Nagyapával jöttünk fel a hegyre, hogy kicsit rendbe tegyük, kitakarítsuk a házikót, hátha valamelyik családtagnak kedve szottyan egy kis hegyvidéki nyaraláshoz. Gyerekkoromban magam is itt töltöttem a nyarakat, szüleimmel együtt, vagy a nagyszüleimmel, de általában itt töltöttem a vakációt évről-évre. Ismertem a hegyet, az erdőt, mint a tenyeremet.
Délutánra nagyapa elfáradt, lefeküdt pihenni, én meg gondoltam, szétnézek a hegyen, bejárom a régi, ismerős helyeket. Jólesett körülnézni hol voltam gyerek, emlékezni a csínytevésekre, a gyerekkor varázslatos világára.
Akkor találkoztam vele. Itt fenn a hegyen.
Már éppen vissza akartam menni a házba, amikor eszembe jutott a szikla. Az eső mosta, idő koptatta, sima szikla, ahol annyira szerettem ücsörögni még felnőttként is. Ide menekültem könyvvel a kezemben, amikor el akartam tűnni a kíváncsi szemek elől. Olvastam, órákon át.
A szikla előtt terebélyes áfonyabokor állt, s észrevettem érett gyümölcsét. Tele szedtem a tenyeremet, éppen körbe értem a bokron, s gondoltam leülök a sziklára és elfogyasztom a finom gyümölcsöt.
Akkor hirtelen rám köszönt valaki. Összerezzentem, hiszen az egész hegyen nem volt sehol egy lélek. Honnan jön ez az angyali hang? S akkor megláttam! Ott ült törökülésben a szikla közepén. Könyv volt a kezében. Csak álltam, és néztem megbabonázva. Egy hang nem jött ki a torkomon.
– Nem akarsz megkínálni? – kérdezte.
– Óóó, dehogynem! – mondtam, még mindig zavartan, aztán közelebb léptem, de megbotlottam, s a gyümölcs mind szanaszét hullott ki a kezemből. Teljesen összezavarodtam.
– Nos, ki szedi előbb tele a tenyerét? – szólt vidáman. Felugrott s gyorsan kapkodni kezdte a bokorról a gyümölcsöt. Nevettem, én is nekiláttam, közben oldódott a zavarom, már teljesen elillant, amikor elkiáltotta magát:
– Az enyém már megtelt!
Leültünk a sziklára, egymás mellé, s kínáltam a tenyeremből a gyümölcsöt. Így ő evett az én tenyeremből, én viszont az övéből. Nevettünk.
– Ki vagy te, és honnan pottyantál ide? – kérdeztem – Látszik rajtad, hogy nem idevalósi vagy.
– Miért, te idevalósi vagy?
– Hát, itt nőttem fel, lenn a városban…
– Már nem itt élsz?
– Komáromban tanulok, és dolgozom…
– És mi leszel, ha nagy leszel?
– Erdészmérnöknek készülök, még egy évem van hátra.
– Te tényleg szereted az erdőt… nagyon szép itt.
– Ugye? De még mindig nem mondtad, honnan kerültél ide, ahol a madár sem jár?…
– Már hogyne járna. Itt ismerkedtem össze a fenyőcinegével. Olyan édesek, picurkák, színesek, szépek… meg képzeld, van egy mókusom.
– Hogyhogy van mókusod, hol van?
– Itt lakom egy kis faházban. Egy mókus a kertből, minden reggel, amikor kinyitom az ajtót, bejön hozzám, szétnéz, s ha mindent rendben talál, megy tovább. Ő a Misi-mókus.
– És ha nem talál mindent rendben?
– De rendben talál…
– Csak azt ne mondd, hogy egyedül vagy a házban?…
– Pedig egyedül vagyok, de ha nem akarod, nem mondom…
– Még mindig nem mondtad, honnan jöttél…
– Budapestről!
– Te pesti lány vagy? – hirtelenjében talpra ugrottam a meglepetéstől – mégis, mióta vagy itt?
– Egy hónapja.
– Micsoda? Egy hónapja? – ha az előbb nem ugrottam volna talpra, akkor most biztosan – egy pesti lány, egy hónapja… itt a hegyen, egyedül… – hitetlenkedtem – mégis, mit csinálsz itt?
– Üdülök! Mi ebben olyan hihetetlen?
Egészen elvarázsolt. Újra mellé ültem, és csak néztem. Néztem gyönyörű smaragd szemeit, néztem, ahogy játszik hajával a szél, néztem bájos ajkait, ahogy mesélnek… nem tudtam betelni vele, a szépségével, bájával, bátorságával, éleselméjűségével, üdeségével… azt hiszem akkor, ott nyomban beleszerettem.
Olyan volt, mintha az idők kezdete óta ismerném. Úgy éreztem, hogy csak mi vagyunk ketten ezen a világon, mi ketten itt fenn a hargitai fenyvesekben. Hihetetlen volt, hogy csupán néhány perce ismerkedtünk össze, hihetetlen volt, pedig még a nevét sem tudtam.
– Még a neved sem tudom – szóltam, amikor végre magamhoz tértem kicsit.
– Én sem a tiédet – mondta.
– Nem kérdezted.
– Te sem kérdeztél engem.
– Akkor most kérdezlek. Mi a neved?
– Angelina.
– A neved is gyönyörű, ahogyan te is gyönyörű vagy, tudod? – hosszan néztem, aztán észbe kaptam – én Magor vagyok. Zilahi Magor.
Észrevétlenül talált ránk az este. Amint lebukott a Nap, a hegyek mögé, egykettőre besötétedett. Hazakísértem a kis faházhoz, ahol lakott. Megbeszéltük, hogy másnap megmutatom neki a hegyet, túrázunk egyet, és nem mulasztjuk el megnézni a naplementét sem.
Nagyapa már elveszettnek hitt, vagy azt hitte, hogy medve támadt rám, idegesen járkált fel s alá a ház előtt.
– Hová tűntél, te kölyök? – támadt rám hirtelen – már a rendőrséget akartam hívni. Hát sosem bízhat meg az ember benned?
– Nagyapa, ne félts engem, hiszen már 25 éves vagyok, úgy bánsz velem, mint kisgyerek koromban. Egyébként, találkoztam egy lánnyal, egy pesti lánnyal, aki egyedül van itt a hegyen, már egy hónapja. Te meg néhány órát számon kérsz tőlem. Nincs ez így rendben Nagyapa, nem kell vigyáznod rám, felnőtt vagyok, tudok vigyázni magamra.
Zsörtölődött tovább a bajusza alatt, de nem foglalkoztam vele. Láttam, hogy szedett gombát, megkérdeztem, szeretné-e, ha főznék egy gombapörköltet.
– Te tudod, hogy mit akarsz, elvégre felnőtt vagy már – vágott vissza nagyapa. Igaza van, gondoltam. Gyorsan elkészültem a pörkölttel, hívtam vacsorázni. Azt válaszolta, ő már vacsorázott.
Tele szedtem egy kis lábast. Átfutott az agyamon, hogy elviszem Angelinának. Aztán meggondoltam magam, talán nem is illendő már ilyen későn zavarni, majd nagyapa megeszi holnap.
Vacsora után nekiálltam kitakarítani a házat. Nagyapa tévét nézett, aztán morgolódni kezdett.
– Mit zúgatod azt a porszívót? Ráérsz holnap egész nap.
– Nem érek rá, nem leszek idehaza. Megmutatom a hegyet a pesti lánynak.
Éjfél elmúlt, mire mindent kitakarítottam, a konyhában is elmosogattam, rendet raktam, azután lezuhanyoztam.
Nem jött álom a szememre. Állandóan az a lány járt az eszemben. Az éjszaka koromsötét itt a hegyen, bámultam csak azt a rengeteg feketeséget, s ott láttam benne valahol az ő fénylő smaragd szemeit. A mélységes csenden áthatolt a hangja: „Nem akarsz megkínálni?…” Fülig szaladt a szám, mosolyogtam…
Milyen jó, hogy éppen most jöttünk fel a hegyre. Nem, ez nem lehet a véletlen műve… ez bizonyára így volt megírva az égben… ez nem lehetett véletlen… nekünk találkozni kellett. Nekem Ő kell, csakis Ő… Ő lesz majd a feleségem… éppen Őt kerestem, már féltem, hogy nem találok rá… pedig csak ide kellett jönnöm a hegyre… hihetetlen… ez tényleg hihetetlen.
Angelina!… Linának fogom becézni. Lina, drágám… Lina kincsem… Mit szólsz hozzá, drága, egyetlenem?…
Alig vártam a reggelt, alig vártam, hogy újra lássam. Együtt kószálunk egész nap a hegyen… majd megmutatom a helyet, ahol átvertem a húgomat. Anya sohasem vert meg korábban, de akkor nagyon… Mindent elmesélek majd, és róla is mindent tudni szeretnék… de most még csak annyit tudok… csak annyit, hogy szerelmes vagyok, mint a nagyágyú.
Még sohasem voltam ilyen szerelmes.
14 hozzászólás
Kedves Ida!
Egy gyönyörű kirándulás, üdülés a hegyekben, egy szerelem kezdete, mindez olyan élmény, hogy az olvasót, ha idősebb korú is, visszarepíti a fiatal éveibe! Olvasás közben remekül éreztem magam, és bizakodva tekintek a folytatás történései felé. 🙂
Sok szeretettel: Matild
Kedves Matild!
Nagyon örülök, hogy jól érezted magad olvasás közben. Remélem, hogy a továbbiakban sem fogsz csalódni, de számíthatsz rá, hogy még sok meglepetés vár rád. 🙂 Köszönöm, és várlak a továbbiakban is.
Ölellek szeretettel,
Ida
Kedves Ida!
Izgatottan várom a további részeket, mert nagyon jól indul a történet. Valahogy arra emlékeztet, amit a kislányodról meséltél egyszer. Talán ilyen személyes indíttatás is van benne. 🙂
Szeretettel: Klári
Kedves Klári!
Örülök, hogy itt talállak. 🙂
A helyszín megválasztásában bizonyára játszott szerepet lányom erdélyi útja, (engem is megbabonázott) :), de maga a történet fikció.
Várlak szeretettel a következő részeknél is, remélem, nem fogsz csalódni. 🙂
Szeretettel,
Ida
Drága Ida!
Érdekes történetnek indul! Kíváncsian olvasom tovább!
Tetszik, ahogy egy "férfi bőrébe bújva", az ő szemén keresztül látva indítod. 🙂
Ölellek:
Ylen
Drága Ylen!
Kezdetben nekem is fura volt, a férfi bőrébe bújni, de később már nem okozott gondot. Már korábban is írtam hasonlót, bár valóban, nem sokat.
Örülök, hogy érdekesnek találod. Várlak a továbbiakban is, és köszönöm.
Ölellek,
Ida
Mindig elbűvölnak az írásaid drága Ida!
Szépséges!
Szeretettel gratulálok: Ica
Drága Ica!
Köszönöm az olvasást, és az itt hagyott kedves szavakat. 🙂
Ölellek szeretettel,
Ida
Drága Ida!
Hogy, vagy hogy nem, de én nem vettem észre, hogy te egy folytatólagos novellát tettél fel. Pedig alig van nap, amikor nem nézek be ide.
Most elején kezdem, s majd' csak utolérem magam.
Nem bántam meg, mert ez az első rész is már nagyon érdekes, érdeklődésemet nagyon kielégítette.
Tetszik ahogy indul. S most megyek, hogy legalább még egy részt elolvassak.
szeretettel: Kata
Drága Kata!
Örülök, hogy tetszik a történet, s ahogy ismerlek, hamarosan utol is érsz.
Köszönöm az olvasást.
Szeretettel,
Ida
Kedves Ida!
Nagyon érdekesen, izgalmasan kezdődik a történet, a helyszín sem mindennapi.
Egy fiatal lány, egyedül egy erdőben, egy hónapig? Na, ez sem én vagyok… Örülnék, ha egyetlen éjszakán túl lennék, aztán elmenekülnék. 🙂
Szép neveket adtál a szereplőknek.
Judit
Kedves Judit!
Látom, nagy fába vágtad a fejszédet. 🙂
Örülök, hogy belevágtál, és megelégedéssel tölt el, hogy tetszik a kezdet. Örülök, hogy a nevek is tetszenek.
Ami a nyusziságot illeti, veled értek egyet, de bizonyára nem mindenki nyuszi, mint mi. 🙂
Követlek…
Ida
Kedves Ida!
Már önmagában attól izgalmas utazásnak tűnik a történet, hogy egy (nagyon fiatal, sőt zöldfülű – de ezt nem kritikaként mondom) fiatalember bőrébe bújtál, és úgy mesélsz.
Férfi vagyok, nem szoktam ilyet mondani, de a történet annyira aranyosan kezdődik…
Na, jó, ennyi volt. Kíváncsian folytatom az olvasást.
Szeretettel: Laca 🙂
Kedves Laca!
Úgy látom, nagy fába vágtad a fejszédet. 🙂
Bevallom, magam is megijedtem, amikor úgy döntöttem, hogy a fiú szemszögéből fogom elmesélni az egész történetet. Csak a riadalom volt nagy, mert ahogy elindultam, beleéltem magam a helyzetébe és már mindegy is volt, hogy kinek a bőrébe bújva mesélek. Jóval később döbbentem rá, hogy ezt a történetet másként nem is igen lehetett volna megírni.
Örülök, hogy már az első epizód felkeltette az érdeklődésedet. Megvallom őszintén, nagyon kíváncsi vagyok a véleményedre. És köszönöm, hogy belevágtál.
Szeretettel,
Ida