A folyosón belebotlott Laurába. Majdnem feldöntötte. Dacos volt, kiábrándult, dühös.
– Elmentél az eszedtől? Vagy ő menekült el tőled? Mikor lesz már nyugtom az idióta felnőttektől? –
Pamela megtorpant.
– Laura, jól vagy? – kérdezte, szinte ijedten.
– Nem engem hagyott el az eszem, hanem téged! Ha egy gyerek viselkedik így, máris romokba` hever a világ… – akkorra Maxime is odaért, s nem tudta szó nélkül hagyni.
– Így nem beszélünk a felnőttekkel kislány! Kérjél szépen bocsánatot Pamelától.
– Hogyan? Pamelától? Nem inkább Pamtól? Soha, soha! Átvert ez az utolsó szajha. Mind egyformák vagytok… mind, mind! Szemetek! – s száguldott végig a folyosón. Egy pillanatra lebénultak mindketten, Maxime szólalt meg először.
– Futok utána, még talán beérem – motyogta.
– Hagyd csak, előbb-utóbb elszáll a mérge, majd én utánamegyek.
A kertre nyíló ajtóban érte utol. Ott küzdött vele két nővér teljes erőbevetéssel, mert mindenáron arra akarta rávenni őket, hogy engedjék kimenni a kertbe. Egyik irányból Pamela közeledett, a másikból Marie.
– Mi történik itt? – kérdezték szinte egyszerre, majd egymásra csodálkoztak.
– Hát te, mit keresel itt?
– Utolsó, rohadék banda! Legyetek átkozottak, mind, legyetek átkozottak! – üvöltötte Laura sírva, s futott vissza a szobája felé.
– Menjek utána?… – kérdezte Marie tanácstalanul.
– Majd én – szólt Pamela – téged ott várnak az orvosi szobában! – mondta egy kedves mosollyal a szája szegletén. Marie nagy kerek szemekkel bámult utána. Honnan tudja? Hogy én milyen buta vagyok… mégiscsak figyelt rám… ügyesen titkolta annyi szent.
A két nővér is követte Pamelát. El volt torlaszolva az ajtó, nem tudtak bejutni a szobába. Tanácstalanul forgolódtak. Edith azt mondta, vigyázni kell, mert egyszer már hozzá akart vágni egy vázát, azóta nincs virág a szobájában. Érkezett Marie és Maxime, aztán a távolból hallatszott a főorvos hangja is. No, most már csak jutnak egyről a kettőre, ennyien egy kislány ellen. Megborzongott. Vajon min megy keresztül szegényke? Mi történhetett vele, mi az ami ellene fordította, hiszen tegnap még az ő vállán sírta ki a bánatát.
Engedett a torlasz, Maxime bepréselte magát. Néma csendben várták mi fog történni.
Aztán lassan eltűntek a torlaszok az ajtó elől, megjelent Maxime, azt mondta, hogy zokog az ágyán, valaki menjen a pszichológusért. Edith elsietett, a többiek oszlani kezdtek, Pamela beosont a szobába. Laura hason fekve, ugyanúgy, ahogyan tegnap is, fuldoklott a zokogástól.
– Kicsim, mi van veled? – kérdezte suttogva, s megsimogatta a haját. Eszébe jutott egy dalocska, amit egy filmben énekelt, a filmbeli gyerekének, amikor sírt, mint most Laura. Azt kezdte dúdolni.
Laura úgy hagyta abba a sírást, mintha elvágták volna. Ahogy a fülébe jutott a dal úgy érezte, mintha angyalok énekét hallaná. Meg sem mozdult, azt sem tudta ki ülhet mellette, csak a dalra figyelt, ami most betöltötte a lelkét. Gyönyörű szép volt. Még soha nem hallott ilyen szépet. Neki még soha nem énekelt senki, a lélegzetét is visszafojtotta, úgy hallgatta az angyali gyönyörű hangot, aki most csak neki énekelt. Elaludt. Olyan volt, mintha a mennyekben járna.
Az egyenletessé váló szuszogásból Pamela észrevette, a kislány elaludt. Eszébe jutott, hogy beszélni akart Adélaidel, de miért is, hát az most sehogyan sem ugrott be. Sebaj, gondolta, jobban teszi, ha most itt marad Laura mellett. A főorvos felesége is benyitott, ő volt a pszichológus, de Pamela jelezte, a kislány alszik, minden rendben, elmehet. Várakozott. Aztán meglátott egy eldobott videokazetta dobozt, felkelt, hogy megnézze mit nézett a gyerek. Meglepődött, amikor magát látta rajta, „Az élet titkai” című filmben játszotta a főszerepet. De hiszen ez éppen az a film, amiből az előbb a dalt dúdolta… Mitől borult ki korábban? Most mitől nyugodott meg?
Egyik kérdésre sem tudta a választ, de úgy érezte, hogy a filmnek mindkettőhöz köze lehet. Ó, de jó lenne belelátni a fejébe…
Később, amikor Laura felébredt, lassan-lassan választ kapott ezekre a kérdésekre.
Sohasem fogja elfelejteni azt az ijedt tekintetet, amikor kinyitotta a szemét, s meglátta őt. Megkérdezte, mióta van ott. Hirtelen azt sem tudta mit válaszoljon, nem tudta mi lesz jobb, ha tudja, hogy ő ringatta álomba a dalával, vagy ha azt hiszi, csak éppen most jött. Mivel nem tudta eldönteni melyik lenne kedvezőbb a kislány nyugalma megőrzése érdekében, úgy döntött, az igazat mondja. Most már tudja, jól tette, helyesen döntött, így legalább már túl vannak a félreértéseken, és őszintén reménykedett benne, a nehezén is.
Természetesen következett egy újabb kiborulás. Ugyanis, előző nap hozott a nővér neki öt kazettát, hogy nézzen filmet, ne unatkozzon. Este berakott egyet, miután Pamela elment. Hát ez volt az a film. Ekkor derült ki számára, honnan volt olyan ismerős Pamela, csak nem ugrott be neki korábban. Egész éjszaka azon dúlt-fúlt, hogy ide merte tolni a képét az a szemét ringyó, az a szajha… mert mind azok, a barátai is megmondták… soha sem bírta őket, merthogy gazdagok, csak váltogatják a pasijukat, azt sem tudják mihez kezdjenek magukkal, meg a temérdek vagyonukkal… s ez akar itt neki papolni? Egész éjszaka nem aludt, csak dühöngött… talán reggel aludt el egy rövidke időre. Ettől volt begurulva reggel. Megmondta egyenesen, nem kér belőle.
Pamela nem adta fel. Elmondta, az az életmód, amit folytatott valóban nem vezet sehová. Mindenki hibázhat, de ha megpróbálja jóvátenni, akkor bocsánatos bűn. Ő sajnos, alkoholista lett, azért jött ide, hogy kigyógyuljon. Most már elmondhatja, kigyógyult, és megszerette ezt az életformát, ami itt van ezen a tanyán. Nem kívánja vissza a régi életét, sok mindent rosszul tett, most már látja, de ha nagyon akarjuk, helyrehozhatjuk a hibáinkat. Értelmes kislány, tátott szájjal hallgatta, s azután megkérdezte, tényleg nem akar többé filmben játszani? Keres valami más megoldást, nem lesz többé színésznő, válaszolta ő. Akkor viszont sajnálkozott. Azt mondta, nagyon tetszett neki a film, és megkérdezte, azt a dalt valójában is ő énekelte a filmben, vagy valaki más? Én énekeltem, mondta ő, s akkor kérdezett rá: „Nekem is te énekeltél reggel itt az ágyamnál?” Pamela bólogatott. „Nekem még soha nem énekelt senki… olyan gyönyörű volt, azt hittem angyalok énekelnek” – mondta akkor Laura, s a könnye is kicsordult. Ő is a könnyeivel küszködött, aztán megkérdezte, akarja-e, hogy énekeljen még? Bólogatott. Énekelt, egyiket a másik után… Aztán Laura odament hozzá, átölelte, s sírtak együtt egy kicsit.
Este, mielőtt eljött, megkérdezte: Holnap is jössz? Hát, ha akarod, jövök! „Szeretném, ha jönnél… Most meg megyek, s megnézem azt a filmet még egyszer”. Így búcsúztak el, s Pamela most olyan, de olyan boldog… már alig várja, hogy jöjjön Tom, s mindent elmeséljen neki.
8 hozzászólás
Bizony kedves Ida !
A feje tetejére állhat a világ a gyermek akor is csak azzal ért szót, aki mellett valahogy biztonságban és jól érzi magát, s érzi, hogy szeretik, jó példa erre ez a rész 🙂
Szeretettel olvastalak: Zsu
Örülök, hogy Te is így látod, drága Zsu. Szeretet és bizalom nélkül nem lesz a gyerekből ember soha. Sajnos, ma igen sok példát látunk erre.
Örülök, hogy ebben is egyetértünk, és köszönöm a kitartásod.
Szeretettel!
Ida
Tetszett a mostani részlet is, de mára már befejeztem.
Jövök holnap is.
Szeretettel: Kata
Kata drága, köszönöm szépen. Jól belemerültél ma, hamarosan utolérsz.
Szeretettel!
Ida
Kedves Ida!
Nehéz a lelki labirintusban eligazodni.
Szeretettel olvastam tovább. Most már a felénél tartok. A kíváncsiság visz tovább,
Ölelésem: Ica
Örülök, hogy visz, drága Ica.
És valóban, sőt, már a felén túl vagy.
Ölellek!
Ida
Kedves Ida!
Itt jártam, olvastam.
Judit
Kedves Judit!
Köszönöm.
Ida