Már nem emlékszem pontosan, talán február volt.
Ketten ültünk az autóban.Az út fél órás lehetett.Keveset beszéltünk,te úgy csináltál, mitha a vezetés teljesen lekötné a figyelmedet,én pedig a tájat néztem.
Sértődött voltam tehetetlenségemben…Haragudtam a hűvös februárra,.A világ, az élet egyszeriben az ellenségem lett.
Undorodva néztem az elolvadt, bemocskolódott, majd megfagyott havat, ami mint füsttől szürke gyanta végigfolyt az út szélén. Haragudtam a szélre, hogy a fák megfeketedett, csonka karjait cibálja. Haragudtam önmagamra, a szenvedéseimre… Végtelenül fáztam, a kezemen megszáradt a bőr,irtóztam jéghideg ujjaimtól ,mintha azok valami nyirkos kétéltűek lennének.
Nagyon fázol-kérdezted,miután kiszálltunk az autóból.És a hangod hirtelen, olyan bársonyos volt, mint régen.
Nem válaszoltam. Persze hogy fáztam, a bőrömet, a húsomat, a szívemet, mindent hó és dér borított, és te puha meleg hangon azt kérdezed fázom-e? Végtelen düh kerített hatalmába,hogy ez a hang már nem is nekem szólt, ez csak kiszökkent belőled,amit már te is megbántál.
Az épület magas és komor volt, de bent szinte elviselhetetlen zsongás uralta. Idegenek idegeneknek mesélték ügyeiket, mintha csak orvosnál lennének, ahol már megszűnik mindenféle félelem, látva mások is szenvednek.
Kinéztem az ablakon. Egy autó hatalmas dübörgéssel gurult be az épület hátsó udvarára. A fiatal, fekete ruhás biztonsági őr szinte kitépte az ajtót, és ugyanilyen határozott mozdulattal elindult a lépcső felé, a legyőzhetetlenek kemény, darabos mozdulatával. Ő nem tartozhat senkihez-gondoltam-,s ha mégis az ő szíve ez a csillogó autó, a féktelen száguldás, az ő lelke a luxus.
A bíró talán harmincas lehetett, nyugodt és sima arca volt.
Nem kérdezett sokat. Amikor hozzám szólt a szemében volt valami bátorító üzenet, és legszívesebben odaszaladtam volna, akár egy kivert kiskutya új gazdit keresve.
30 éves voltam, de szinte gyereknek néztem ki, és kicsit szégyelltem magam, hogy velem ez ilyen fiatalon megtörténhetett. Arra gondoltam, felelőtlennek tart minket, hiszen a papírokból kiolvashatta,van egy kisfiunk aki még egy éves sincs.
Egy ideig állnunk kellett, és ettől még kisebbnek éreztem magam.
Aztán a bíró kimondta, hogy "a Magyar Köztársaság nevében önök a mai naptól kezdve nem házasok",minden lezárult lecsendesedett. Mintha felhőszakadásban lettem volna, és már bőrig áztam volna, nem is éreztem az esőcseppeket, eggyé váltam az esővel…
Otthonra vágytam, ledobni magam az ágyra, és levedleni maszkomat. Megadni magam szenvedésnek…
4 hozzászólás
Kedves Tímea, egy válás nagyon szomorú is tud lenni, de mindig újra lehet, sőt kell kezdeni. Remélem neked már sikerült. Nagyon szép képeket használsz, talán próbáld meg a versírást is. Baráti üdvözlettel József.
Köszönöm az érdeklődésedet az írásaim iránt,igazán jól esik. Nem pusztán a dícséret, hanem magát az érdeklődésed.
Igen újra kell kezdeni az életünket, de az olyan mint volt ,már nem lehet,függetlenül attól,jobb vagy rosszabb. Minden pillanat egyedi, migismételhetetlen, és nagyon meg kell becsülni.
Az élet rengeteg út,labirintus….
Újra kell kezdeni! Egyedül is mehet, de egyedül sosem lesz tökéletes.
Én mindig vártam a holnapot, és minden nap egy újabb csoda.
Kívánok neked, sok-sok örömteli versírást!
Baráti üdvözlettel:Tímea
Az Élet írta…
Én most vaok ebbena cipőben, aktuális volt számomra az írás…
Köszi!
Üdv,
Zsolt
Kedves Tímea,
az életben sokszor szállunk "vonatra", rajtunk múlik melyikre veszünk jegyet……valahonnan nem térsz vissza.nézz előre és bízz magadban….rádtalál majd a boldogság……lehet,hogy ő luxusban fog élni soká……de egyedül.
Sok erót Neked…..
Üdv.: John