Már a Tom által, sebtében elkészített teát is megitta, de még mindig fázott. Ültek a pamlagon, Tom átölelte úgy melengette, Pamela szorosan hozzábújt, úgy ültek ott némán.
– Várj, hozok egy takarót – már kezdett aggódni, mennyire átfázhatott, ha még mindig nem tudott felmelegedni. Bebugyolálta a takaróba, visszaült s az ölébe fektette – így ni, mindjárt felmelegszel. – majd hozzátette, mint akinek éppen most jutott eszébe:
– Egyáltalán, hogy jöttél ide? Kapukulcsod sincs.
– Az istállóba mentem. Reméltem, hogy ott talállak. Patrick mondta, hogy ott voltál. Ő kísért el egészen idáig… Tom, te mit tudsz róla?
– Patrickról? Mit kellene tudnom. Rendes fickó, dolgos, szorgalmas. Ha a múltjára gondolsz, arról nem tudok semmit. Nem szoktunk arról beszélgetni. Miért kérded?
– Rákérdezett, hogy összevesztünk-e. Azt mondta, hogy te is zaklatott voltál, s rajtam is látta. Itt a kapuban meg azt mondta, hogy nem kell bemenned hajnalban etetni, mert ő úgyis ott lesz. Rendes tőle, igaz?
– Tényleg rendes.
– Meg mást is mesélt. Elhagyta a felesége, elment Amerikába a gyerekkel együtt. Hat éve nem látta a fiát… nincs pénze, hogy kiutazzon. Tom, segítenünk kellene neki! – emelte rá gyönyörű szemeit Pamela.
– Neki adhatom, amit eddig a nászútra félretettem.
– Nem arra gondoltam. Nekem van pénzem, de ki kell fundálnunk valamit, hogy elfogadja.
Előbb azonban, szeretném elmondani neked, hogy miért kell nekünk a dolgozószoba. Különben is meg kellett volna beszélnem veled előre, s nem titkolózni. Szeretném megírni az életem történetét, gyerekkoromtól egészen az esküvőnkig, sőt, azt is beleértve. Szükségem van a segítségedre. Együtt csinálnánk. Én írnám angolul, te megszerkeszted, és fordítod franciára. Aztán, két nyelven, felkínáljuk néhány kiadónak. – Tom egyre nagyobb szemeket meresztett rá.
– Te tréfálsz, vagy komolyan gondolod? – mivel Pamela bólogatott, Tom úgy takaróstól felemelve ölelte magához – Ez nagyszerű lesz. Együtt fogunk írni, együtt dolgozunk… – mondta ragyogó szemekkel.
– Tényleg benne vagy? Valóban örülsz? Attól féltem, hogy nem lesz kedved hozzá.
– Nagyon is. Ha az újságírás nem is, de az írás hiányzik. Együtt veled, az meg egyenesen csodálatos lesz… Biztos, hogy találunk majd kiadót?… Balga kérdés, hiszen te ismert, világhírű színésznő vagy… biztosan, ezt akarod? Hiszen még a neved is meg akarod változtatni.
– Azt igen! Úgy szeretném feltüntetni: Írta és szerkesztette Marie és Thomas Colbert. A könyv címe az lenne: PAM, és valami ismert fotó lesz a címlapon. Csakhogy Pam akkor már nem én leszek. Én akkor már Marie leszek. Szeretném megírni, hogy mások is okuljanak belőle. Hogy tudják, ha elrontunk valamit, azt helyre is lehet hozni erős akarattal, szeretettel. Őszintén leírnám az alkoholizmusom, mindent korábbi életemről, meg arról, hogy hogyan változtatott meg a Pszichotanya, az itteni emberek törődése, barátsága, szeretete. Ez a Pszichotanyának is jó reklám lenne, még jobban fellendülhetne, s ha sikere lesz a könyvnek, akkor továbbra is támogathatnánk a tanyát, hogy minél több emberen tudjanak segíteni. Mit szólsz az ötletemhez?
– Kolosszális! El vagyok ragadtatva! – összevissza csókolta ahol érte, úgy ráhajolva az ölében – Micsoda jövő vár ránk, már felsorolni sem tudom: esküvő, nászút, új ház, gyerekünk lesz, nagymamánk, könyvet írunk! Hát kell ennél csodálatosabb. Ha még az is bejön, hogy rengeteg pénzt keresünk, és támogathatjuk a Pszichotanyát!… Hát, az tényleg fantasztikus lenne. Képzeld, ha beindul Long-Beach-ben is… csodálatos lesz. Aztán később írhatunk még könyvet, nem? Már ha lesz valami ötletünk.
– Ez máris egy jó ötlet! Nagyszerű páros leszünk! – aztán még azt is kiötlötték, hogyan segíthetnének Patricknak, hogy kijusson Amerikába. Boldogan tértek nyugovóra, s édes volt az álmuk is.
Másnap reggel együtt mentek fel a tanyára. Benéztek Patrickhoz, az istállóba. Már ki volt minden takarítva, friss alommal voltak ellátva az állatok, boldogan ropogtatták az illatos lucernaszénát. Jack szinte hívogatón nyihogott feléjük. Pamelának kedve lett volna lovagolni menni. Alig tudták meggyőzni, hogy ilyen nagy hóban nem lehet lovagolni, csak az udvarra engedik ki néha a lovakat futkározni, ott is csak az ellapátolt utakon futnak néhány kört, majd ha jön a jó idő, akkor is előbb Tom és Patrick bejáratja a lovakat, ők maguk lovagolnak rajtuk, mielőtt mások kezébe adnák, nehogy ledobjanak valakit a hátukról a pihent lovak, olyankor kicsit nehezebben kezelhetők, nem Pamelának való.
– Jó, meggyőztetek! Kettőtök ellen mit is tehetnék? – mondta nevetve – No, megyünk felfelé, vagy magam menjek?
– Menjetek csak. Én is megyek hamarosan, reggelire ott leszek. – mondta Patrick és folytatta a munkát.
Gyönyörű idő volt. Elállt a havazás, ragyogott a nap, csak úgy vakított a csillogó fehérség mindenütt. A fákat vastagon zúzmara borította, bárhová néztek, szinte bántotta szemüket ez a hófehér ragyogás. Tom siettette Pamelát, mert sem sapkája, sálja, sem kesztyűje nem volt, csak a kabátot kapta magára az este, s féltette, hogy megfázik. Benn jó meleg fogadta őket. Levetették a kabátjukat, s ott maradtak kicsit a szobában melegedni. Nézték az ablakon át azt a hófehér csodát, amit a táj kínált.
– Gyerekkoromban néztem így a nagymamámnál a télbe ájult határt. Kinn laktak a falu szélén, sík vidék volt, messzire lehetett látni. Olyan szűzi tiszta volt minden. Most is olyan, ilyenkor elhiszem, hogy szép a világ! Jó élni, így veled! – mondta Tom csendesen. Halk kopogás hallatszott, majd az ajtóban megjelent Laura.
– Jaj bocs, zavarok? – kérdezte halkan.
– Nem zavarsz – mondták szinte egyszerre – Jó reggelt kicsim, hogy aludtál? – kérdezte Pamela.
– Szeretnék bocsánatot kérni a tegnapiért – mondta lehajtott fejjel – és szeretnék beszélni veled, ha lehet?
– Hát persze kicsim. Gyere üljünk le.
– Négyszemközt, de lehet később is, amikor neked jó.
– Megyek reggelizni, majd ott megvárlak benneteket – mondta Tom és távozott.
– Ugye nem haragudott meg? – biccentett fejével Tom után Laura.
– Nem, legyél nyugodt. Hallgatlak kicsim.
– Szeretnék elmondani valamit, hogy megértsd, mitől voltam tegnap kiborulva. Nagyon nehéz elmondanom…
– Hát, csak vágj bele…
– Nekem van egy álmom. Igazából nem tudom, hogy álmodtam-e, vagy csak képzeltem… olyan nehéz erről beszélni… biztosan kinevetsz…
– Ígérem, hogy nem foglak kinevetni – tette a kezét Pamela Lauráéra.
– Szóval… megálmodtam a jövendőbelimet… csak úgy előttem van a kép, bizonyára azért, hogy felismerjem, ha rátalálok. Nem is tudnám leírni neked, hogy milyen, csak azt tudom, hogy ráismerek, ha meglátom, s őt fogom szeretni amíg élek. Pamela, rátaláltam. Szerelmes vagyok belé, nagyon-nagyon! És Marie elveszi tőlem… Maxsim az én álmom, én megálmodtam őt… nem adhatom Marienak… – mondta előbb el-elcsukló hangon, majd egyre jobban záporoztak a könnyei.
– Most már értem miért rohantál el tegnap az uszodából. No, ne sírj. Nyugodj meg, így nem tudunk beszélgetni. – Közben állandóan kattogott az agya, azon, hogy mi ilyenkor a megoldás. Egy fiút szeret a két lány… ez nem lehet igaz, most aztán kutyaszorítóba került. Mi a csudát mondjon neki? Lora folytatta.
– Pont ilyennek láttam, ő az Pamela, biztos vagyok benne, és szeretem… Igaz… igaz…
– Mi igaz? Mit akarsz mondani? No, nyugodjál meg, hagyd abba a sírást és beszéljük meg a dolgot, mint két felnőtt. Jó? – Laura bólogatott. Megtörölte a szemét, kifújta az orrát, és erőt vett magán.
– Szóval, csak a neve nem stimmel. Mert álmomban Philip volt. Mindig úgy szólítottam: Philip! Mindig ilyennek képzeltem, ő az, legfeljebb a nevében tévedtem. Max az, érted?
– Persze, értem. Azonban az álmok lehetnek csalókák is…
– Neeem! Ne mondd azt, hogy nem ő az. Tudtam, hogy fel fogom ismerni, és ő az, határozottan tudom, hogy ő az.
– Lehet, hogy igazad van. Ki kell várnod.
– Mit kell kivárnom?
– Hát, én azt hiszem, ha te megálmodtad őt, akkor nyilván ő is megálmodott téged. Azt kell kivárnod, hogy jelzést kapj tőle.
– Látom, hogy Marie nem adja, látom, hogy szerelmes belé, és az nekem rettenetesen fáj…
– Tudom kicsim, de mindenképpen várnod kell. Tudod, ha Max Mariet álmodta magának, akkor valami nem stimmel az álmokkal.
– Az nem lehet. Biztosan nem Mariet álmodta meg, az nem lehet. Csakis az enyém lehet…
– Max, hogy viselkedik veled?
– Mint egy gyerekkel. Ő még biztosan nem ismert fel, tudod a férfiak később érnek…
– Aha. Várj kicsim, azt mondtad, hogy a neve nem stimmel, mert Philipnek kellene lennie, de ő Maxsim. Milyennek álmodtad, ilyen magas, fekete hajú fiatalembernek?… – Laura bólogatott – tudod kicsim milyen sok magas, fekete hajú fiatalember szaladgál a világban, biztosan akad közöttük Philip is. Biztos vagyok benne. Nem olyan biztos az, hogy elsőre felismerted. Okosnak kell lenned, gondold csak el, ha őt szánta volna neked az ég, akkor miért idősebb nálad tizenhat évvel. Akkor fiatalabbnak kellene lennie, vagy neked idősebbnek, hiszen te még csak tizennégy éves vagy. Gyerek…
– Ne mondd azt, hogy gyerek vagyok… Tudtam, hogy nem fogsz megérteni…
– Megértelek kicsim, de hallgass meg. Várnod kell, ezt majd az idő eldönti.
– Hogyan? Mégis, hogyan?
– Hát mondjuk úgy, hogy ha te vagy Maxnak az igazi, akkor biztosan összevesznek Marieval, s nem lesz belőle házasság… Vagy, tudod te őszre gimnáziumba mész, tanulnod kell, városban leszel, kollégiumban, csak hétvégeken jársz majd haza. Nem lesz időd Maxra gondolni, előbb meg kell alapoznod a jövődet, és lehet, hogy ott abban a városban egyszer csak szembejön veled egy gimnazista fiú, aki ugyanolyan magas és fekete hajú és kedves mint Max, csak éppen Philipnek hívják, s akkor azt mondod, hogy: Ő az, Ő! A nagy Ő! Milyen jó, hogy nem kezdtem ki Maxal… Akkor majd ezt fogod gondolni.
– Gondolod? Akkor mégis, mit csináljak, hogy ne gondoljak Maxra?
– Hát egyszerűen ne gondolj rá. Mindig mondd azt magadban, hogy várnom kell még, be kell fejeznem a gimnáziumot, tanulnom kell, olyankor is el kell hessegetni más gondolatokat, hogy koncentrálni tudj a tanulásra… érnem kell még… és ha megvár, ha még akkor is itt lesz Max, s ő is rád vár, akkor lesz biztos, hogy egymásnak vagytok teremtve. Tudod, tizennégy éves korukban nem nagyon találják meg a lányok az igazit. Az igazinak ki kell állni az idő próbáját. Látod, nekem negyvennégy éves koromig kellett várnom az igazira. – nevetett Pamela, s végre Laura is mosolyra húzta a száját.
– Bár igazad lenne! – sóhajtott – Pamela, ez maradjon a kettőnk titka, jó?
– Így lesz kicsim, meglátod! Természetesen, a kettőnk titka! – mondta cinkosan Pamela – No, menjünk reggelizni, mert Tom már degeszre eszi magát és a végén nekünk semmi sem marad. –kézen fogva, vidáman futottak le az étkezőbe.
8 hozzászólás
Kedves Ida!
Remek részlet ez a mostani. Eszembe jutott, ezért nem kertelek, és kimondom: Tudod-e, hogy már a kötet kezdetétől fogva mennyit, s milyen sokat fejlődtél az írásnál és fogalmazásnál. Most már ha akarnék sem találnék benne hibákat. Sem a szerkesztés, sem a szépen fogalmazás, és az elírások szempontjából sem.
Ehhez igazán, csak gratulálni lehet!
Sok szeretettel: Kata
Köszönöm elismerő szavaid, kedves Kata. Magam is úgy érzem, ez a regényírás jó lecke volt. Iszonyú koncentrációt is igényelt, és természetesen tanultam is közben sokat. És, hogy azt se felejtsem el, hogy Neked mennyit köszönhetek. Te is nagyon sokat segítettél, hogy rámutattál a hibáimra. Ezúttal is köszönöm. Természetesen még mindig gyomlálgatok…
Örülök, hogy ez a rész is tetszett, , most már közeleg a vége, végig ilyen izgalmas lesz…
Szeretettel!
Ida
Drága Ida !
Egyre kiforrottabbak a részek,egyre több benne a fordulat, nagyon tetszett ez a rész IS.
Szeretettel olvastalak:Zsu
Kedves Zsu!
Köszönöm, kedves Zsu, hogy, ha nehézségek árán is, de igyekszel követni az eseményeket.
Örülök, hogy tetszik.
Sok szeretettel!
Ida
Kedves Ida!
A gyerekkori álmok már csak ilyenek, elvétve ha teljesülnek.
Ölelésem: Ica
Várd ki a végét! Hátha…
Köszönlek drága Ica.
Ölellek!
Ida
Kedves Ida!
Itt jártam, olvastam.
Judit
Kedves Judit!
Köszönöm.
Ida