Pamela, lakosztályának erkélyén ücsörgött, egy könyvvel a kezében. Erősen sötétedett, már nem látott olvasni. Gondolta felkapcsolja a villanyt, aztán mégsem tette. Letette a könyvet az asztalkára, hátradőlt a kényelmes fonott székben, s végig suhantak gondolatai ezen a csodálatos napon.
Vasárnap lévén, ezúttal mindenki szabadnapot kapott. Közös strandolás volt a program. Amúgy is iszonyú a hőség, kánikula, aszály van ezen a nyáron bőséggel. Rájuk is fért egy ilyen nap. Persze néhány önkéntes jelentkezését elfogadták a konyhán, de akadtak is, mint például Emma. Azt mondta, inkább egész nap a konyhán dolgozik, minthogy levetkőzzön a strandon, csak röhögnének rajta. Nem tudták meggyőzni az ellenkezőjéről.
Remek nap volt, tényleg majdnem mindenki ott volt. Most tudta meg, hogy ötven körül vannak itt kezeltek, plusz még a személyzet, ők is ott voltak túlnyomó többségben. Még a kórház főorvosa is ott volt, meg a felesége, aki a kórház pszichológusa. Most derült ki számára, hogy Olivier, azaz a kölyök, aki az istállóknál dolgozik, meg általában csak úgy ismerik, hogy a tejes fiú, ő a főorvosék fia. Valami kábítószeres história, még csak gimnazista a srác, itt gyógykezelik. Nagyon zárkózott gyerek, ő is az állatokhoz menekül gyógyulni. Nem jött a strandra sem, ott maradt ügyeletesnek az állatoknál.
Remek volt. Úsztak nagyokat, aztán a Tündérligetben tanyáztak a platánok védelme alatt. Labdajátékokat is játszottak, voltak, akik sakkoztak, vagy társasjátékoztak, de voltak olyanok is akik csak beszélgettek. Rengeteg jeges tea és meggylé fogyott, nem győzték kihordani. Ebéd után a desszert jégkrém volt. Fantasztikus volt ez a nap.
Azt is most tudta meg, hogy ott túl az istállókon a domboldalon az a sorház, az is a tanya tulajdona. Ott laknak az itt dolgozók. A főorvos is családostul. Azt mesélik, hogy őt is itt kezelték valamikor, s aztán itt maradt. Nekik egész házuk van ott lenn, földszint, emelet. Viszont vannak kis lakások is egyedülállóknak. Hm, jut eszébe, Marienak még egy hete van hátra, aztán neki is oda át kell költöznie, hiszen ő már csak mint foglalkoztatott lesz nyilvántartva. Ezen nagyon elszomorodott, hogy Marie már nem lesz itt. Jó, persze napközben itt lesz valahol, itt dolgozik majd, de valószínűleg ritkábban fognak találkozni. Meg esténként sem fognak együtt filmet nézni, vagy csak úgy trécselni, ahogy eddig tették. Nagyon fog hiányozni ez a lány, annyira megszerette.
Ma is együtt voltak egész nap. Jó mások is voltak a társaságban, ők voltak a beszélgetős társaság. Marie, Isabelle, meg a kollégájuk Nicolas, Ott volt Tom, Patrick, velük volt Polett, Adélaide, meg Pierre, az a nagy darab férfi, akinek eddig a nevét sem tudta, ő a kert, meg a fürdő-felelős, ez az ő szakterülete. Nagyon sokat nevettek, viccelődtek. Adélaide megígérte, hogy lesz még ilyen hétvégi nap amíg tart ez a kánikula, hisz mindenki remekül érezte magát.
Azt is most tudta meg, hogy Tom a héten átköltözött a lenti sorházba. Neki is letelt az egy év. Ő lett az istálló-felelős, így Patrick csak a mezőgazdasági felelős. Megosztoztak rajta. Nagyon jó, hogy Tom kapott itt munkát, s nem kell visszatérnie a városba. Itt biztosan nem fog visszaesni.
Csak azt nem érti, Tom miért nem beszélt neki erről, hiszen olyan sokat vannak együtt. Lovagolni is voltak már néhányszor az erdőben. Egy szót sem szólt erről. Vajon, miért titkolta előtte?
Most inkább nem gondolkodik ezen… majd máskor… most aludni kell mennie, mert Marie korán ébreszti reggel. Azt mondta, hogy úgy, ahogyan az első napokban jött reggelente kelteni őt, ugyanúgy fogja ébreszteni majd ezen az utolsó héten is. Aztán, többé már úgysem teheti. Hát nem aranyos?
Kora reggel berobbant Marie az ajtón. Egyenesen a szekrényhez tartott, kivett egy nadrágot, pólót, s Pamela kezébe nyomta.
– Na, ezt vedd fel! – kacagtak mindketten. Aztán együtt kacagva rohantak le az aulába, mint két hebehurgya kamaszlány. Mis Mogorva csak rájuk tekintett, máris adta az utasítást.
– Ti ketten, menjetek felmosni az emeletre, aztán… már tudjátok… – ő is nevetett. Kacagva futottak vissza a lépcsőn.
– Hát nem aranyos? Még emlékszik rá, hogy mivel bízott meg bennünket akkor… Fantasztikus ez a nő! – ámuldoztak közben. Aztán Marie megtöltötte a vödröt vízzel, s Pamela kezébe nyomta. Nevetve indultak a folyosó végére, nekiláttak a munkának, s közben arról beszélgettek, hogyan vágta oda Pamela a felmosót, hogy ő ugyan nem hajlandó ezt csinálni. Dolgoztak együtt, nevetgéltek. Aztán Pamela egyszer csak hirtelen elkomorodott. Megállt a kezében a felmosó, nézett maga elé egyre rémültebben…
– Mi van veled? – kérdezte ijedten Marie – Hülyülsz ugye? No, ne csináld! – akkorra Pamela könnyei eleredtek, kitört belőle a zokogás.
– Bocsáss meg – suttogta, s elrohant, olyan gyorsan, hogy Marie csak az ajtócsapódásra fordult meg. Most meg mi van vele? A vödröket a fal mellé állította, s utána ment. Pamelát ugyanúgy találta, sírva, zokogva a pamlagon, ahogyan akkor, azon az emlékezetes első napon. Leült mellé szótlanul, s ezúttal tanácstalan volt.
– Pamela emlékszel, akkor én elmeséltem neked az életem történetét… most… most, te mesélj!
– Hogy én milyen szemét vagyok… – zokogta, s vigasztalhatatlan volt. Marie a haját simogatta, vigasztalta, hogy nyugodjon meg, de Pamela még hosszan zokogott.
Marie hagyta, hogy kisírja magát. Elment, majd kisvártatva visszatért egy tálcával, rajta kettejük reggelijével. Akkorra Pamela is összeszedte magát kicsit, megmosta az arcát, de még mindig nagyon el volt kenődve.
– Gyere, reggelizzünk. Azután, ha akarsz mesélni, én itt vagyok.
– Egyél csak! Most nem menne le a torkomon semmi… – Marie megkente a kenyeret vajjal, majd lekvárral, aztán megkent még egy szeletet, tányérra tette, s nyújtotta Pamelának.
– Egyél te is. Egyedül nem jó! – Pamela elvette a tányért, bámult rá hosszan, aztán letette maga mellé a pamlagra, és mesélni kezdett.
– Itt születtem Franciaországban. Apám angol volt, tanító egy kis faluban, ahol éltünk. Édesanyám francia, ő takarított ugyanabban az iskolában. Rettenetesen szégyelltem, hogy az anyám csak egy takarítónő… Úristen, milyen ostoba voltam. Amikor először jöttünk ide felmosni, s mutattad, hogyan kell, akkor Őt láttam magam előtt, s akkor az jutott eszembe, hogy én nem fogok ugyanarra a sorsra jutni, én nem leszek takarítónő, engem ne kelljen senkinek szégyellnie. Most az előbb, megint az a kép kúszott a szemem elé… rettenetesen szégyellem magam. Szégyellem magam, hogy megbántottam, s már nem tudom jóvátenni soha – újra sírni kezdett, de folytatta.
– Nagyon undok gyerek voltam. Menekültem mindig anyám elől, hogy ne kelljen vele találkoznom az iskolában. Szégyelltem. Csúfoltak is miatta… hogy lehettem olyan buta? Alig vártam, hogy középiskolába kerüljek, mert ott a faluban csak általános volt, s aztán mehettem a városba kollégiumba. Ott már nem kellett menekülnöm anyám elől, ott már nem botlottam bele és a felmosóvödörbe, ott már senki sem tudta, hogy ő csak egy takarítónő… Most már tudom, hogy tisztelnem kellett volna érte… én meg elmenekültem otthonról… Amikor tizennyolc éves lettem, elmentem modellnek, hamarosan Amerikában kötöttem ki… Nem törődtem a szüleimmel… Egy szörnyeteg vagyok… soha, de soha nem bocsátom meg magamnak.!…
– Nyugodj meg! Egyáltalán nem vagy szörnyeteg. Ha az lennél, most nem sírnál. Mindenki hibázik, de ha belátod a hibáidat, s megbánod, akkor… biztosan megbocsátanák a szüleid is!…
– Csakhogy én nem tudok megbocsátani magamnak… soha, soha… Istenem, milyen fájdalmat okozhattam nekik… Miért ilyen későn jött meg az eszem, mondd miért? S ők, már sehol sincsenek… El kell mennem, el kell mennem oda a sírjukhoz, s bocsánatot kérni… ha ugyan megbocsátanak… Még a nevem is megváltoztattam. Én is Marie voltam… tudod, hogy én is Marie voltam?… Nem mentem haza többé… csak a temetésükre… Hááát, hááát milyen ember vagyok én?
– Nem is láttad a szüleidet többé? – kérdezte halkan Marie.
– Ők jöttek ki egyszer Amerikába. Nálam voltak egy hónapig. Nekem házvezetőnőm volt, szolgálóim… nem engedtem anyámnak, hogy takarítson… Ugye, milyen szörnyeteg vagyok?
– Nem vagy szörnyeteg. Jó ember vagy Pamela. Tudj megbocsátani magadnak… Most már jó úton jársz… Nagyon jó ember vagy!
– Gonosz vagyok, mondd csak meg nyugodtan. Egyébként, ha nem mondod is tudom, lassan megvilágosodok, de helyrehozni már nem tudom, azt amit elrontottam. Miért nem volt nekem ennyi eszem, huszonkét éves koromban, mint neked. Én miért nem tudtam, miért nem értettem ilyesmit. Milyen boldogtalanok lehettek a szüleim miattam… Nem tudom már jóvá tenni, soha, soha… – újra keserves zokogásba tört ki. Vigasztalhatatlan volt. Marienak remek ötlete támadt.
– Tudod mit, gyere folytassuk a takarítást. Tudod, csak a munka vigasztal meg, s most tiszteleghetsz édesanyád emléke előtt a felmosóvödörrel a kezedben. Ez lesz a te bocsánatkérésed, s hidd el nekem, meg fog bocsátani!… – Pamela bólogatott, s indult. Felmosták végig a folyosót, a lépcsőket, azután a földszintet is, s Pamela állandóan édesanyjáról mesélt, hogy mennyit dolgozott érte, mennyire szerette őt, ő meg milyen hálátlan volt. Előjöttek a régi emlékek, olykor vidámak is… mesélt, csak mesélt, a szíve megtelt szeretettel. Megígérte magának és Marienak is, hogy amint teheti meglátogatja a szülőfaluját, szülei sírját. Mire a végére értek a felmosásnak, akkorra már Pamela is megbékélt sorsával.
8 hozzászólás
Érdekes volt ez a rész is Ida !
Bizony, sokszor későn ébredünk rá, mennyi mindent másként tehettünk volna meg életünkben, ennek a résznek is megvan a saját maga tanulsága.
Tetszett:)
Várom a folytatást !
szeretettel: Zsu
Köszönöm drága Zsu. Örülök, hogy észleled a tanulságait, lesz még bőven… már féltem, hogy annyira rejtve vannak, hogy nem észlelhetők. Megnyugodtam. Köszönöm Neked.
Szeretettel!
Ida
Kedves Ida!
Iduskám, a 3. szakaszban nagyon közel zavaró a ott voltak és ott volt. Lehet helyettesíteni ők is eljöttek, őt is láttam. Általában az első példánynál ez mindenkivel megesik, de amikor már javítási szándékkal átolvassa, mindenki észreveszi, hogy nem tetszetős a szóismétlés. 4. szakasz – szintén voltak-voltak. itt a másodikat csak törölni kell.
".!… " – Gondolom, ez csak véletlen!
Az események nagyon jól, fordulatosan peregnek.
Szeretettel: Kata
Kedves Kata!
Köszönöm, hogy rámutatsz a hibákra. A más írásában könnyebb észrevenni, a magáéban az ember hajlamos átsiklani… Javítani fogom. Talán hagyom a jövő hétre, ne terheljem hétvégén a szerkesztőket.
Örülök, hogy pergősnek találod. Köszönöm, hogy olvasod.
Szeretettel!
Ida
Kedves Idám!
A bánat sokszor már késő, nincs már aki megbocsáthatna. Meghatóan írtad le ezt a részt.
Szeretettel olvastam: Ica
Elismerő soraid sokat jelentenek, drága Ica.
Köszönöm szépen.
Szeretettel!
Ida
Kedves Ida!
Bevallom férfiasan, hogy nekem sem tetszene az általam befizetett jó sok pénz fejében folyosót mosni.
Most legalább kiderült a számomra, hogy miért küldted Pamelát az első nap takarítani.
A szenvedélybetegek terápiája egy kitűzött célhoz igazodik. Terápiás tervet készítenek, hogyan juthat el az illető a kitűzött célig. /Pld. emberi kapcsolatai helyreállítása, vagy munkavállalás, vagy az önellátás megtanulása, vagy jogainak érvényesítése pld. láthatásnál./
Pamelának tulajdonképpen honnan- hová kellene eljutnia a terápia alatt? /Csak alkoholt nélkül meglenni nem nagy kunszt, ha nem lehet hozzájutni./
Judit
Kedves Judit!
Pedig nagyon is tudják ott, hogy Pamelának mire van szüksége, s tulajdonképpen jó úton halad, és máris óriási változáson ment át. Természetesen a folyamat lassú, de meg fogsz lepődni a végén.
Ida