Amint pirkadni kezdett, talpra ugrottam. Kinéztem az ablakon, próbáltam koncentrálni, hol is láttam, idefelé jövet a kertekben, azokat a szép virágokat?… Igen… most még mindenki alszik… most kell megtennem…
Amikor össze lopkodtam egy csokorra valót, még az erdő szélén szedtem leheletvirágot, amit magam neveztem el így, mert olyan apró és lehelet-kék fürtös virág volt, hogy szinte elszállt, mint a lehelet. Hazamentem, s otthon megkötöttem a csokrot, közben százszor áldottam nagyanyámat, aki megtanított a virágkötészetre. Gyerekkoromban virágboltban dolgozott, s én sokat ott lebzseltem nála, hál' istennek fogékony voltam mindenre, pedig akkor még nem hittem volna, hogy ilyen nagy szükségem lesz erre a tudományra.
Amikor elkészültem a csokorral, fogtam egy bevásárlószatyrot, bele rejtettem a csokromat és elmentem Angelina háza elé. A ház még aludt, ablakszemei lezárva, az ajtó is mély álomba merülve. A szatyrot egy deszkából kiálló szögre akasztottam, s átmásztam a kerítésen. A kertben, az ajtó előtt egy nagy asztal állt, paddal. A csokrot az asztalra tettem, s reméltem, hamarosan felébred a lány és vizet ad a virágoknak. Azután elmentem bevásárolni, kenyeret, meg valami reggelire valót vittem haza.
Miután megreggeliztünk nagyapával, megittuk a kávét, akkorra már háromnegyed tíz volt. Tízre beszéltük meg a találkát, a sziklánál. Mondtam nagyapának, hogy csak este jövök, ne aggódjon, aztán futottam, egy másodpercet sem akartam késni, és különben is, alig vártam már, hogy újra lássam.
Tíz előtt öt perccel érkeztem, de Ő már ott várt. Ült a sziklán. Azonnal felpattant, és egészen váratlanul a nyakamba ugrott. Alig érinthettem a derekát, hogy megöleljem, máris kibontakozott a karjaimból.
– Szép időnk lesz ma! Köszönöm a virágot. Te kötötted a csokrot? Mestermunka. – Már éppen be akartam zsebelni a dicséretet, amikor folytatta: – Gondolom a kerítés nem okozott különösebb gondot, már virágszedés közben begyakoroltad, hogyan küzd le az akadályokat, nemde?
Csak hebegtem, habogtam, mentegetőztem, hogy itt a hegyen esélyem sem volt arra, hogy virágot vegyek… szégyelltem magam, amikor Ő, egy szavával kiszabadított e kínos béklyó szorításából.
– A szándék a fontos, és én értékelem! A csokor viszont, gyönyörű. Még soha nem kaptam ilyen szép csokrot.
Megkönnyebbültem. Megkérdeztem, hogy aludt?
– Mint a medve, és nehezen ébredtem, tudod, hétalvó vagyok!
Nevettünk. Rengeteget nevettünk aznap. Éppen ott mentünk a sűrű bozótos előtt, ahol, valamikor régen át akartam verni a húgomat, de nagy baj lett belőle. Elmeséltem neki.
– Itt játszottunk, alig tíz éves lehettem, ő viszont öt évvel fiatalabb nálam.
– Tényleg? Nekem bátyám van, öt évvel idősebb.
– Most csak ugratsz, ugye?
– Dehogyis ugratlak, komolyan mondom, de folytasd, hogy verted át?
– Mindig a nyakamon lógott, nekem meg vigyáznom kellett rá, de nem volt szabad messzire mennünk, csak itt a tisztáson játszhattunk. Persze, le akartam rázni…
– Mintha a bátyámat hallanám… Ő is mindig ezt csinálta…
– Bebújtam előle, oda a bozótosba, s amikor láttam, hogy keres, akkor elkezdtem kiabálni: Zsuzsi, fussál haza, hozz segítséget, elkapott egy medve, siess… fuss… fuss… üvöltöttem.
– Az a kis buta meg elhitte, s elnyargalt sírva, mondta anyának, hogy engem elragadott egy medve behúzott a bozótosba, segítsen. Apám nem volt otthon, anyám meg átküldte a húgomat a szomszédba, hívjon embereket, ő meg felkapott egy vasvillát, ami éppen a keze ügyébe került, és futott felfelé, kiabálta a nevemet, hogy szóljak, hol vagyok.
Akkor megijedtem, azt sem tudtam mit tegyek, hallgattam…, de amikor már láttam, hogy szegény egyre kétségbeesettebben kiabál, előjöttem. Persze, azonnal látta, hogy semmi bajom, és medve sincs sehol, elhajította a vasvillát és nekem esett, püfölt, ahol ért és sírva-zokogva kiabált. Akkor ért oda a húgom, három emberrel, akik szintén fejszével, ásóval, kapával felszerelkezve futottak utána. Alig tudták anyámat leállítani. Úgy sírni, még soha nem láttam, és olyan dühösnek sem…
– Tudod, hogy szerencséd volt?
– Azért, hogy nem vert agyon?
– Még az is megtörténhetett volna. Képzeld el, ha nem dobja el a vasvillát, hanem azzal támad rád. Sokkot kapott, nem tudta mit csinál. Ilyesmiből lesznek a nagy tragédiák.
– Olyan nagy bajt okoztam? Vagy annyira hülye gyerek voltam?
– Szó sincs róla. Abban a korban még nem érthetted, legalábbis nem számolhattál tetted súlyával és következményeivel, de képzeld el édesanyádat, amint rohan a vasvillával és lelki szemei előtt ott lebeg, hogy a fiát most tépi szét egy medve. Mit érezhetett? Persze, hogy magánkívül volt, s aztán amikor felfogta, hogy csak átverted, nem tudott parancsolni magának, nem volt a tette tudatos, csak meg kellett szabadulnia attól a borzalmas élménytől, le kellett vezetnie a feszültséget, hogy ne őrüljön meg. Azért mondtam, szerencséd, hogy elhajította a vasvillát. Ha azzal megy neked, akkor te lehet, hogy nyomorék lennél, ő meg valahol egy börtönben csücsülne.
– Honnan tudsz te ilyeneket?
– Van némi tapasztalatom. Tanítónő vagyok, volt már hasonló eset a környezetemben. No, meg pszichológiát is tanultam.
– Nem mondod? Hányad éves vagy?
– Három évnél megálltam, mert tanítani szerettem volna, és már nem akartam pszichológus lenni. Bizony, tönkre mennek családok akár egy gyerekcsíny miatt. A gyerek meghal, a szülő meg börtönbe kerül, és vége a dalnak. Ilyen kicsin múlik. A jogban nincs helye az érzelmeknek. Neked szerencséd volt. Gondolom, tanultál az esetből, nem csináltál többé hasonló tréfát?
– Hát nem, de akkor sajnáltam magam. Kékre, zöldre vert az anyám és nagyon haragudtam rá… de most, hogy mondod, min ment ő át? Ezt így sosem gondoltam végig… azt hiszem, ha haza megyek, bocsánatot kérek tőle. Te nagyon okos lány vagy, tudod-e?
Már nem is arról szólt a nap, hogy megmutatom a hegyet, hanem csak sétálgattunk és beszélgettünk. Ő mesélt a tanítványairól, azokról a tündéri, értelmes, okos, aranyos srácokról, akikért érdemes mindennap felkelni, és gyönyörködni bennük, hogy okosodnak, hogy ragad rájuk minden, csüngnek a szavain és olyan szófogadóak, édesek, aranyosak…
Ámulva hallgattam, ittam minden szavát. Bizonyára így voltak vele a gyerekek is. Én gyerekkoromban csak azt hallottam a tanáraimtól, hogy minden gyerek hülye, szófogadatlan, nem tanul, sosem lesz belőlük ember, büdös kölykök, meg ehhez hasonlókat. Ez most mindennek az ellentéte volt. Rá is kérdeztem egyszer, hogy is van ez?
– A gyerekek tényleg tündériek. A szülőkkel már sajnos, vannak bajok, a kollégákról meg ne is beszéljünk. Magam is hallok eleget a sok hülye gyerekről, de én még eggyel sem találkoztam. Értelmesek, okosak, csak ne várjunk tőlük többet, mint amire képesek. Ennyi. Meggyőződésem, hogy nevelni csak szeretettel és példamutatással lehet. Aki azt mondja egy gyerekről, hogy hülye, akkor bizonyára éppen tükörbe néz. Tenni kell érte és nem lesz egyetlen hülye gyerek sem.
Éppen a magas, árnyas fenyők alatt haladtunk, amikor meghallottam a patak csobogását. Zene füleimnek, már nagyon szomjas voltam. Szóltam, hogy arra menjünk, ahonnan a csobogás hallatszik, mert igen megszomjaztam. Hamarosan észre is vettem a patakot és futottam, majd nekihasaltam, és szomjamat oltottam a vizével.
– Ezt csak így lehet inni? – kérdezte bátortalanul.
– Hát persze, jobb ez minden csapvíznél.
– Akkor én is megkóstolom – mondta, majd ivott a tenyerébe gyűjtött vízből. – Ez nagyon jó! És milyen lágy, selymes! – kiáltott fel, majd ő is nekihasalt és ivott – Hát, ezt nagyon élveztem! – áradozott – kár, hogy csak az utolsó napon került erre sor, de magamtól nem mertem volna.
– Hogyhogy az utolsó napon?
– Úgy, hogy vége. Holnap vonatra szállok.
12 hozzászólás
Drága Ida!
Ezt most nagyon jó lenne tovább olvasni! 🙂
Csodás ez a gyerekszerető elhivatottság! Mintha sejteném is, kiről mintáztad. 🙂
Ölellek:
Ylen
Drága Ylen!
Valóban, ez a minta, kéznél volt, de az erdőmérnökkel kapcsolatosan kellett némi kutatásokat végeznem. Köszönöm soraid, és holnap tovább olvashatod. 🙂
Ölellek szeretettel,
Ida
Drága Ida, ne hagyd abba kérlek!
Olyan jó volt itt nálad!
Szeretettel gratulálok: Ica
Drága Ica!
Örülök, hogy jól érezted magad nálam. Köszönöm.
Holnap érkezik a következő rész, akkor folytathatod, ha kedved tartja. 🙂
Szeretettel,
Ida
Drága Ida!
Jó volt olvasni a folytatást is. Érdekes a történet, én mondhatom, hogy borzongtam, amikor olvastam a kínos veréstől. Én azt nem tudom elképzelni, hogy gyereket ilyen dühös módon megverjék… gondolom, hogy arra gondol az illető, hogy életében sohase felejtse el.
Szeretem olvasni a prózáidat, mert szépen írod le a gondolataidat, olvasmányosak.
Szeretettel: Kata
Drága Kata!
Örülök, hogy tetszik a történet. A veréssel kapcsolatosan, talán elkerülte a figyelmedet, hogy az anya sokkos állapotban volt… Várlak a továbbiaknál is szeretettel.
Köszönöm kedves soraid.
Szeretettel,
Ida
Kedves Ida!
Örömmel olvastam a folytatást. Milyen igaz, gyerek korban még nem tudják felmérni, hogy viccnek szánt
tetteiknek súlyos következményei is lehettek volna. Egyre szimpatikusabb nekem a tanárnő. Bárcsak minden tanár ilyen élvezettel, odaadással, a gyerekek érdekeit figyelembe véve tanítanának! Kíváncsian várom, hogy ennek a rövid kis találkozásnak lesz-e, és ha igen, milyen folytatása lesz!
Sok szeretettel: Matild
Kedves Matild!
Hát igen, a legtöbbször a felnőttek sem képesek számolni tetteik következményével, egy gyerektől valóban nem lehet elvárni, legfeljebb annyit, hogy tanuljon belőle.
Örülök, hogy szimpatikus a történet a szereplőkkel együtt, azonban a nap még nem ért véget, máris küldöm a folytatását…
Köszönöm a látogatásod. Üdvözöllek szeretettel,
Ida
Kedves Ida!
Jó, hogy az erdei sétára társa akadt Angelinának, ahol medve ragadhatja el az embert, /még ha Magor gyerekkorában viccet is csinált belőle/ ott nem tanácsos egyedül sétálni.
Félelmetes számomra belegondolni, hogy eddig egyedül mászkált az erdőben, és senki azt sem tudta, hogy ő ott van. Ha valami baj érte volna, talán sohasem derül ki, hogy mi történt vele…
Kicsit felhúztam a szemöldököm, hogy amikor Angelina elmondja, hogy mit tart a hivatása lényegének, Magor csak annyit válaszol, hogy ő szomjas. 🙁
Ez pont jellemző. De azért kár, hogy még a mesebeli férfiak is ilyenek.
Judit
Kedves Judit!
Úgy látszik Angelina nagyon bátor lány volt, valamiért… 🙂
Ne ítélkezz Magor felett, csak azért, mert megszomjazott. Tulajdonképpen arról van szó, hogy jómagam nem voltam szomjas, így nem követtem őket, és hallottam további beszélgetésüket. 🙂 Később, talán megváltozik a véleményed róla. 🙂
Ida
Kedves Ida!
Kitűnő végszó. 🙂 Hogy kétségbe tud esni ilyenkor egy 25 éves fiatalember, aki "öt perc" alatt lett fülig szerelmes, és este már azt tervezgette, hogyan becézgeti majd a lányt, akit természetesen feleségül vesz, hiszen egész életében Őt várta – világösszeomlás!
A medvés epizódhoz hasonlót a nővérem is produkált, aki egy krumplis ládában bújt el, és akit már az egész XIII. kerület keresett estére, azután vigyorogva bújt elő: pété, mama, pété? (Féltél, mama, féltél?) Akkora volt az öröm, hogy ő nem kapott verést. Pedig legalább akkora lehetett a riadalom is. 🙂
Szeretettel: Laca 🙂
Kedves Laca!
Most, hogy olvasom a hozzászólásodat, arra gondoltam: persze, hogy emlékezhetsz hasonló szitura, hiszen Te még nagyon fiatal vagy. 🙂 Csak később döbbentem rá, hogy valójában engem idézel az epizódból. 🙂 Ezek szerint beletaláltam? 🙂
A medvés epizódhoz hasonlót magam is elkövettem gyerekként. Persze, volt bűntársam is, az unokabátyám személyében (ő volt az ötletgazda). Édesapám nagyon dühös volt ránk, ordított velünk, majd a bátyót sarokba térdeltette, kukoricára, engem viszont édesanyám után küldött, aki már a szomszédoknál keresett bennünket. Sírva rohantam végig a poros úton, féltem, hogy nagyon kikapok. Amikor édesanyám meglátott, hogy előkerültem, sírva ölelt magához, s én akkor értettem meg, hogy milyen nagy bajt okoztam. Azt hiszem, a szülők reakciója nagyon változó lehet ilyen esetekben. 🙂
A nővéred esetét én is megmosolyogtam. Hát, ilyenek a gyerekek! 🙂
Szeretettel,
Ida