Útiterv
– Ez gyönyörű – néztem szét a kilátóból. A Brandon szüleivel való találkozás után, hazafelé menet megálltunk a város közkedvelt találkahelyénél. Innen be lehetett látni az egész várost, ami így szürkület után, teljes kivilágítással varázslatos volt.
– Igen, az – értett egyet Bran. – Gyere, üljünk le arra a padra.
– A szüleid nagyon kedvesek – szólaltam meg miután elhelyezkedtünk egymás mellett.
– Te is tetszettél nekik – nézett rám ellágyult arccal.
– Bűntudatom van, hogy be kell csapnunk őket.
– Azt hiszem, ezek után már csak rosszabb lesz. Nem tudjuk, mire számítsunk a kalandunkon, szóval készüljünk fel a legrosszabbra. És a holnapi hazugság lesz a kezdet. Hacsak…
– Hacsak?
– Victornak talán elmondhatnánk. Holnap úgyis el kell mennünk hozzá a Te ügyedben.
– Nem is tudom – haboztam.
– Ő lenne az egyetlen, aki elhinné és meg is értené – győzködött. – És talán tud valami jobbat.
– Egy próbát megér – adtam be a derekam. Ha Brandon azt kérte volna, hogy nyúljak bele egy darázzsal teli fészekbe, azt is megtettem volna. Azt hiszem, bolond vagyok.
– Nem, nem vagy bolond. – Tágra nyílt szemekkel néztem rá. – Hangosan is kimondtad – vigyorgott, majd hirtelen megint visszaváltott komolyra. – Nos? Elmondjuk?
– El.
Másnap teljesítettük az apának tett ígéretemet, miszerint együtt ebédelünk. Szerencsére Bigout teljesen lefoglalta a magazinja leellenőrzése, így hát minden rendben zajlott le. Apa félretette aggodalmát Brandonnal kapcsolatban, sőt azt is mondhatnánk, hogy összebarátkoztak.
Végül elérkezett a pillanat, amikor beavattuk Victort a terveinkbe. Nem mondhatnám, hogy örült az egésznek, de megbízott bennünk, a feladatunk fellelkesítette – bár ezt igyekezett leplezni – és egy épkézlábabb megoldással is szolgált.
– Szóval azt mondod – foglaltam össze a dolgokat -, hogy ez a barátod kész lenne fogadni bennünket és segítene is. És vállalná egy ideig az alibi-szerepet is.
Mivel kellemes idő volt, kiültünk a hátsó udvarra, a kerti padra. Anna Parányt tanítgatta a szokásos „ül” parancsra.
– Pontosan. Gerard már tíz éve dolgozik Dél-Afrikában, és mindig azzal nyaggat, hogy szervezzek be neki gyakornokokat, akik segítenének a munkájában. És idén teljesítem is a kérését, veletek. Magyarán, ő segít nektek és ti is neki. Mivel orvos és Te, Brandon – mutatott unok-öccsére – biosz szakra adod be a jelentkezésed, ezért anyádék beleegyeznek. Biztos húzódozni fognak, meg nyafogni, de mivel holnap este indultok, nem marad sok idejük a kifogások halmazára, és ahogy a húgomat ismerem, mindenképpen engedni fognak.
– Ott leszel, mikor közlöm velük?
– Még szép, máskülönben leshetnéd az egészet! Gyorsan lebonyolítok egy hívást, megmondom Gerardnak, hogy néhány napon belül ott vagytok, aztán akár mehetünk is.
– Előtte Rent haza kell vinnünk – vágott közbe Brandon. – Az apja szeretné vele tölteni az utolsó estéjét.
– Oké – egyezett bele Victor, majd felállt és bement a házba telefonálni.
Húsz perc múlva már otthon voltam. Vegyes érzelmek kavarogtak bennem, miközben apával dvd estet rendeztünk. Egyrészt vártam már az indulást, másrészt féltem is, hogy mikkel kell szembe néznünk, harmadrészt nem szívesen váltam most el apától.
Olyan jól éreztem magam azon az estén vele. Tömtük magunkba a csipszet, rengeteget nevet-tünk a filmen, soha ilyen nem történt még. Három dvd-t néztünk meg egyhuzamban.
Hajnal egy körül kerültem ágyba. Olyan kimerült voltam, hogy ruhástól feküdtem le, s nyom-ban el is aludtam. És álmodtam.
Víz alatt voltam. Nem úsztam, csak lebegtem a hátamon, felfelé nézve, bár nem látva mást, csak a vizet és a homályos felszínt. Nem moccantam, az áramlat ringatott ide-oda. Számba beáramlott a víz, hidegen és sósan lefolyt a gyomromba és a tüdőmbe. Éreztem, hogy a belsőm kiválasztja a vízből az éltető oxigént, amit a tüdőm felhasznált, és az ásványokat, amik a vérembe vegyültek, majd a lényegét vesztett víz kiáramlott belőlem a pórusaimon keresztül.
Szememet marta a só, de nem pislogtam, át akartam látni a vízen. Az eget akartam nézni. És amint megfogalmazódott bennem ez a vágy, megmozdultam. Függőlegesbe fordultam és hihetetlen sebességgel törtem felfelé. Fejem átszakította a vizet, széttárt karokkal robbantam ki s változtam át madárrá. Hasítottam a levegőt, alig mozdítva szárnyaimat haladtam előre. Hegyeket láttam magam előtt, magas, hósipkás hegyeket. Irányba fordultam és megcéloztam a távolban meredező csúcsokat. Úgy éreztem, ott a helyem.
Elértem az első szirteket, a levegő egyre hűvösebb lett, összeborzongtam. Meleget akartam. Ekkor riadtan észleltem, hogy zuhanok. Testem súlyos lett, és nélkülözött minden kecsességet. Próbáltam ráfeküdni egy széláramlatra, de már nem éreztem, nem észleltem. A szívem lesüllyedt a gyomromig, majd felcsúszott a torkomig. A talaj egyre gyorsabban közeledett. Már ki tudtam venni a vastag hótakarót a hegyoldalban és a kiszögellésen, amely felé megállíthatatlanul zuhantam. Összeszorítottam szememet és felkészültem a halálra. Döbbenten nyitottam ki újra, mikor talpam puhán landolt a hóban. Körülnéztem, egy ösvény vezetett körbe, talán lefelé a hegyen. Jeges szél süvített mindenhonnan, lágyan szállingóztak a hópihék. Komótosan elindultam a helyesnek vélt irányba. Könnyedén, gyorsan haladtam, a hideg meg se kottyant, hisz jegesmedve voltam.
Rohamosan sötétedett, menedékhelyet kerestem, s mintegy hívó szóra, ott termett előttem egy barlang, melyből tűz meleg fénye szűrődött ki. Becammogtam, egészen a barlang közepén találtam rá a kis máglyára. Meleg volt, és a tűz mellett étel is várt rám. Mancsommal óvatosan felcsipegettem a húsokat és a zöldségeket, s bár nem volt túl sok mégis jóllaktam. Elpilledve vackoltam magam a sziklafal tövébe, kicsit eltávolodva a melegtől.
Olyan érzéssel ébredtem, mintha valaki figyelne. Óvatosan kinyitottam előbb az egyik szemem, majd a másikat is. A tűz hamvainál egy lány ült, almát rágcsált. Szeme kíváncsisággal telve függött rajtam. Villámcsapásként hasított belém a felismerés.
– Te vagy a boszorkány utódja! – mormogtam, mire félrebillentette fejét és elmosolyodott.
Izzadságban fürödve riadtam fel. Már világosodott, a felkelő nap sugarai bekandikáltak a szo-bámba, a fénypászmák végigsimogatták a falakat és a bútorokat. Lassan lecsillapodott a szívverésem. Elégedetten észleltem, hogy újra ember vagyok, a saját ágyamban és hogy az utazásunk még nem kezdődött el. És láttam az Utódot.
Fél óra múlva, teljesen felöltözve álltam a szoba közepén. Még korán volt elindulni a közeli, vasárnap is nyitva tartó áruház felé, hogy megvegyem a hiányzó felszereléseket, ezért kislattyogtam a konyhába, összeütöttem a reggelimet. Ötpercenként az órámat lestem, vártam a pillanatot, amikor apa felébred. El akartam kérni anya naplóit, nem akartam csak úgy berontani és megfosztani tőlük. És meg akartam kérni, hogy vigyen el az áruházba.
Összerezzentem, mikor megszólalt Bigou mobilja a nappaliban. Már indultam volna, hogy felvegyem, mikor meghallottam mostohám hangját. Ezek szerint a kanapén aludt. Biztos már megint túl sokáig ült a jegyzetei felett.
– Oké, Duncan – felkaptam a fejem apa nevére -, megmondom neki! – Bigou hangos nyögéssel felkászálódott a fekhelyéről, beletúrt a hajába, majd megfordult, gondolom azért, hogy a szobájába induljon, de mikor meglátott, megdermedt.
– Áh, Ren – károgta -, épp hozzád készültem.
– Valóban? – ültem vissza a székre, s túrtam bele újra a tojásrántottámba.
– Aha, apád épp most hívott – dünnyögte. Hangja egyre közelebbről hallatszott, míg végül már ott állt a pultnál. Rátámaszkodott a gránitlapra és hatalmasat ásított, mielőtt folytatta volna. – Azt üzeni, hogy amiről beszéltetek, azt vedd ki nyugodtan. El kellett intéznie azt a dolgot, amit megígért Neked, de egy óra múlva megérkezik, kéri, hogy várd meg.
– Oké – bólintottam.
– Miről van szó? – kérdezte fásult-álmosan.
– Semmi különösről.
– Mindegy. Megyek, letusolok – ásította.
Befaltam a kajámat, elmosogattam a tányért, majd a nappaliba léptem. Összébb rendeztem Bigou papírjait, megtaláltam az egyik magazinja alatt a távkapcsolót. Jobb dolgom úgyse volt, hát bekapcsoltam a tévét. Épp a színes hírek közepébe csobbantam.
– Elindult világkörüli útjára a 16 éves ausztrál diáklány – közölte a csiricsáré ruciba bugyolált nő.
– De jó neki – sóhajtottam és nyomtam tovább. Eszméletlen ricsaj tört ki a tévéből. Valamelyik zenecsatorna reggeli metál műsora áradt rám. Habozás nélkül kapcsoltam el. Megálltam az Animal Planetnél, krokodilos dokumentumfilmet vetítettek épp. Háttérzajnak még mindig jobb, mint az előzőek. Lehajítottam a kapcsolót az asztalra, magam alá gyömöszöltem a lábaimat és kikapcsoltam a tudatomat. Csak bámultam előre a tévére, nem látva semmit, nem gondolva semmire. Valószínűleg egy óra bőven letelhetett már, mikor arra ocsúdtam, hogy apa integet az orrom előtt.
– Gyakorlod a nyitott szemmel alvást, kölyök? – érdeklődött csúfondáros mosollyal.
– Ja – jött a válaszom. – Merre jártál?
– Az igazgatódnál – pottyant le mellém.
– Vasárnap hajnalban?
– Még tegnap meg lett beszélve a dolog – kezdte. – Mondtam neki, hogy elég sürgős, nem várhat hétfőig, így hát ezt az időpontot javasolta.
– És hogy ment?
– Jól. Megkértem, hogy írjon át magántanulóvá egy teljes évre, mert családi okokból muszáj elmenned.
– Firtatta, hogy milyen családi okok?
– Igen, de közöltem vele, hogy anyáddal kapcsolatos az ügy, és erről nem szívesen beszélnék. Nem kérdezősködött többet, de kíváncsi volt, hogy hogyan fogsz felkészülni és vizsgázni.
– Tényleg, hogyan?
– Egy régi barátom lesz a magántanárod, aki Franciaországban él, meg kell látogatnod, mert ellenőrizni fogják, és majd jövő decemberben vizsgáznál. Az igazgatónő biztosított arról, hogy mindent elsimít, és jövőre várnak vissza szeretettel.
– Remek, akkor ez a rész letudva – könnyebbültem meg.
– Kivetted a naplókat? – kérdezte halkan.
– Nem, Rád vártam.
– Akkor gyerünk – pattant fel. Kelletlenül követtem a szobájukig. Bátortalanul megálltam az ajtóban, míg ő az ággyal szemben lévő falhoz lépett, ahova be volt építve egy kisebb széf. Beütötte a kódot, kinyitotta az ajtót, majd óvatos mozdulattal kivett egy fadobozt és visszazárta a páncélszekrényt.
– Tessék – adta a kezembe.
– Kösz, apa. – Fél kézzel átöleltem és hozzá bújtam.
– Mikor jön érted Brandon? – kérdezte, mikor már a konyhában ültünk és teát szürcsöltünk.
– Majd csak dél körül. Előtte még el kellene mennem, venni pár dolgot. Elvinnél?
– Persze. Induljunk most?
– Aha, az jó lenne – mosolyogtam rá.
Beraktuk a bögréket a mosogatógépbe, apa magához vette a tárcáját és a kulcsait, majd elindultunk. A lépcsőn mentünk le, apa tök rendesen reagálta le ezt a hóbortomat.
Körülbelül két órát kószálhattunk az áruházban, megvettünk mindent, amire szükségem volt, és egy kicsit többet is. Beszereztem egy iránytűt, egy kis gázrezsót, hegymászó felszerelést és minden tiltakozásom ellenére apa vett egy mobilt baj esetére. Végül hazahajtottunk. Otthon elraktam a cuccaimat az új táskámba, egy olyan zöld katonai zsákot vettem, mint amilyen az álombéli Brandonnak volt. Épp elkészültem, mire megérkezett az útitársam.
– Meg vagy mindennel? – kérdezte.
– Igen – sóhajtottam. – Apa, köszönöm szépen – fordultam felé. Átölelt, megpuszilta az arcomat, s a kezembe csúsztatott némi pénzt is.
– Nagyon vigyázz magadra, és ha megérkeztetek, jelentkezz!
– Úgy lesz. Viszlát! – vállamra kaptam a zöld zsákot, Brandon kezet fogott apával, majd felkapta az utazó tatyómat.
– Még be kell ugranunk Victorhoz – szólalt meg már a liftben. Kivételesen beszálltam én is.
– Miért?
– Ő fogja visszavinni apának az autót.
– Ja, jó.
– Van ötleted, hogy mégis merre induljunk el?
– Van. El kell mennünk Afrikába ahhoz a fickóhoz, akit Vic említett, utána Franciaországba is át kell ugranunk apa ismerőséhez, és nos, ennyi tippem van. Remélem, hogy útközben kiderül majd a többi is.
– Franciaországba? – nézett rám értetlenül. Közben leértünk a kocsihoz, bepakoltunk és beszálltunk. Vasárnap nem volt túl nagy a forgalom, így könnyedén haladtunk előre.
– Bizony oda. Magántanuló lettem, és apa azt mondta az igazgatónőnek, hogy Franciaországban leszek az elkövetkező egy évben.
– Értem.
Viszonylag hamar odaértünk Victorékhoz. Miután Brandon leparkolt a járdaszegélynél, felsétáltunk a házhoz. Victor épp akkor lépett ki, kezében Brandon cuccaival. Bezárta az ajtót, majd elénk sietett.
– Ne haragudjatok, de máris indulnunk kell. Anna beteg lett, most hívott Zetka, Anna nagymamája – magyarázta nekem. – Sietnünk kell.
– Nem gond, add a táskákat – nyújtotta ki Bran a kezét. Átvette a csomagokat, odaadta a kulcsokat, s fordultunk is vissza az autóhoz. Bepakolta az én cuccom mellé a sajátját, visszaültünk a kocsiba. Brandon az anyós ülésre, Victor vezetett, én pedig hátra kényszerültem. Repülőstarttal indítottunk.
– Hogy fogadták a szüleid, Brandon, ezt az egész dolgot? – kérdeztem előre hajolva a két ülés közé.
– Viszonylag jól. Sőt, örültek, hogy ilyen „lehetőségem” adódott – rajzolt macskakarmokat a levegőbe.
– Ennek örülök – könnyebbültem meg.
– Bran – szólt közbe Victor -, az ajtón lévő zsebben vannak a jegyek. Holnap indul a La Princessa óceánjáró a Kikötővárosból.
– Kösz, Victor – hálálkodott.
Szempillantás alatt érkeztünk meg a vasútállomásra. Victor úgy hajtott, mint egy őrült. Kiszedegettük a táskákat, Brandon elrakta a hátizsákja egy titkos rekeszébe a jegyeket, majd elbúcsúztunk Victortól.
– Vigyázzatok magatokra! – ölelt meg először engem. – És rendszeresen jelentkezzetek! – adta ki a parancsot immár Brandont szorongatva.
– Úgy lesz, ne aggódj – dünnyögte Bran.
– Viszlát srácok! – bevágta magát az autóba és elhajtott. Ott álltunk a vasútállomás bejáratánál ketten, lábaink körül a csomagok, s aggódva néztünk egymás szemébe. Brandon a száját rágcsálta, én az ujjaimat tördeltem. Nagyot ugrottam, mikor hirtelen Shay hangja rikkant a fülembe.
– Bátorság!
– Shay! – kiáltottam mérgesen.
– Helló Ren – lépett oda Angel is. – Szóval Ő az – söpört végig szeme Brandonon. – Szia! Angel vagyok – nyújtotta felé a kezét.
– Én pedig Shayenne – üdvözölte ő is.
– Brandon vagyok. Örvendek.
– Nos, talán menjünk be a váróba – indítványozta Angel. – Ott megbeszélhetjük az elkövetkezendőket.
– Jó ötlet ez? Mármint hogy ezen a helyen tárgyaljuk meg a dolgokat – hadartam.
– Nyugi. Senki nem fog kihallgatni bennünket, biztonságos a hely, és vasárnap dél lévén majdhogynem kihalt is – biztatott Shay miközben befelé terelt bennünket az épületbe. Rengeteg cuccunk volt, alig fértünk be az ajtón. Sejtettem, hogy Shay ki fog akadni és szelektálni akar majd, és nem is tévedtem. – Aztán majd keresünk egy olyan helyet, ahol átnézhetjük a csomagjaitokat. Mit pakoltatok el? A fél ruhásszekrényeteket? – méltatlankodott.
Odabent kerestünk egy félreeső helyet, egy kupacba dobáltuk a táskákat, majd szoros kört alkotva letelepedtünk a falnál lévő székekre. Valószínűleg úgy nézhettünk ki, mint az összeesküvők, és ez így is volt rendjén.
– Gondolkoztunk azon, hogy merre induljunk – kezdte Angel, de rögtön közbe is vágtam.
– Először Dél-Afrika, aztán Franciaország.
– Hát ez meg honnan jött? – horkant Shay.
– A bácsikámnak van egy barátja Afrikában – magyarázta Brandon. – Úgy gondolta, hogy Ő talán a segítségünkre lehet, és ki kellett találnunk valamilyen mesét a szüleinknek, ez volt a legjobb lehetőségünk.
– És ez a bácsikád tud mindent a mi ügyünkről? – ráncolta a homlokát.
– Igen, tud.
– Teljes titoktartás! – sziszegett az arcomba vöröslő fejjel Shay.
– Megrekedtünk! – súgtam fojtott dühvel. – Segítségre volt szükségünk és Victor totál megbízható ember, sőt nagyon lelkesen fogadta ezt az egészet!
– Shay, fogd vissza magad – csitította Angel. – A lényeg, hogy van valamiféle terv, és az eddigi kalkulációink is Afrikára mutattak.
– Mi? – tátotta el Brandon a száját.
– Találtam az interneten néhány dolgot a népünk történelmét és legendáit illetően, és volt szó egy lányról, aki elhagyta a falut, a kontinens másik végében telepedett le. Kikerestem annak a városnak a levéltárát, és megtaláltam. Férjhez ment egy fehér emberhez, gyerekeik születtek, azoknak is gyerekeik születtek, s végül eltaláltam a legutolsó gyerekhez. Nyla Meronának hívják, huszonöt éves, és a legutóbbi bejegyzés arról szólt, hogy misszionáriusként Dél-Afrikában dolgozik.
– Wow – suttogtam.
– Igen, wow. De ennél több infót nem találtam.
– De nekem van – néztem végig az arcukon.
– Ezt miért nem mondtad még eddig? – kérte számon Brandon.
– Azt akartam, hogy mind együtt legyünk – mentegetőztem.
– Honnan? – szólt közbe Shay. – Álmodtad? – tapintott rögtön a lényegre. Bólintottam.
– Mond már – unszolt Angel.
Elmeséltem nekik a mai furcsa álmomat a vízről, a sasról, a medvéről és a lányról. Mindegyikük arca komor volt, csak úgy itták a szavaimat, s mikor a végére értem egyszerre dőltek hátra, majd mikor a mozdulatukat észrevették, egymásra vigyorogtak.
– Írd fel ezt is, Angel – fordult Shay a lány felé. Angel belekotort a kicsi hátitáskájába, elővett egy kemény borítású jegyzettömböt, s feljegyezte az eddig hallottakat.
– Amúgy nálam vannak a jegyek az óceánjáróra – dobta be Bran. – Talán ideje lenne megvenni a vonatjegyeket is, hogy időben megérkezzünk a Kikötővárosba.
– Igen, igen – pattant fel Shay. – Ezt bízzátok rám. – Azzal el is rohant a legközelebbi pénztár felé.
– Ez egyre valóságosabb – szólaltam meg kissé rekedt hangon. Angel a térdemre tette a kezét, arcán megértő mosoly tűnt fel.
– Itt is vagyok – fékezett le előttünk Shay. – Kapjátok a cuccotokat, gyors beköltözünk az egyik mosdóba, kiszórjuk a felesleget a táskáitokból. A vonatunk egy óra múlva indul, addig még talán kajálhatunk is.
Egy órával és tíz perccel később már a vonatunk fülkéjében terpeszkedtünk, kezünkben egy-egy hamburgerrel. Egyre gyorsabb ütemben hagytuk magunk mögött új városomat, rendíthetetlenül közeledve egy bizonytalan kaland felé.
Leerőszakoltam a torkomon az utolsó falatot, megtöröltem a számat, majd nekidőltem az ülésem háttámlájának. Kibámultam az ablakon, figyeltem az elsuhanó tájat, ahogy a város szürke házait fokozatosan felváltják a zöld mezők, a fák. Eszembe jutott a táskámban lapuló köteg papír anyáról, a gondolatairól, s elfogott valami végtelen vágyódás utána. Szerettem volna, ha ebben a pillanatban ott van és átölel.
Shay és Brandon egy térkép fölött tanácskoztak, ujjaikkal ide-oda bökdöstek rajta, találgatták, hogy a világ melyik részén lehetnek azok a tájak, amiket álmomban jártam meg.
Angel velem szemben ült, kezeiben szorongatott valamit, ajkai néma szavakat formáltak. Érdeklődve figyeltem, próbáltam megfejteni szokatlan viselkedését.
– Imádkozom – szólt halkan, mikor észrevette tekintetem.
– A Te isteneidhez, vagy ahhoz az Egyhez? – kérdeztem én is halk hangon.
– Az Egyetlenhez.
– És mi az a kezedben? – böktem összeszorított ökle felé. Válasz nélkül széttárta tenyerét, megdöntötte kicsit. Rózsafüzér volt nála.
– Katolikus vagyok – magyarázta.
– Ez hogy lehet?
– A Kiválasztottságom előtt hétköznapi lány voltam. Főiskolás koromban ismerkedtem meg a kereszténységgel és az Istennel.
– És hogy fér össze ez az… egész? – habogtam.
– Nem tudom – mosolygott félszegen. – De az biztos, hogy nem akadályozzák egymást.
– Aha, értem – holott nem értettem. – Imádkoznál az apámért is? – kértem pár percnyi csönd után.
– Persze.
Újra összekulcsolta kezét. Visszafordultam az ablak felé, de nem tudtam sokáig nézelődni. Egyre sürgetőbbnek éreztem belenézni anya papírjaiba. Feltápászkodtam a helyemről, egy pillanatra társaim figyelme rám irányult, s levettem a tartóról a kisebbik táskámat. A cuccaim nagy részét Brandon táskájába gyömöszöltük be, helymegtakarítás címén. Így végül is jóval kevesebb cipelni valónk maradt.
Ölembe vettem a táskát, kinyitottam a száját, s belekotortam a papírok után. Miután meglettek, a táskát visszadobtam a tartóra, az iratokat az ölembe pakoltam. Nem tudtam eldönteni, hogy melyikkel kezdjem. A naplókkal, vagy a kutatási feljegyzésekkel. Végül a kérdést Angel döntötte el.
– Még nincs itt az ideje – hajolt felém.
– És mégis mikor jön majd el a megfelelő idő? – sziszegtem haragosan és csalódottan.
– Tudni fogod – jött a sejtelmes válasz, majd odafordult a fiúk felé. – A víz a csendes óceán – bökött a térképre. – A levegő majd a repülőút lesz Franciaország felé. A hegy megoldása még várat magára. Ne törjétek a fejeteket, inkább pihenjetek, hosszú út áll előttünk – azzal hátradőlt és lehunyta a szemét, mintha máris aludna.
Még forgattam egy kicsit a kezemben anya iratait, de végül is igazat adtam Angelnek, még nincs itt az ideje. Visszapakoltam mindent a táskába, majd én is hátradőltem az ülésemen és újra kibámultam az ablakon. Shay és Brandon kissé arrébb húzódva folytatták a találgatást, halkan mormoló hangjuk és a vonat ritmikus döcögése elandalított. Lassan álomtalan álomba merültem.
1 hozzászólás
Látom szimbolikussá váltak az álmok.:) Várom a folytatást.:)