Zsombor felvillanyozva rontott be az ajtón; a tízéves kisfiúval ritkán esett meg, hogy efféle lelkesült állapotban térjen haza az iskolából. De ma még az az állandósult tény sem tudta elrontani a hangulatát, hogy az a három hetedikes nagymenő, akik rendszeresen zaklatják, verik és zsarolják a kisebbeket, éppen ma őt szemelték ki áldozatuknak. Alighogy szabadulni tudott tőlük, máris újra mosolygott, a ház elé érve pedig már fülig ért a szája.
‒ Anya, anya! – robogott be a nappalin keresztül, egy folyosón át a konyhába. Észre sem vette a terjengő illatokat. – Anya, képzeld, ötöst kaptam matekból. El tudod ezt képzelni? Ötöst!
Édesanyja a tűzhely körül forgolódott, rendkívül elfoglaltnak látszott és annak is érezte magát. Most fél szemmel odasandított fiának magasba emelt, széttárt ujjú, maszatos kezére, amellyel a kisfiú az ötöst nyomatékosította, és elhúzta a száját.
‒ Pfúj! Így jöttél végig az utcákon? Hol a csudába tudtad így összekoszolni magad? Az arcod is tiszta szutyok.
A lelkes kisfiú ledobta egy székre a táskáját, hogy előhalássza belőle az ellenőrzőjét. Annyira meg szerette volna mutatni anyjának a szokatlanul magas értékelést, hogy egészen félvállról említette föl az őt ért iménti atrocitást.
‒ Az úgy volt, hogy Gerőék már megint belém kötöttek iskola után. Tudod, meséltem már, ők azok a hetedikesek, akik mindig elveszik valaki pénzét vagy kajáját. Néha még a telóját vagy a tabletjét is. Ma, amikor jöttem kifelé a suliudvarról, engem kaptak el. Nem én tehetek róla, hogy szutykos az arcom, mert az volt, hogy…
‒ Jó, jó, jó – intette le anyja. – Nem is akarom hallani. Csak menj, és mosakodj meg végre. Így nem ülhetsz asztalhoz; mindjárt eszünk.
‒ De anyu, téged nem is érdekel, hogy engem…
‒ Jaj, istenem! Hát tudom én, mivel ütik el a fiúk az időt az iskola után. Mindig csak a játék! Na, de majd eljön az idő, amikor megtanuljátok, hogy vége a játéknak.
‒ Játék? – szontyolodott el a fiúcska. – Szerinted az játék, hogy három bukott hetedikes bevonszol a parkba, és…
‒ Jaj, az isten szerelmére! Mindig csak a bunyó, mi? Titeket semmi más nem érdekel. Inkább a tanulással foglalkoznátok kicsit.
‒ A tanulással? De hát én foglalkozom vele. Éppen azt mondom, hogy ötöst hoztam. Mindjárt meg is mutatom.
‒ Majd később. Most itthon van apád, együtt fog enni az egész család, úgyhogy menj, és mosakodj végre meg!
‒ Jó, de előbb nézd már meg, anya – nyújtotta felé a kitárt ellenőrzőt a gyerek, de az asszony még fél szemmel is csak alig pislogott bele.
‒ Látom, látom, ötös, nagyszerű. Na, irány mosdani!
A kisfiú csüggedten eresztette le a kezét, csalódottan nézett le az ellenőrzőre. Miért is volt ő olyan lelkes attól az ötöstől? Hiszen nem is olyan nagy szám. Senkit nem érdekel. Lehet, hogy nem is érdemes törnie magát. Elvégre ő nem kíván matematikával foglalkozni felnőtt életében, őt az irodalom érdekli meg a történelem. Le van ejtve ez a hülye ötös!
***
Az asztalnál azután valóban összegyűlt az egész család; az anyának nem kis erőfeszítésébe került összeterelnie a társaságot. Módfelett meg is sajnálta magát emiatt, és épp erről panaszkodott a tányérok fölött.
‒ Csakhogy végre együtt vagyunk. Milyen jó is végignézni rajtatok. Olyan ritkán vagyunk így együtt, hogy lassan már el is felejtem, milyen az. De ti mit is törődtök ezzel. Számít is nektek valamit, mennyit töröm én magamat azon, hogy összetartsam a családot. Mindenki járja a maga útját, de arra senki nem gondol, hogy ki az, aki itthon mindenről gondoskodik. Pedig nélkülem elvesznétek. Bezzeg, ha egyszer nem leszek már… tíz körömmel kaparnátok majd ki a föld alól.
A vele szemközt ülő férje legalább annyira sajnálta magát, és ő is belefogott egy mondókába, a felesége példáját követve, ugyancsak senkire sem pillantva.
‒ Óh, egész héten halálra dolgoztam magam. Három hete csak azzal a nyavalyás útépítéssel vagyok elfoglalva. Mert körülöttem mindenki hülye. Ha én nem figyelek, már rég túlléptük volna a költségvetést. És a lopások… Esküszöm, senkiben nem lehet már megbízni. Na de, most végre van egy szabad hétvégém. Istenem, pihenésre, kikapcsolódásra vágyom.
‒ Elmehetnénk az állatkertbe – vetette föl lelkesen Zsombor, aki már csillogott-villogott a tisztaságtól. Apja most rosszallóan hunyorgott rá.
‒ Én pihenésről beszélek. Ha ostoba állatokon akarom legeltetni a szemem, akkor el sem kellene jönnöm a terepről.
‒ Ne beszélj így a gyerek előtt – szólt halkan az asszony, aki épp a levest merte a tányérokba. Zsombor megalázottan húzta be a nyakát.
A kisfiúval szemben a nővére ült. A nagyon szőke, nagyon dögös Betty, a nagy dudákkal, ahogyan a suliban az idősebb srácok emlegetik. Nem értette, mitől dögös az ő nővére, azt sem, hogy mitől olyan nagy szám, ha valakinek nagy dudái vannak, csupán a szőkeséget tudta elismerni rajta. A kamaszlány épp a telóján pötyörészett – ahogyan általában –, és néha hiúan elvigyorogta magát. Zsombor kitalálta, kivel is chatelgethet, és nem állhatta meg, hogy meg ne szólítsa.
‒ Azzal a hülye Gerővel beszélsz, igaz?
Betty úgy nézett rá, mintha valami nagyon ocsmányat mondott volna.
‒ Gerő nem hülye, oké?!
‒ Ha nem hülye, akkor megmondhatnád neki, hogy szálljon le rólam. Talán megérti. Ha már kavarsz vele, közbenjárhatnál nála az érdekemben. Vakard le rólam, légy szíves.
A nagylány úgy biggyesztette le ajkait, mintha valami rendkívül illetlen dologra akarnák rávenni őt, valami olyasmire, aminek ő magasan fölötte áll.
‒ Még mit nem! Nem fogom leégetni magam egy kis hernyó miatt. Nem fogok miattad rinyálni. Ha ennyire zavar téged Gerő, hát kerüld ki.
‒ Hogy kerüljem ki, amikor folyton az utamat állja a haverjaival?
‒ Tudom is én. Közlekedj az ablakon. Vagy legyél láthatatlan. Ha-ha-ha! Ez az! Legyél láthatatlan.
A kisfiú leforrázva ült a székén. Balján az édesanyja csörömpölt a kanállal, aki mintha minden kanálkolompolással is csak annak akart volna nyomatékot szerezni, mennyi munkája van abban, hogy ők négyen mind itt ülnek, jobbján az apja szürcsölte a levesét, miközben fél szemmel a magával hozott napilap sportrovatát vizslatta, vele szemben pedig a nagyon szőke, nagyon dögös Betty a nagy dudákkal, aki felől most még kevésbé tudta elképzelni, mit esznek rajta a nagyobb fiúk. A lány máris belebújt újra a telefonjába, és ott is ragadt.
‒ Jó étvágyat! – prezentált az anya, felhívást intézve a kis társaság minden tagjához, hogy sose feledjék, mennyire nagymértékben hozzájárul ő a jólétükhöz.
A kisfiú tudta ezt, és hálás is volt érte. Az iskolában is gyakorta dicsérte édesanyja főztjét, különösképp az általa készített házi süteményeket. Nem egyszer népszerűsítette is azokat, amikor önzetlenül és büszkén szétosztogatta osztálytársai között. Tisztában volt azzal, hogy édesanyja jelenléte nagyon fontos mindannyiuk életében. De miért kell ezt folyton az orruk alá dörgölnie? Talán azért teszi, mert nem kap elég visszajelzést tőlük? Sietve belekanalazott a forró levesbe, és bár azonnal összeégette a nyelvét, amitől mindent keserűnek érzett, mégis széles vigyorral fordult apjához.
‒ Mmm! Nagyon finom, ugye, apa?
‒ Mi? – kapta rá pillantását a férfi, aki teljesen belemélyedt a heti sporteredményekbe. – Ja, igen, igen. Nagyon ízletes.
A mártír-anya elbájoltan vigyorgott az asztal túloldalán, mintha a férj a maga önkéntelen indíttatásából fakadt volna elismerésre.
Ekkor következett a beszámoló: hol szerezte be a csirkét, hol szerezte be a zöldségeket, mert ahhoz nagyon érteni kell. Hosszas felsorolás és élménybeszámoló vette kezdetét, amely alapján bárki levonhatta a tanulságot: ebédet készíteni legalább annyira kalandos vállalkozás, mint mondjuk hegyet mászni, vagy ejtőernyővel kiugrani egy repülőgépből. A kisfiú eleinte örült, hogy egy kis elismerést sikerült kicsikarnia édesanyjának, amivel megvidámíthatta a mindig rosszkedvű asszonyt, de idő után már kezdte megbánni tettét. Most, hogy észrevétlenül felvidították egy kis tömjénezéssel, miért nem képes az anyja végre valami másról is beszélni, mint a saját megpróbáltatásairól? Zsombor megkísérelt közbeszólni, amikor anyja végre egy kanál levest vett a szájába.
‒ Apa, képzeld, javítottam matekból.
‒ Hm. Ideje volt – hagyta jóvá az apa, és lapozott egyet az újságban, amit egyre leplezetlenebbül vizslatott a tányér mellett. Ennyi volt a felelet. A gyermek újra csak megalázottan kuporgott a székén. Most az anyja felé pislogott.
‒ Anyu. Nemsokára szülői értekezlet lesz. Nem beszélnél az oszifővel, hogy szóljon az igazgatónak a nagyobbakról, akik folyton vernek minket?
‒ Vernek, vernek – morgolódott az anya. – Mindig mindent eltúloztok. Amúgy se’ tudok a héten elmenni.
Zsombor körülnézett – kik ezek? Egyszeriben nővérének gúnyos megjegyzése kezdett a fülében csengeni – legyél láthatatlan. S valóban, bármit tesz vagy mond, mintha mindennek ellenére láthatatlan volna a többiek számára. Végül nem bírta tovább, fogta a tányérját, és lekászálódott a székről.
Anyja csodálkozva nézett rá.
‒ Hát te hová mész?
‒ A szobámba – felelte komoly hangon a kisfiú. – Teljesen mindegy, hogy itt eszem egyedül, vagy odabenn.
‒ Egyedül? Hiszen most végre mind együtt vagyunk.
‒ Tényleg? – nézett rá Zsombor, majd választ nem is várva kimasírozott az étkezőből.
Az asszony – akinek áldozatos munkáját így tönkretették és a család összehozására tett erőfeszítéseit így semmibe vették – minden eddiginél inkább megsajnálta önmagát. Felháborodottan szólt oda férjének.
‒ Mit szólsz ehhez?
Az apa megkönnyebbülten sóhajtott; egyel kevesebb, aki zavaró kérdéseket intéz hozzá ebéd közben.
‒ Hagyd csak rá, ilyen korban van. Mindig is különc volt ez a gyerek.
17 hozzászólás
Szia Laca! 🙂
Örülök, hogy írtál erről a napjainkban nagyon is jelenlévő problémáról.
Így vész el egy-egy gyermek az útvesztőkben, ahol senki nem segít neki.
Nagyon eltalált ez a novellád, mert felismertem benne azt, amivel magam is találkozom életem és munkám során.
Megérintett, amiről írtál, de én alapból is fogékony vagyok az ilyenekre.
Összeszorul a gyomrom, mint mindig, amikor ilyen történettel találkozok.
Ez volt a tartalmi véleményem.
Formailag annyit tehetek hozzá, hogy a párbeszédes részeknél túl soknak találom a bekezdéseket, az entert.
Néhol sűrűbbre formálnám a szöveget. A párbeszédes részekre célzok ezzel.
Kicsit szétesik a komoly mondanivaló emiatt.
Köszönöm, hogy olvashattam ezt a novellát, mert bármivel találkozom, mindig továbbgondolom, és nálad mindig van mit. 🙂
Szeretettel: Kankalin
Szervusz, kedves Kankalin!
Igen, biztos vagyok benne, hogy a téma téged valóban érzékenyen érint, ezért meg sem lep, hogy reagáltál rá.
Amit formai tekintetben hozzá tettél, azt már más is említette egy ezt megelőző írásnál, ezért azt kell mondanom, ez valóban probléma lehet az olvasóknak. Nagyon egyszerű, prózai oka van a széttagoltságnak: a könnyebb olvashatóság. Aki olvasott korábban tőlem prózákat itt, az láthatta, hogy azelőtt magam is bekezdésközök nélkül töltöttem fel a szöveget. De úgy sokszor – különösen a vaskos bekezdéseknél – az tűnt problémának, hogy a bekezdések, a különálló gondolatsorok esetenként összefolytak, látszólag összeolvadtak, a dialógusoknál néha nehéz volt eldönteni, melyik mondat kihez tartozik, bezavartak a betűzött mondatrészek gondolatjelei, stb. Ezért szoktam rá arra, hogy jól elkülöníthető módon teszem fel őket. De úgy tűnik, ennek a módszernek szintén vannak gyengéi. Ezen a ponton úgy állok, nem tudom, mi is volna jobb.
Szeretettel: Laca 🙂
Szia Laca!
Nagyon tetszett. Hihetetlenül olvasmányos,s magával ragadó. A betegség, amiről írsz tapintható, régóta jelenlévő, s – legalábbis globálisan – gyógyíthatatlan. Többek között a te feladatod, hogy az értőket, az érteni akarókat felrázd.
Reagálva Kankalin formai észrevételeire, valószínűleg te is olyan problémákkal vagy kénytelen szembesülni a Word használata során, mint én. Oda se neki. Hidd el: a mondanivaló ugyanúgy üt.
Üdv: István
Üdvözletem, István!
Örömmel köszöntelek asztalomnál, és külön üdvözlöm értékes kifejezéseidet: "globális betegség, értők, érteni akarók".
Ezt ennél tovább nem is szükséges ragozni; TE érted, és remélem, még megtalál néhányakat az írás, akik szintén érteni fogják. S ha csak egyetlen gesztus megfogan, már tettünk valamit. 🙂
Üdvözlettel: Laca 🙂
Kedves Laca! Jó kis olvasmányt tártál itt elénk a Tőled megszokott élvezhető stílusban. Ismert szituációt mutattál meg: az elidegenedés hatásai egy családban. Egy-egy helyen kicsit didaktikusnak érzem, nem kell feltétlenül kimondani valamit, h az olvasó értse. Még egy észrevétel: nem biztos, h érdemes ennyire széttagolni. ???? DE mindent összevetve, tetszett, érdekfeszítő, jól előadott írás! Baráti öleléssel: én
Üdvözletem, Bödön!
Örülök, hogy élvezhető volt az írás, bár minden bizonnyal tele van gyerekbetegségekkel. Nos, a szöveget már összehúztam, megszűnt a széttagoltság. Az mindössze az olvashatóságot lett volna hivatott megkönnyíteni – gondolva például azokra, akiknek már nem olyan jó a szemük, esetleg nem olyan gördülékeny olvasók, vagy van például az ide látogatók között egy diszlexiás is. De a didaktikus elemeket illetően nem tudok lépni, egyelőre keresem benne azt, ami fölösleges. Aki tud segíteni, minden tippet szívesen fogadok. Volt már, hogy változtattam egy versem szövegén, konkrét észrevétel után, és utána magam is jobbnak találtam a szöveget. Észrevétel nélkül szegényebb maradt volna az írás.
Örülök, hogy itt jártál, köszönöm észrevételeidet. 🙂
Üdv: Laca
Kedves Laca! Kiírtam néhány mondatot, ami az én számomra sok: "Módfelett meg is sajnálta magát…", "A mártír anya….", "A gyermek….megalázottan…", "Az anya, akinek alázatos munkáját…"
Azért mondom, h sok, mert mindaz, ami ezekben a mondatokban elhangzik, kiolvasható a történetből!!!! Benne van!!! Az értő olvasó tudja!
DE ez csak az én teljesen szubjektív konstellációm! Nem biztos, h igazam van! Ölellek: én
Üdvözletem, Bödön!
Kezdem érteni, mire gondolsz, rágom a dolgot, próbálgatom az ízét. Voltaképpen tehát egyszerűsítésre gondolsz.
Ebben a műben groteszk elemeket igyekeztem beépíteni a szövegbe, amelyek élesen kirajzolnak egy-egy jellemvonást: amit az alany (például) az anya erénynek tekint magában, az voltaképpen kicsinyesség, amiről ő képtelen tudomást venni; vagy ott van a figyelmetlenség a hozzánk legközelebb állók iránt, miközben, mi magunk a végletekig elvárjuk azt tőlük; stb. Ezeket hangsúlyoztam.
Lehet, ez már inkább stílusbeli, ízlésbeli különbözőség. Arra gondolok most, hogy ha ezeket a mondatokat megnyirbálom, nem pusztán a szöveget nyirbálom meg, hanem a stílusomat. Ezzel már erkölcsi síkra szánkáztam… el is tanyáztam.
Mindenesetre odafigyelek, és őszintén köszönöm a segítő figyelmedet. Sokat jelent.
Üdvözlettel: Laca 🙂
Sas, igazad van abban, h ez tényleg ízlés, és írói stílus kérdése is. Csak felvetettem gondolatokat. Én pl azt szeretem, mint olvasó, ha magam vonhatom le a tanulságokat. Vannak nagy írók, pl. Coelho, akik megmondják, mire kell gondolnunk. Végigvezetik az embert a művön, fogják a kezüket. Mások pl. U. Eco, T. Mann, csak megmutatnak egy történetet és ránk bízzák, mit olvasunk ki belőle….Szeretettel kívánok bpldog Újesztendőz: -én
Üdvözletem, Bödön!
Köszönöm újra, és örömmel. Legyen neked is boldog az új éved!
Üdvözlettel: Laca 🙂
Szia Laca!
Nagyon megérintett az írásod, mondhatni: telitalálat! A probléma nagyon is aktuális, és ahogyan megírtad, igen találó. Nincs túlírva, mégis tapintható az elidegenedés… A fiúcska most még ráérez a problémára, de mire felnő?!… hát hogyan is lehetne másmilyen, ott, ahol mindenki csak a maga gondjaival van elfoglalva. Beleivódik a gyerekbe, hiszen így nő fel, hogyan is lehetne más?
Még magam is, széttagoltan olvastam el, de azt hiszem túllőttél a célon. Most szinte egy tömbben van az egész, és gépen valóban nehéz (nehezebb) olvasni. Válaszd az arany középutat. Egy-egy bekezdés után nyomj két entert, hogy kicsit szellősebb legyen.
Érdemes betérni hozzád. Köszönöm.
Szeretettel 🙂
Ida
Kedves Ida!
Én köszönöm, örülök, hogy benéztél. Amit mondasz, az Rousseau-t látszik igazolni, aki szerint mindenki jónak születik, azután a neveltetésétől függ, hogy mi lesz belőle. Ez persze csak az ő véleménye, és nyilván csak féligazság, de valamire azért rátapintott.
A formai javaslatot illetően: látod, ez az, amitől tartottam. Ha dupla entert nyomok a bekezdések után, akkor úgy fog kinézni az írás, mint először. Ugyanis a feltöltésnél pontosan úgy jártam el, ahogyan javaslod. Egy dialogizált szövegnél, ahol néha egymondatos kérdések és válaszok váltogatják egymást, elkerülhetetlen, hogy számos bekezdés csak egy-két sort tegyen ki. Talán ez zavarta a gördülékenyen olvasókat. (Jó, módosítottam.) Így viszont – dupla enter nélkül – nekem is tömbszerű, sűrű az egész, ezért is tettem szellősebbé, hogy olvashatóbb legyen.
Azért annak örülök, hogy – formai mibenlététől függetlenül – látják az olvasók magát a mondanivalót is.
Szeretettel: Laca 🙂
Kedves Laca!
Sívár egy család, akiket idehoztál. Példa is lehetne, hogy ne így éljenek a családok.
Megsajnáltam a kisfiút, akiben több érzés lakozik, mint a többiekben együtt véve, csak ki ne öljék belőle.
A téna választásaid és annak megjelenítése nagyon jó! Gratulálok!
Boldog, sikeres újévet kívánok szeretettel: Ica
Kedves Ica!
Az elrettentő példa – mondhatnók. 🙂 Csak ne volna oly általános…
Örülök, hogy itt jártál.
Szeretettel: Laca 🙂
Kedves Laca!
Köszönöm írásodat. Igen, képesek vagyunk így is élni, amikor képtelenek vagyunk túllátni egónk birodalmán, de lesz ez még jobb is.
🙂
Szeretettel: Szabolcs
Kedves Szabolcs!
Igen, mindenkinek azt kívánom, lásson túl rajta, ahogyan találóan mondod.
Szeretettel: Laca 🙂
Kedves Laca!
Szeretem olvasni az "asztalos" történeteidet. Ebben az írásban négyen vannak egyedül az asztalnál. Majdnem ugyan az mint amit leírtam az "Otthon a család" írásomban. Annyi a különbség, hogy itt mindenki beszél, de senki sem hallgatja.
Szomorúsággal tölt el, hogy nem egyedi a probléma. A legkisebb gyerekkel nem törődik senki.
Sajnos ennek a vége még tragédia is lehet, és nem az a legnagyobb probléma, hogy a matek ötös miatt nem kap dicséretet.
Üdvözlettel: János