Vacsora után Marie még az aulában értekezett Patrickal és nagy Pierrel. Érdeklődött hogyan haladnak, milyen munkák következnek, kinek hány emberre lesz szüksége másnap. Közben jegyzetelt, hogy el tudja készíteni a beosztást kora reggel. Neki nem volt ám minden csak úgy a fejében, ahogyan Adélaidenak, aki csak ujjal mutogatott, vagy legfeljebb néven szólongatta az embereket, s osztotta szét a munkák zömét. Általában igazságosan, hogy mindenkinek jusson a szebb-jobb munkákból és az esetleg fárasztó, nehéz munkákból is. Neki komoly fejfájást okozott elkészíteni egy ilyen napi munkabeosztást. Patrick azt javasolta, hogy Pierre is válogassa össze, hány ember, milyen kaliberű kell neki, esetleg azt is, hogy kik, ahogyan ő is teszi, hogy megkönnyítsék Marie munkáját. Ő majd azzal gazdálkodik, ami marad. Végül is, csak a konyhára és takarításra kell akkor összpontosítania, ahová túlnyomórészt nők kellenek. Legfeljebb szóljon, ha férfierőre is szüksége van.
Közel tíz óra volt, amikor Marie bezárta az irodát, szólt az ott biliárdozó Maxnak, hogy felmegy a szobájába. Max megígérte, mindjárt véget ér a parti és ő is megy, hiszen alig látták egymást egész nap. Marie a lépcsőn összefutott Edithel, aki éppen Laurától jött.
– Kicsit megmostam a fejét. Mondtam, hogy kizárólag délután jöhet, de akkor is a sarkamban kell lennie egész idő alatt, nem kószálhat el, mert ha nem tartja be a játékszabályokat, akkor többé nem jöhet velem. Hát most égre-földre esküdözött, mindent megígért… majd meglátjuk.
Marie bólogatott, rendben van. Már alig látott a fáradságtól… hát persze, az éjjel igen keveset aludt. Elköszönt Edithtől, s gondolta mindjárt lezuhanyozik, mert azután tuti, hogy rögvest elalszik.
Amikor az ajtóhoz ért, már fogta a kilincset, de valahogy feltűnt neki, hogy Laura ajtaja résnyire nyitva van. Edith hagyhatta úgy? Kellene szólnia, hogy csukja magára az ajtót? Aztán arra gondolt, hogy talán már nem is lát jól, nem akart akadékoskodni, olyan sértődékeny gyerek, s most még Edith is megmosta a fejét… Áh, majd észreveszi és becsukja.
Egyenesen a fürdőszobába ment és a zuhany alá állt. Mire elkészült már Max is ott ült a pamlagon.
– No, hogy telt az első napod? – kérdezte, miközben ölbe vette, s magához ölelte Mariet.
– Kész téboly volt, de nincs ám erőm elmesélni, kutyául elfáradtam – mondta miközben Max vállára hajtotta a fejét.
– Mit szólnál, ha itt maradnék?
– Az bizony nagyon jó lenne! – válaszolta Marie, miközben majd leragadt a szeme.
Másnap minden rendben ment. Adelaide is telefonált, érdeklődött, hogy mennek dolgaik, minden rendben van-e? – Persze, minden a legnagyobb rendben – volt a válasz. Végül is igazat mondott, most tényleg rendben van minden… a tegnapi, már a múlt, nem kell, hogy ő is izguljon miatta.
Egészen jó kedve lett Marienak, a munka is jobban ment, csak úgy pörgött. Kiment szétnézni a kertben. Gyönyörű napos idő volt, gyenge szellő lengedezett. A kert is ébredezett téli álmából, mindenfelé emberek szorgoskodtak. Talicskakerekek nyikorogtak, metszőollók csattogtak, madarak üdvözölték a tavaszt hangosan trillázva. Marie csak állt és gyönyörködött, egészen elbódította ez a hirtelen jött tavasz, ami még inkább fokozta jókedvét. Aztán körbesétált, megkereste nagy Pierret és megkérdezte, hogy minden rendben van-e?
Hiszen látta maga is, felesleges kérdés volt. Annyira vágyott most oda közéjük, olyan szívesen dolgozott volna a kertben… Pierre is megkérdezte, hogy nála rendben mennek-e a dolgok? Marie bólogatott. Szeme ragyogásából is kiolvashatta Pierre, hogy nincs semmi probléma, így hát mentek tovább, ki-ki a maga dolgára.
Az aulában összefutott Laurával. Marie széles jókedvét vele is meg akarta osztani.
– Véget értek az óráid? – kérdezte.
– Aha – hangzott a rövid válasz.
– Lenne kedved délután dolgozni kicsit a kertben? Olyan gyönyörű idő van.
– Nem! – hangzott ismét tömören, és határozottan.
– Mégis, miért nem, kell egy kis mozgás, meg friss levegő…
– A kórházba megyek Edithel.
– Aha. Jó, akkor holnap délutánra osztalak be kerti munkára, ne ígérkezz el Edithnek.
– Nekem te ne parancsolgass! – háborodott fel a kislány. Marie felkapta a fejét, aztán úgy gondolta, nem hagyja magát felbosszantani. Csak annyit mondott:
– Jól van, majd én Edithel is megbeszélem. Holnap kerti munka… – és ment tovább, nem leplezve jókedvét.
– Nekem te nem parancsolsz. Te utolsó ringyó. Ugyanolyan vagy, mint az anyám. – Ezen a durva beszóláson megütközött Marie, de szótlanul ment tovább, csak éppen a jókedve szállt el… ahogy jött, úgy el is illant.
Nem ment ki a fejéből egész nap. Még a gyomrát is megülte, délben nem ment le egy falat sem a torkán. Gépiesen tett-vett, intézte az ügyeket, de nem ment ki a fejéből, amit Laura mondott. Egyszer csak bevillant, hogy nyitva volt a lány ajtaja az este. Határozottan emlékszik rá, hogy sötét volt az ajtó mögött, nem volt világítás. Csak nem leskelődött ez a gyerek?… Lehet, hogy meglátta Maxot bemenni hozzá? Most már az is eszébe jutott, hogy Pamela egyszer említette, hogy mióta Laura itt lakik mellette, Tom nem alhat nála, mert jó példával kell elöl járniuk, ha jövendőbeli szülei akarnak lenni. Nem hagyta nyugodni a gondolat. Délután már nem bírta tovább, felment a kórházba, megkeresni Maxot. Edith bosszús hangjára figyelt fel.
– Már megint elkódorogtál, te kis mihaszna – Laura éppen az orvosi szoba előtt haladt, s akkor hirtelen benyitott. Edith a nyomában.
– Ezer szerencséd, hogy nincs itt a professzor, mert majd kapnál tőle. Nem tartottad be a megállapodásunkat, vége kisasszony, nem jöhetsz velem többé.
– Remélem, te betartod a szavad Edith – szólt utána bosszúsan Marie. Max átkarolta a vállát, úgy néztek utána, hogy menekül Laura Edith elől. Még visszanézett, s látta őket kettejüket, ott állni az ajtóban, s még visszakiáltott:
– Gyűlöllek, gyűlöllek benneteket!
– Mi van ezzel a kölyökkel már megint? – kérdezte Max.
Marie mindent elmondott neki. Azt is, ami az este feltűnt neki, azt is amit Laura a fejéhez vágott délelőtt, azt is, amit Pamelától hallott. Azt is, amit ő ebből összerakott magában.
– Nem alhatsz nálam Max, amíg itt vagyok – kimondta végre hangosan is amit gondolt.
– Marie, drágám, mi közünk nekünk Laurához, és mi köze neki hozzánk?
– Nem tudom Max, de ennyit meg kell tennünk Pamelának és Tomnak, legalább miattuk, hiszen a barátaink.
– Jaj Marie, ne csinálj belőle ekkora ügyet… egy hisztis kamaszlány miatt? Nehogy már ő irányítsa az életünket. – mondta egészen megbotránkozva Max.
– Márpedig én ragaszkodom hozzá, s ehhez tartsd magad! – indult kifelé a szobából.
– Kérlek! – hallotta még Max gunyoros hangját, de már nem törődött vele. Csak akkor, amikor visszaért az irodába, akkor jött rá, hogy ő vigaszt keresni ment Maxhoz, s a végén őt is magára haragította.
8 hozzászólás
Kedves Ida!
Érdekes és jó részlet, ismét újabb fordulattal.
Tetszett!
Szeretettel: Kata
Kedves Kata!
Örülök, hogy tetszett ez a rész is.
Már alig maradt hátra, még egy váratlan fordulat, azután jön az esküvő.
Örülök, hogy szívesen olvasod, és hálásan köszönöm.
Szeretettel!
Ida
Huhh kedves Ida !
Mi lesz itt még ?
Tetszett ez a rész is, fordulatokban gazdag, remek rész.
Szeretettel: Zsu
Kedves Zsu, örülök, hogy tetszett.
Remélem, hogy erre a hátralévő néhány részre is tudsz valamikor időt szakítani.
Azt is remélem, hogy az anyukád jobban van már. Kívánok minden jót Nektek!
Szeretettel!
Ida
Kedves Idám…tetszett, érdekes ez a kamaszkori lázadás, ill. féltékenység.
Szeretettel olvastam: Ica
A kamaszkori lázadás, no meg a szerelem… ja igen, ez az, ami nem derül ki sem Marie, sem Max számára…
Ölellek!
Ida
Kedves Ida!
Itt jártam, olvastam.
Judit
Kedves Judit!
Köszönöm.
Ida