Pamela és Tom Párizs felé robogott. Tervezgették a fontossági sorrendet, hogy mi mindent kell elintézniük és milyen sorrendben. A névváltoztatással kell kezdeniük, abban megegyeztek. Meg kell tudniuk, hogy mennyi idő kell ahhoz, hogy újra Marie legyen Pamelából, csak utána mehetnek bejelenteni a polgári házasságkötést. Azután viszont megkeresik Emmát, hogy szervezze meg a nászútjukat, végezetül pedig, megveszik Patricknak a repülőjegyet. Miután összehangolták, s kialakították a sorrendet, Pamela szólt Tomnak, hogy álljon le a parkolósávba, mert mondani szeretne valamit, és nem szeretné, ha az árokban kötnének ki. Alig látták egymást az elmúlt napokban, nem volt még ideje elmondani, amit Marietól hallott.
Tom miután megállt, megkérdezte:
– Mire készüljek fel? El fogok ájulni?
– Még az is előfordulhat, de ne aggódj, fellocsollak! – kacagott Pamela. Először elmesélte, hogyan viselkedett Lora Marieval az ő távollétük alatt, azután azt, hogy Marie hogyan kerekedett felül, s végül, hogyan lettek ők ketten fogadott testvérek.
– Fontosnak tartottam, hogy tudj róla, két lányunk van. Egy kislányunk, s egy nagylányunk. Ez még nem minden. Marie és Max májusra tervezi az eljegyzést és augusztusra az esküvőt. Marie sok gyereket szeretne, ami azt jelenti, hogy sok unokánk lesz, mivel az anyai nagyszüleik mi leszünk. Számíthatunk rá, hogy hamarosan nagyszülők leszünk. No, ehhez mit szólsz nagypapa? – nevettek, boldogok voltak.
– Egy nagyapó, aki fülig szerelmes nagyanyóba, s rengeteg unoka veszi őket körül. Kell ennél több? – kérdezte Tom egészen meghatottan – ennyi boldogságot talán el sem bírok.
Elégedetten jöttek ki a hivatalból, megvan már az esküvő napja. A névváltoztatásból nem csináltak nagy ügyet. Pamelának ki kellett töltenie egy formanyomtatványt, postán megküldik az elbírálást, ami minden bizonnyal pozitív lesz, mert nem látnak rá okot, miért ne lenne, s akkor az alapján elkészíttetheti a személyi okmányait. Ennyi. Az esküvő napját március 30-ra tűzték ki, s úgy tervezték, addigra beszereznek minden okmányt, ami az örökbefogadáshoz kell, s amint kézhez kapják a házasságlevelet, azonnal átadják azt az igényüket is.
Most már nyugodt lélekkel elindulhattak megkeresni Emmát, hogy a nászútjukat is bebiztosítsák.
Meg volt a turistairoda címe, bár meglepetésnek szánták, de szinte biztosak voltak benne, hogy Adélaide értesítette Emmát a jöttükről.
Nehezen találták meg az irodát. Egy eldugott, félreeső, csendes utcácskában bukkantak rá. Bementek. Csak két hölgy ült ott, akik ügyfeleket fogadtak, de nem volt náluk senki. Emma nem volt sehol. Már éppen azon töprengtek, hogy most mit is tegyenek, megkérdeznék, de még a nevét sem tudják, csak annyit, hogy Emma. Legjobb lesz, ha csak úgy kisomfordálnak. Váratlanul érte őket, amikor valaki Pamela nevét kiáltotta. Arra fordították a tekintetüket, mintha a hang ismerős lenne, lehet, hogy az arc is?…
– Pamela, Tom! Jaj, de örülök nektek! – igen, ő volt Emma. Csak nem ismerték fel. Megváltozott, sokat fogyott, egy csinos teltkarcsú hölgy igyekezett feléjük.
– Nahát, Emma! Nem ismertünk fel, már majdnem visszafordultunk. Te, hogy lefogytál – ámult Pamela.
– Gyertek, üljünk le ott, annál az asztalkánál. Bizony, azért nem is csodálkozom rajta, hogy nem ismertetek fel. De jó, hogy látlak benneteket. Drágám, te szebb vagy mint valaha – mondta miközben megölelte Pamelát – Tom, te is ragyogsz a boldogságtól. Nagyon örülök nektek.
– Ugye, Adélaide szólt neked, hogy jövünk? – kérdezték.
– Jaj persze, hogy szólt. Azt hiszitek kibírta volna, hogy ne dicsekedje el a boldogságotokat. Na, de ti nem tudtok semmit tőlem. Rendben? – Bólogattak, nevettek. Aztán ott rekedtek, sokat beszélgettek. Emma elmondta, hogy nehezen szokta meg a nagyvárosi életet miután eljött a tanyáról, de most nemrég őrá is rátalált a szerelem. Azóta fogyott le ennyire. A tanyán hiába dolgozott annyit, mégsem fogyott egy dekát sem, most meg, csak úgy maguktól hullottak le a kilók.
Kacagott. A kacagása már sokkal ismerősebb volt.
– Csak egy valami aggaszt – mondta gondterhelten.
– Mégpedig?
– Ő is bíró. – ezen viszont Pamela és Tom nevetett.
– Azon ne aggódj. Tudod mit? Gyere el az esküvőnk utáni bulira, május 15-én, és hozd el a lovagod is. – örvendezett Pamela.
– Nem, azt nem merem. De egyedül elmegyek. Köszönöm a meghívást. Különben is, mindig szívesen megyek vissza a tanyára, meg közétek is…
– Mit nem mersz Emma? Valamit titkolsz előtte?
– Ja igen. Ő nem tudja, hogy alkoholista voltam. Nem merem megmondani neki.
– Merd megmondani neki, Emma! Itt vagy, lábra álltál, kigyógyultál… büszke lehetsz rá! Meg kell mondanod neki. Tudod, jobb, ha tőled tudja, s igazán nincs miért szégyenkezned. – biztatta Pamela.
– Talán igazad van. Már sokat gondolkodtam rajta, de attól tartok, hogy elhagy.
– Akkor mielőbb mond el neki. Ha elhagy, jobb minél előbb. Akkor meg sem érdemel téged.
– De jó, hogy itt vagytok. Mintha most megvilágosodtam volna. Most már látom, hogy igenis ez a helyes út. Elmondom neki. Ha egyedül megyek a lagzitokra, akkor elhagyott. Ha ő is ott lesz… hát akkor kitartott. Te olyan magabiztos vagy Pamela, és olyan bölcs, pedig általában az ilyesmi nem szokott a szépséggel párosulni. Piszok szerencsés pasi vagy Tom, ilyen nő nem terem ám minden bokorban…
– Nekem mondod?…
– Én sem vagyok kevésbé szerencsés… Különben is…, na de hagyjuk… Lássuk inkább, mit tudsz nekünk ajánlani Korzikán?
Egy étterem teraszán ebédeltek, már jól benne jártak a délutánban. Sokat elidőztek Emmával, jól meg is éheztek, vidáman falatoztak a kellemes, virágokkal zsúfolt teraszon.
– Nagyon klassz bungalót talált nekünk Emma, igaz? – kérdezte Pamela két falat között.
– Aha, nagyon klassz! Két hét kettesben. Csak te, meg én… csodálatos lesz. Viszont még addig számos csoda vár ránk, ugye tudod?
– Tudom Tom, tudom. Minden porcikámban érzem, hogy végre révbe értem. Olyan jó ötlet volt tőled, hogy szerződjek egy ügyvéddel, aki eladja a házam Los Angelesben. Annyira örülök, hogy nem kell többé oda mennem. Ha eladja a házat, csak utalják a pénzt és kész. Hm, milyen jó, hogy eszedbe jutott, hogy megvehetjük a repülőjegyet Emmánál. Így most már mindent kipipálhatunk. Még ma este adjuk oda Patricknak, jó?
– Egyetértek. Az is jó, hogy Emma elintézi a cserét, ha nagyon nem felelne meg Patricknak az időpont. Remélem örülni fog.
– Csak nehogy a volt feleség megakadályozza, hogy találkozzon a fiával, mert akkor összetörne. Nagyon szurkolok, hogy sikerüljön, megérdemelné.
– Akkor, ebéd után indulunk vissza?
– Tudod mi jutott eszembe. Megnézhetnénk még a számítógépeket. Tudod, a dolgozószobába. Két íróasztal, két számítógép és egy nyomtató. Én nem akarok olyan hordozható kis vacakot, nem akarom, hogy ágyba jöjjön velem, ha írni akarunk, beülünk a dolgozószobába s írunk…
– Egyetértek. Megnézhetjük… Te biztos vagy abban, hogy találunk majd kiadót?…
– Egészen biztos.
– Tudod, az ismeretlen írók után nemigen kapkodnak a kiadók, mert a nyakukon maradhat…
– Ez már nekem is eszembe jutott. Sőt, van már tervem is. Kiválasztunk három nagy könyvkiadót itt Párizsban, és Los Angelesben, esetleg New Yorkban is. Aztán válogathatunk a jobbnál-jobb ajánlatokban.
– Szeretem, hogy ilyen optimista vagy. Én úgy tudom, hogy a kéziratok nagy többségét el sem olvassák, főleg, ha még az olvasók előtt ismeretlen írókról van szó, akkor nem borítékolható előre a siker.
– Tom, figyelj! Ha csak egy elolvassa a sok közül, már nyert ügyünk van. Éppen ez a csavar benne, hogy benne rejlik a kötetben, a főszereplők maguk az írók, tehát nem ismeretlenek. Aki elolvassa, az tudni fogja, hogy kaszálhat vele, aztán már mi diktálunk, bármit megadnak amit kérünk, csak figyeld meg. Az viszont aki nem olvassa el, az aztán bánni fogja amíg él. Így lesz Tom. S készülj fel rá, hogy nagyon sok pénzünk lesz.
– Jaj szívem, de hiszen éppen most akarsz megszabadulni a pénzedtől…
– Tom drágám, lesznek gyerekeink, unokáink, rájuk is gondolj. A szerzői jogdíjat ők is élvezik majd a halálunk után is. Különben, nekünk valóban nem kell pénz, viszont a Pszichotanyába továbbra is ömleszthetjük. Nagyon jó helyre kerül. Embereket gyógyítanak, életeket hoznak helyre, meg munkát adnak embereknek, nem is akármilyent… ez nagyon nemes cél, Tom. Szeretném, ha még sokáig támogathatnánk. Vagy, te nem így gondolod?
– Látod szívem, mégis te vagy a nagyobb gondolkodó. Te előre látsz évekre, évtizedekre. Így már benne vagyok. Legyen úgy, ahogy megjövendölted, és rengeteg pénzzel támogathassuk azt az intézményt, aminek tulajdonképpen, mi magunk is köszönhetjük a boldogságunkat.
11 hozzászólás
Olvaslak,olvaslak…
itt,csak egy megjegyzés…
´aki aledja a házam Los
Angelesben…értem….átéltem!
Csoda-jó!
Tehetséged sokirányú!
Gratulálok:sailor
Ó, köszönöm… köszönöm…
Megleptél… de nagyon örülök.
Csoda-jó? és a többi?
Ismételten: köszönöm szépen!
Szeretettel!
Ida
…olvaslak…
olvaslak!
Nagyon jó, tetszik ez a rész is. Nmsokára vége… Uténa mit olashatunk?
Szeretettel: Kata
Valóban, nemsokára vége, kedves Kata.
Hááát, lehet elölről kezdeni.:)))
Köszönettel!
Ida
Drága Ida !
Falom most már a sorokat, nagyon kíváncsi vagyok a végére.
Nagyon tetszett ez a rész is:)
szeretettel ölellek: Zsu
Örülök, drága Zsu, hogy tetszik.
Most már közel vagy a végéhez…
Köszönöm, hogy jöttél.
Ölellek!
Ida
Drága Idám! Remélem te is találsz magadnak kiadót, mert ahogy írod ők is optimisták, bizonyára Te is.
Szívből kívánom szeretettel: Ica
Drága Ica, én kevésbé vagyok optimista. Ma már csak a celebek (juj, de utálom ezt a szót) könyvét adják ki, no meg azét, akinek pénze van. Hát, én egyik kategóriába sem tartozom.
De nem baj ám, én nagyon örülök mindenkinek, aki itt elolvassa.
Neked is hálásan köszönöm!
Szeretettel!
Ida
Kedves Ida!
Itt jártam, olvastam.
Judit
Kedves Judit!
Köszönöm.
Ida