Délután két óra volt, mire visszagyalogoltunk a városba. Elvittem a legjobb étterembe, s megebédeltünk.
Utána még megnéztük a Szent Kereszt templomot, majd a Mikó-várat, de múzeumba már nem volt kedvünk menni, inkább sétáltunk a parkban, vagy éppen üldögéltünk egy padon. Akkor már kezdett nagyon nyomasztani a közelgő búcsú ideje. Csak szorongattam a kis kezet, mintha soha nem akarnám elengedni… de sajnos az idő vészjóslóan közeledett és elindultunk a pályaudvar felé. Útközben még beugrottunk egy boltba, hogy vásároljunk valami vacsorára valót Angelinának, meg kekszet, csokoládét is vettem neki az útra. Bár ő tiltakozott, hogy nincs rá szüksége, éjjel nem lesz éhes, reggelre viszont már Pesten lesz.
Ott álltunk a csomagokkal a pályaudvaron, s én csak őt néztem. A szívem szakadt meg, hogy hamarosan elrepíti a vonat, úgy éreztem, akkor vége az életemnek.
Felvittük a csomagokat, elhelyeztünk mindent, megkerestük a helyét.
– Legalább a vezetéknevedet áruld még el – esdekeltem.
– Szabó. Szabó Angelina.
– Köszönöm.
Lent álltunk még egy darabig, szorongattam a kezét, aztán elhúzta, majd a nyakamba ugrott, megölelt. Még hosszabban öleltem volna, de kibontakozott a karjaimból és felugrott a vonatra. Én meg csak néztem utána, megsemmisülten. Még ott állt az ajtóban egy ideig. Nagyon kétségbeesetten nézhettem, bizonyára megszánt a kalauz és odaszólt:
– Még nem indulunk, ugorj fel egy búcsúcsókra.
Felugrottam. Átöleltem, s megkérdeztem.
– Megcsókolhatlak?
Nem szólt, csak bólintott. Megcsókoltam. Belevesztem abba a csókba. Édes hullám borított el. Úgy éreztem, sodródom, eltávolodom önmagamtól, a legtisztább, legerősebb érzelmek hatása alá kerültem, és ez az érzés annyira elszakított a testemtől, hogy csak a lélek mámora maradt.
Arra eszméltem fel, hogy a kalauz rám szólt: Most már indulunk! Ugorj le! Még utoljára belekapaszkodtam a szeme pillantásába, mintha valamit mondott volna, de nem jutott el a tudatomig. Aztán leugrottam a vonatról. Az ajtó már zárult is. Ő még ott állt mozdulatlanul. Integettem, és nem tudtam a szemem levenni róla. Fütyült a vonat, és indult, előbb szaggatottan, aztán egyre gyorsulva, távolodott. És én ott maradtam, egy helyben állva, mint aki gyökeret eresztett.
Fel sem fogtam, mi történik velem. Csak álltam és bámultam a vonat után… Akkor hirtelen valami iszonyatos fájdalom nyilallt belém. A kétségbeesés, a reménytelenség fájdalma, hogy nem látom többé. Egy hatalmasat üvöltöttem, és futni kezdtem a vonat után. Futottam teljes gőzzel, és ordítottam, ahogy a torkomon kifért. Úgy éreztem megőrülök. Egészen addig futottam, amíg teljesen elfogyott a levegőm, s összerogytam a vasút mentén a fűben. Még akkor is ordítottam, addig, amíg zokogásba nem fúlt az ordításom.
Nem tudom meddig tartott ez az állapot. Enyhült a zokogásom, lassan feltápászkodtam. Nem éreztem erőt a lábamban, alig tudtam járni. Botladozva, bukdácsolva, elindultam vissza a pályaudvar felé. Már sötét volt, a kivilágított pályaudvar elég távolinak tűnt.
Nem érdekelt, sem a távolság, sem az idő. Fújt a szél, az eső is szemerkélni kezdett. A jobb kezemet a keblemre szorítottam. Ez a kezem fogta az Ő kezét… ebben a kezemben éreztem még a tenyerét… az ujjai szorítását. Fogalmam sincs, hol kódorogtam, éjféltájban értem haza, összetörten, iszonyúan fáradtan.
Otthon állt a bál. Mindenki értem aggódott, már-már kerestetni akartak. Iszonyú fáradtságot éreztem. Elnyúltam a kanapén, csak úgy ruhástól, beszélni sem volt már erőm.
Akkor anyám oda guggolt hozzám, azt mondta, nagyapa telefonált, hogy otthagytam őt a hegyen reggel, ők is aggódnak miattam, mit mondjon nekik? Akkor kapcsoltam, hogy nekem nagyapáékhoz kellett volna mennem, náluk voltam a héten, és én most haza jöttem… mondtam anyámnak, szóljon nekik, hogy megkerültem, minden rendben van, de most aludnom kell…
Nyomban elaludtam. Úgy aludtam mozdulatlanul másnap délig. Amikor felkeltem, egészen jól éreztem magam. Anyám és a húgom ott sündörgött körülöttem, semmit sem értettek, aggódtak értem.
– Anya, Húgi, ne aggódjatok, jól vagyok. Bocsássatok meg, hogy rátok ijesztettem. És bocsássatok meg, amiatt az átverés miatt a medvével, ott fenn a hegyen. Anya, most értettem meg, min mentél akkor keresztül. Velem is megtörtént ugyanaz, tegnap.
– Mi történt veled, kisfiam? Nagyapa mesélt valami lányról, annak van köze ehhez az egészhez?
– Igen, de most nem akarok róla beszélni. – Akkor hirtelen eszembe jutott Misi.
– Anya, hol van a hátizsákom?
– Milyen hátizsákod? Én nem láttam semmiféle hátizsákot…
– Kellett, hogy legyen nálam egy hátizsák, amikor hazajöttem az éjjel. Hová tettem, nem láttátok?
– Nem volt nálad semmi, nem volt nálad hátizsák – mondták, szinte mindketten egyszerre.
– Az nem lehet! Neee… neee… – kiáltottam – Misi… Misi… Hol van Misi?
Mint az őrült rohantam végig az utcákon a pályaudvarig. Ott még megvolt, amikor elővettük a csomagmegőrzőből. Hol hagyhattam el. Misi az egyetlen emlékem tőle. Misi… Misi… Misi…, zakatolt a fejemben.
A pályaudvaron megkérdeztem, nem találtak-e egy hátizsákot? Mindenki a fejét rázta. Elindultam, azon az úton, ahol a vonat után futottam. Reméltem, hogy meglelem, ott ejthettem el, amikor a földre rogytam. Ott kell lennie, bizakodtam.
Sokáig mentem, csak a füvet figyeltem, gondoltam, ott ahol összeestem, bizonyára még fekszik a fű, meg kell találnom. Nem is hittem volna, hogy több kilométert futottam az éjjel, nagyon messze volt már a pályaudvar, amikor ráleltem arra a helyre. Nagy darabon, szinte le volt hengerelve a fű, de a hátizsákom nem volt sehol. Nagy területet átkutattam, de semmit sem találtam.
Rettenetesen el voltam keseredve. Arra viszont nem emlékeztem, hogy merre jártam azután, amikor innen vissza indultam. Visszafordultam, de most már figyeltem az utat végig, hátha már előbb elejtettem, hátha legurult az árokparton. Tüzetesen átvizsgáltam mindent, egészen a pályaudvarig, de nem volt sehol.
Jelentettem a rendőrségen. Felírták az adataimat, és azt mondták, ha találnak valamit, vagy valaki behozza, akkor feltétlenül értesítenek.
– Nagyon értékes dolog volt benne, kérem tegyenek meg mindent…
– Ha esetleg pénz volt benne, vagy valami érték, nem biztos, hogy idehozza a becsületes megtaláló – vigyorgott rám a rendőr.
– Nem, nem pénz… csak egy rajz…
– Rajz? – kerekedett el a rendőr szeme.
– Igen, mérnöknek készülök, – mentegetőztem – másnak nem érték, de nekem igen…
– Aha, így már értem!
Még visszamentem a pályaudvarra, és szóltam, hogy ha megtalálná valaki a dolgozóik közül, esetleg egy vonalbejáró, vagy pályamunkás, feltétlenül adják le a rendőrségen, mert nagyon fontos.
Vettem valami harapnivalót útközben, majd kimentem Csíksomlyóra. Végig jártam azokat a helyeket, ahol tegnap együtt jártunk, kéz a kézben. Visszaidéztem minden szavát, minden mosolyát, de a szivárványt már sehol sem leltem.
Aztán a búcsút próbáltam felidézni. Fájt nagyon, mégis, nagyon kellett a lelkemnek. Szinte láttam a bólintását, amikor megkérdeztem, megcsókolhatom-e? Próbáltam újra élni a csókot, de nem ment. Viszont hallottam, amint a kalauz utasít: Most már indulunk. Ugorj le! Néztem, csak néztem Őt, és nem tudtam elszakadni tőle. Láttam, amint suttog valamit… nem értettem… de most hallani vélem: felejts el!… felejts el… felejts el…, visszhangzik most bennem. Ezt mondta volna?… Miért mondta ezt?… Nem, nem, neeem… sohasem foglak elfelejteni!
14 hozzászólás
Drága Idám!
Te aztán jól kitaláltad ezt a kalamajkát! Egészen beleszomorodtam. 🙁
De azt sejtem, hogy még tovább is bonyolítod. Remélem boldog vége lesz!
Ölellek:
Ylen
Drága Ylen!
Jól sejted. Mármint azt, hogy tovább bonyolítom… 🙂 Ismersz már jól. ?)
Köszönlek!
Ida
Érdekfeszítően szépségesen írtad le drága Ida az elválást.
Várom a folytatását.
Szeretettel gratulálok: Ica
Örülök, drága Ica, hogy tetszik a történet, és várod a folytatást.
Holnap érkezik. Köszönöm soraid.
Ölellek szeretettel,
Ida
Kedves Ida!
Nagyon érdekesen fonod a szálakat. A fiú rendkívül szerelmes, a lány viszont tartózkodó, és a címét sem adta meg. Szinte belefájdult a szívem a búcsúzásnál. Remélem, jó pár bonyodalom után boldog vége lesz. Bár addig van még hátra négy rész. Nagyon várom a folytatást…:)
Sok szeretettel: Matild
Drága Matild!
Örülök, hogy te is várod a folytatást. Bonyodalmak még lesznek (megszokhattad), aztán majd ti döntitek el, hogy milyen a vége… 🙂
Örülök, hogy jöttél. Köszönöm, hogy időt szánsz rám.
Sok szeretettel,
Ida
Kedves Ida!
Olvasom ám szorgalmasan a novelládat és egyre izgalmasabbnak találom. Nagyon mesterien szövöd az események szálait. Bízom benne, hogy jól fog végződni… 🙂
Szeretettel: Klári
Kedves Klári!
Köszönöm szépen jelzésed, hogy velünk vagy. 🙂 Annak is örülök, hogy tetszik a történet.
Aztán a végén, majd mondjátok meg, jól végződött-e, vagy inkább mást vártatok volna. 🙂
Üdvözöllek szeretettel,
Ida
Nagyon izgalmas ez a rész. Vajon megtalálja-e és visszakapja- e azt a kincsét, amit elvesztett.
Nagyon érdekes, de ma már nem tudok többet olvasni, pedig még mindig van némi elmaradásom.
Drága Ida, nagyon érdekes a történeted, csak azt nem tudom, hogy Te hogy tudsz így egy férfi lelkébe beférkőzni, mint a novellád hőse.
Szeretettel olvastam: Kata
Drága Kata!
Bevallom, kezdetben fura volt, férfi bőrébe bújni, de később már nem okozott gondot, hiszen a férfi is emberből van. 🙂 Élveztem nagyon az írást és egészen beleéltem magam végül.
Örülök, hogy tetszik és izgalmasnak találod. Ne aggódj, majd folytatod máskor, nem fut el előled. Várlak szeretettel, és köszönöm, hogy itt voltál.
Szeretettel,
Ida
Kedves Ida!
Szóval a lány nem adta meg a címét… Eltette a fiúét, és meg sem ígérte, hogy megkeresi majd…
Sőt azt suttogta, hogy felejtse el…
Ez a fiú meg szenvedélyesen szerelmes, egészen elveszi az eszét a szerelem.
Nem várható itt boldog vég.
Judit
Kedves Judit!
Addig még de sok minden fog történni… 🙂
Ida
Kedves Ida!
Művedet olvasva belém fájdul az ifjúság; valóban ilyen volt fiatalnak lenni? …
Elgondolkodtató, mennyi minden befolyásolja az ember érzéseit, döntéseit életének különböző időszakaiban. Voltaképp – ha őszinték akarunk lenni önmagunkhoz – mindenkor valamiféle befolyásoltság alatt állunk.
Üdv: Laca 🙂
Kedves Laca!
Nem csodálkozom azon, amit írsz, hiszen fájdalom nélkül nincs se ifjúság, se szerelem, se boldogság, sőt még szeretet sem. Életünk az öröm és a fájdalom egyvelege. Kinek ebből, kinek abból jut több, de egész életünket átszövi e két tényező. Neked magyarázzam? (bocs.) Abban is igazad lehet, hogy mindenkor valamiféle befolyásoltság alatt állunk. Csak éppen nem is vesszük észre, vagy nem tudjuk kibogozni a szálakat.
Köszönöm soraidat.
Szeretettel,
Ida