok, szinte szárnyalok az utolsó emeleteken. Kivágom a lépcsőház ajtaját, kilépek a hűvös és sötét és morcos éjjelbe. Már majdnem rohantam. Haza akartam érni mihamarabb, hogy elintézzem régi tartozásomat kedves barátomnak. Egy kocsma mellett viharzok el. Nem messze tőle egy szakadt pad árválkodik. Egy idős néni ül rajta, kezei leeresztve, nyitott szájú zacskóiból kifolytak a zsemledarabkák. Szemei könnyeznek. Úgy látom, szomorú. És magányos. A galambok is elvonultak már ereszek alá, házak zugaiba. Biccentek felé, és arra gondolok, hogy mennyien vagyunk egyedül. És csak keveseknek adatik meg, hogy szert tegyenek egy igazi barátra.
Nagyot sóhajtottam, és még sietősebbre vettem lépteimet.