Az árnyak nem bántanak?

A kis Prohodszky Emil – bár már jócskán elmúlt tizenkét éves -, még mindig nem tudott kiemelkedni társai közül. Pufók, kövérségre hajlamos, és alig százötvenkét centiméteres kis törpe maradt, aki jóformán még a saját árnyékától is azonnal, és rettenetesen megijed, hacsak egy jó ember azt nem mondja neki, hogy az árnyékok nem bántnak.
Aznap egyszerre volt feszült, frusztrált, izgatott. Mintha ébredése kezdetétől szervezetében, és főleg örökké korgó gyomrában úrrá lett volna valami megmagyarázhatatlan, ideges nyughatatlanság, mely egyszerre hascsíkarást, és hányingert egyaránt vegyesen okozott.
– Kincsem! Suli után benézünk a doktor nénihez! Semmitől sem kell félned! Végig ott leszek melletted! – anyukája kora hajnali órák környékén ment dolgozni, és ekkor magától értetődő természetességgel hagyta egyedül Emilt, hiszen tudta róla mennyire lelkiismeretes, és vakon megbízható.
Emil – mint rendesen Tom és Jerrys rajzfilmeket nézett pontosan negyed nyolcig, majd lekapcsolata a tévét, mindent gondosan kétszer is ellenőrzött, hogy le van-e kapcsolva, majd iskolatáskáját a hátára véve, hatalmas, egész fejét is befedő sáljával, kötött sapkájával, téli kabátjával elindult kissé bicegve, és sután az iskola irányába, miközben agyában egymás után kergették egymást a felzaklató, pesszimista gondolatok: „Már megint egy újabb orvosi vizsgálat, ahol szurit fog kapni!”
Később az iskola bejárata előtt várták a genyák. Általában így nevezte el a nálánál kétszer-háromszor nagyobb, kegyetlen, gonosz fiúkat, akik elvették minden zsebpénzét arra hivatkozva, hogy akkor majd nem bántják, de ez is fölösleges frázis volt, mert jócskán elpüfölték, úgy hogy felhasadt az ajka, és pisze orrából csöpögni kezdett a frissen hullott hóra az élénkpiros vér.
– Ezt még megkeserülöd te nyomorult, szánalmas törpe féreg! – kiáltották utána, mikor fájós végtagokkal bekullogott az osztályterembe, ahol szinte senkit sem zavarta, hogy Emilt aznap már megint kipécézték maguknak, mert ez legalább azt jelentette sokak számára, hogy a többséget remélhetőleg már nem fogják molesztálni, vagy fizikai megleckéztetéssel fenyegetni.
Órák közötti kis és nagyszünetek nyilvános megaláztatásai után már csak a tornateremi vécékben történt kínos balesetek voltak az adott nap csúcs szenzációi. Egy-egy kíváncsian érdeklődő srác, vagy lány még a falkaszellem nevében még nyugodt szívvel bátorította is a gonoszkodó fiúkat, hogy Emil fejét tartós nyomorgatás mellett nyomják le egészen a bűzös szennylétől, és fekáliától kiadósan illatozó kagylók fenekére, de úgy, hogy a szerencsétlen még levegőt se kaphasson.
– Ez az! Kurva jó! Nézzétek csak! A kis patkány! Hogy kapálózik! – egy nagyobb fiú nem törődve a következményekkel szabályosan addig szorította nyakánál fogva Emilt, amíg jóformán a levegőhiánytól már tartósan lilulni nem kezdett a feje. Mikor végeztek ráadásként az összes utcai ruháját elvették tőle, és behajították a nagy műanyag hengeralakú szemeteskukába, és slussz poénként máris rálocsolták a megmaradt Kólát, vegyes, ragacsosüdítőleveket, és ha valakinél volt tejföl, vagy kefir akkor azt is.
Emil nyolc éves általános iskolai pokla között bőven eltűrte ezeket a szemétkedéseket. Ugyan mit is tehetett volna. Kora este anyukájának sírva, rettegve mesélte mit műveltek vele a nagyobb fiúk, míg folyton keménykedő, arrogáns, és nárcisztikus apjától egész életében azt hallgatta, hogy egy igazi férfi meg tudja magát védeni bárhonnan is érkezzen a veszély. De mi a helyzet akkor, ha egyszerre hatan-nyolcan mennek rá. Elvégre az már egy kisebb hadseregnek is megfelelő létszám.
– Édes fiam! Én a te korodban talpraesettebb, és tökösebb is voltam bárki másnál! Engem az utca nevelt, mert a szüleim folyton dolgoztak! – mondogatta szőrszálhasogató, mindenkibe szívesen belekötő, teátrális apja.
Hát akkor most Ő is az utcákon éljen, hogy megtanulhassa a túlélés ősi szabályait?
Utolsó óra után inkább mindig úgy döntött, hogy az étkezde melletti csipkebogyóbokorban keres magának menedéket, és főleg a plenykálós lányokat egy-egy csokival, vagy édességgel vesztgeti meg, csak hogy hallgassanak arról, hogy hova bújt.
Irgalmatlan könyörtelenséggel csípett, szúrt, mart a tüskebogyóbokor, még akkor is ha az ember – történetesen -, éppen téli kabátot, sálat, sapkát viselt. Ennyi erővel nyugodtan viselhetett volna szkafandert is, amiben tutti biztosan egy tapodtat sem tudott volna akár egyetlen lépését se tenni, de a mozgékonyság minden szempontból a túlélés legelső feltétele volt egy tartósan megfélemlített kamaszodó gyerek számára.
Amikor a genyák – szokás szerint -, a felkutatására indultak, és mindenütt a gúnyneveit kiáltozták tartósan fenyegetve, hogy úgy elintézik, hogy még a saját ősei sem fognak soha az életben ráismerni kissé inába szállt a bátorsága, és bepisilt. Mint mindenhez a bepisiléshez is könnyedén hozzá lehet szokni. Az ember feltételes, pszichológiai ingerként, ha már egészen kiskorától hozzászokott, mert folyton idegeskedő, atombombahangulatú apja minden kívánságát harsogva, üvöltve közölte vele kedvére osztogatva pár keresetlen pofont, akkor ez nem is tűnik akkora képtelenségnek mint egyébként.
Hál ’isten az egyik vezérfiúnak elege lett az egészből és azt javasolta, hogy majd holnap elkapják, így a banda többi tagja azonnal elhagyta az iskola környékét, és átmentek máshova. Emil amilyen gyorsan csak lehet előbújt rejtekhelyéről, és loholva, törpe lábait szedve meg sem állt hazáig bízva abban, hogy apja hátha aznap később jön haza éjszakai műszakjából, és nem veszi észre, hogy fia ruhája csupa kosz, és piszok, és egész feje bűzlik a fekáliától.
Szerencsére apja aznap beugró volt, ami annyit jelentett, hogy egy délelőttös, és egy délutános műszakot is vitt, így csupán délelőtt ugrott haza, hogy egyen valamit, majd ment is vissza dolgozni estig.
Emil óvatosan nyitotta ki a bejárati ajtót, és első útja a fürdőszobába vezetett, ahol megszabadult mocskos ruháitól, és gondos alapossággal megfürdött. Miközben a zuhanyrózsából ömlött fejére a forró víz egész testét jeges, rettegő verejték járta át; egyszerre remegett, vacogott, mint egy megriadt kis állatka, aki védelemre szorul. Amíg zuhanyozott mindent ki akart sírni magából.
Később anyukája telefonált munkahelyéről, hogy főnöke elengedte, így hamarabb mennek majd a doktor nénihez, és utána kis meglepetése is van fiának.
„Jaj ne! Mi lesz, ha a doktornéni majd megmondja az anyjának, hogy testét kék-zöld-lila foltok zúzódása és sebek borítják?” – most hirtelen megint megijedt, és elfogadta a tartós halálfélelem.
Gyorsan megcsinálta az aznapi házi feladatait, és megpróbált később olvasni, vagy játszani egy keveset. Mostanság, ha nagyon rossz kedve volt elég volt, ha berakott a videomagnóba egy szuperhősökről szóló filmet, és megpróbálta elképzelni, hogyha ő lenne ez a hős hogyan volna képes életben maradni, és küzdeni? Sajnos erre sohasem érkezett kielégítő válasz.
Anyukája kicsivel délután három óra körül érkezett meg, és addigra Emil újra felvett egy tiszta farmernadrágot, pólóval, pulóverrel együtt, hogy anyukája még véletlenül se fedezze fel, hogy fiát ismét jócskán elverték a gaz nagyok.
– Akkor most lesétálunk a doktor nénihez! Ne fél kincsem! Itt nem kapsz szurit! Ez egy másmilyen doktor néni lesz! – igyekezett megnyugtatni a szemlátomást totálisan szomorú, és reményvesztett bociszemekkel segítségért esdő kisfiát. Kézen fogta és lesétált vele a lakótelep alján lévő gondosan berendezett rendelőhelységbe.
Mikor odaértek egy titkárnőféle, középkorú nő beszólt telefonon, hogy megérkeztek az újabb paciensek, mire egy koromsötét hajú, harmincas, valódi egzotikus szépségű pszichológusnő lépett ki az irodaajtón. Külseje szupermodellekre hasonlított, és ha nem lett volna rajta hófehér, orvosi köpeny, és néhány töltőtoll a zsebében az ember nem talált volna különbséget.
– Sok szeretettel üdvözlöm kedves asszonyom! – nyújtott határozottan kezet az anyukának, majd amikor megpillantotta a törpenövésű Emilt kedvesen hajolt hozzá, és szintén kezet adott. Emil legszívesebben anyukája ruhája mögé bújt volna, de tegnap este ezt a témát már jócskán kivesézték. A néni nem fogja bántani, megbízhat benne. Csupán csak el fognak majd beszélgetni egymással négyszem között. Semmi ördöngösség nincs benne.
Emil anyukájára emelte kérdőn tekintetét, hogy mit csináljon? Anyukája egyetértőn bólogatott, ami a biztos jele volt annak, hogy Emil is kezet rázhat az egzotikus szépségű nénivel.
– Ha gondolja kedves asszonyom idekint nyugodtan megvárhatja a fiát! Ha már nem jön több páciens! – közölte a nagyon csinos nő, majd kézen fogva bevezette Emilt az irodájába, és becsukta az ajtót, hogy maguk közt legyenek.
Emilnek semmi kedve sem volt helyet foglalni, de anyukája azt mesélte neki, hogy vannak emberek, akik ezt a fenyegetés jelének veszik, így mindig a kompromisszumos megoldásra illik törekedni, és inkább le kell ülni, ha kényelmetlen, ha nem. Így is tett.
A gyönyörű pszichológusnő egy nyitott dossziét vett elő, és alaposan tanulmányozni kezdte, majd bő kilenc perc múltán kedvesen Emilre mosolygott.
– Hogy érzed magad? – banális, semmitmondó kérdés.
–Jól… – Emil válasza olyan halk volt, mint az egércincogás. Valószínűleg ezt a pszichológusnő is rettegés számlájára írta.
– Szeretsz rajzolni?
– Igen! Nagyon szeretek! – megint valami ideges, visszafojtott indulat vibrált a levegőben, és ezt a doktornő is észrevette. Nagyalakú rajzlapot vett elé, majd hátra ment az egyik beépített szekrényhez és néhány zsírkrétával, és filctollakkal tért vissza.
– Arra szeretnélek kérni kedves Emil, hogy rajzolj nekem valamit! – tipikusan bevett módszer amivel az illető kísérleti alanynak elnyerhető a bizalma.
Emil alázatosan nyúlt a rajzeszközökért, és máris gondos alapossággal színezni, és rajzolni kezdett. Olyan serény munkába volt, hogy jóformán tökéletesen ki tudta kapcsolni a nyüzsgő, zajongó világot önmaga körül. Időnként biztos, ami biztos alapon még fel is nézett, mert szerette szemmel tartani mi folyik körülötte. Így is bőségesen beletelt legalább húsz percbe mire odatolta az asztalon rajzát a doktornőnek, aki figyelmesen megnézte.
– Minden O.K. a suliban? – kérdezte érdeklődést mutatva.
– Hát… azt hiszem… – ez nem volt meggyőző válasz, és ezt most Emil is érezte.
– Sok barátod van?
– Hát… nem igazán… – vajon még hányszor szükséges kitérő választ adnia, ahelyett, hogy megmondaná végre az igazat?
– A szüleiddel milyen a kapcsolatod? – a doktornő megpróbált témát váltani, hátha ezzel elő tudná csalogatni a gyerekben megbújó titkokat.
– Apám sokszor mérges, haragszik rám, mert nem védem meg magamat!
„Ez az! Na végre! Jó úton haladunk!” – arckifejezés jelent meg a nő arcán.
– Ezt őszintén sajnálom! Milyen a kapcsolatod az édesanyáddal?
– Vele mindent megtudok beszélni! – a kisfiú hangja bizalomkeltőbben hangzott.
– Egy játékot szeretnék játszani veled, persze csak, ha van kedved! Az a címe, hogy mikor mondj igazat? A játék arról szól, hogy az ember mondd két történetet, ami közül az egyik igaz, míg a másik hamis. A vesztesnek pedig mindenképp el kell árulnia egy igazságot! Mehet? – nézett rá kíváncsian.
Emil lehorgasztotta fejét. Úgy tűnt hosszú időre lenne szüksége hozzá, hogy kiadósan átgondolhassa a válaszait, de ő is tudta, hogy az idő megy, így erre valószínűleg nem marad lehetősége. Bizalmatlanul bólintott, miközben igyekezett folyamatosan szemmel tartani a szép doktornőt.
– Kislány koromban csúnya rút kiskacsa voltam. Pattanásos, nagy szódásszemüveget viselő, és ráadásul fogszabályozós! Mindenki csúfolt, és alig voltak igazi barátaim. Míg nem egy szép napon serdülni kezdtem, és voilá! Máris mintha teljesen kicserélték volna a hangulatomat, és a közérzetemet. – A doktornő tudta hogyan kell szentimentális részvéttel mesélni, hiszen Emil – bárhogy is próbálta tagadni -, egyre megértőbb, és kíváncsibb lett, és ez minden szempontból jó jel egy új kapcsolat kezdetének.
– Amikor tinédzser lettem minden fiú csak egyedül velem akart járni! De én azt mondtam magamnak, ha gyerekként nem fogadtak el, akkor így se hiányozzak senkinek! Később a felnőttek világában szerencsésnek mondhatom magam, mert találkoztam későbbi férjemmel, aki úgy fogadott el, ahogy vagyok, és ez többet jelentett, mint bármi más a világon.
Emilen meglátszott, hogy meg kell emésztenie a hallottakat, így hát a doktornő is türelmesen várt, majd bőséges húsz perc múltán feltette kérdéseit:
– Mit gondolsz? Szerinted melyik volt az igaz, és melyik a hamis történet? – kíváncsian közelebb húzódott Emilhez, akit nagyon is frusztrált a másik felnőtt közelsége.
– Nekem az első történet tetszett! – vallotta be kissé félősen.
– Ezt megértem! És egyetértek, de melyik történet volt az igaz?
– Nem tudom… – Emil szomorú lett, és úgy festett, mint aki kis híján elbőgi magát ezért a doktornőnek azonnal lépnie kellett. Kihúzta a székét, hátra ment a szekrényhez, és elővett egy betűtorony játékot. Hátha a könnyed szókirakó majd Emilt is jobb kedvre deríti.
– Most pedig felejts el mindent és inkább játszunk egy jót! – felállította a nagyméretű sakkszerű táblát, ahol a fekete-fehér alapozások kis kockáiba kellett a megfelelő műanyag betűelemeket beletenni, attól függően, hogy melyik játékos milyen szóra gondolt.
Emilnek is vennie kellett a bűvös, fekete zsákból hét betűt, majd kisebb fejtörés következett, hogy a kapott hét betűből milyen értelmes szavak rakhatók ki?
Talán nem is baj, ha most is a doktornő volt a kezdeményező fél, és elkezdte a játékot. Majd következett Emil. A doktornő észrevette, hogy a kezdeti tétovázás után a kamaszodó fiú egész szépen fejlődik, és elengedi kezdeti frusztráltságát és feszültségét.
Amikor a foglalkozásnak vége lett kezet fogtak, és elbúcsúztak egymástól.
Emil anyukája megkérte a fiát, hogy menjen haza egyedül, és ha éhes talál ennivalót a tűzhelyen.
– Kincsem! Nekem még beszélnem kell a doktor nénivel egy kicsit, de sietek haza! – volt az anyuka válasza.
Amikor az anyuka belépett az irodába, és helyet foglalt, hogy négyszemközt beszélgessen a doktornővel a pszichológius szakemberen meglátszott, hogy a megfelelő formákkal küszködik, hogy mondandójával ne sértsen meg másokat.
– Kedves Asszonyom! Emil hihetetlenül udvarias, intelligens, és nagyszerű fiatalember, de… sajnos nagyon mély lelki konfliktusokkal küszködik. – ez kissé furcsa volt, és ijesztő, ami minden szülő rémálma.
– Megkérdezhetem, hogy mit jelent az a szakkifejezés, hogy súlyos „lelki konfliktus?” – nézett kérdőn, kíváncsian farkasszemet az anyuka a doktornővel.
– Oh! Bocsánat! Ez kissé félreérthetően hangzott! Elmagyarázom! Emilnek egyetlen barátja sincs! Ha jól gondolom a magassága miatt folyamatosan gúnyos élcelődések céltáblája, és biztos vagyok benne, hogy a sok probléma hátterében részben az apjával való kapcsolata a felelős, másrészt az iskolában is biztos van egy-két fiú, akik megfenyegették. Előre bocsátom, hogy ezek még pusztán feltételezések azok alapján, amiket Emil elmondott, és amit saját magam megfigyelhettem összetett viselkedésével kapcsolatban.
– Értem! Akkor Ön mit javasol? Új iskolát? Vagy költözzünk el innen? – az anyuka viselkedése kissé megváltozott. Mintha a tartós aggodalom helyét egyszerre átvette volna a félelem a fia élete miatt.
– Asszonyom, kérem! Nyugodjon meg! Pusztán csak szerettem volna bizonyos részinformációkra felhívni a figyelmét! Emilnek valóban sokkal jobb lenne talán egy másik, megfelelőbb oktatási intézmény, ahol nem ennyire agresszív, és elnyomó a legtöbb gyerek.
– Bocsásson meg, de ez kissé ködös a számomra! Tehát akkor vegyem ki az iskolából és írassam át máshová, csak mert a legtöbb osztálytársa folyton piszkálja?!
– Nézze! Ahogy én megfigyelhettem a fia viselkedését nem túlzok, ha azt mondom, hogy jóformán szinte semmilyen kapcsolata sincsen a valósággal! Ez azt is jelenti, hogy gyakorlatilag ő nap mint nap azzal szembesül, hogy csakis önmagára számíthat, és ezért feltételezem, hogy retteg segítséget kérni, vagy, ha már ezt megpróbálta megtenni akkor bizonyos retorziókra került sor. – a doktornő hangja határozott és komoly lett. – Amikor érdeklődtem az apjával való kapcsolatáról jóformán kitérő válaszokat adott. Mintha félne az apjától is!
– Tudja doktornő a férjem sajnos rendkívül hirtelenharagú, hangulatember, akinek az idegei sokszor cserben hagyják! – vallotta be őszintén az anyuka.
– Akkor azt javasolom, hogy próbáljon meg türelmesen elbeszélgetni vele arról, hogy sokkalta türelmesebben, és higgadtabban kellene Emilhez viszonyulnia, mert a legtöbb gyerek, és különösen a kamaszodók ezt minden szempontból megérzik. A következő alkalom jövő Csütörtökön volna esedékes, ha Önöknek is megfelel?
– Igen! Az jó lenne! Nagyon köszönöm a segítségét doktornő! – rázott kezet vele, majd kisétált az ajtón.
Odahaza az apuka lázas izgalommal érdeklődött arról, hogy mit mondott a „dili doki” a fiával kapcsolatosan.
– Tudod csak a szokásos rizsa szöveg! Mindenesetre ezentúl sokkal türelmesebbnek és megértőbbnek kell lennünk Emillel!
– Na ne! Kár volt oda mennetek! – az apuka most úgy viselkedett, mint akit vérig sértettek.
– Gézám! Ez nem vicc! Emil összetett, lelki konfliktusokat él át, és nekünk nagyon megértőnek kell lennünk vele! A doktornő azt is javasolta, hogy talán az iskolaváltás jót tenne a lelkének.
–Micsoda??? – mordult fel az ideges apuka. – Tán sós perecet ne vegyek neki? Még hogy egy másik iskola! Csoda, hogy egyáltalán ezt a mostanit is ki tudjuk fizetni!
– Géza! Te is tudod, hogy most nincs igazad, mert a nyers harag, és indulat beszél belőled!
– Na ne mondd! Tudod mit? Nem érdekel! Megyek a konyhába cigizni! Van nekem éppen elég bajom! – azzal a fortyogó apuka kiviharzott a konyhába, az anyuka pedig bevitte Emil gyerekszobájába a vacsorát.
– Géza ezt mindenképp meg kell beszélnünk majd! – szólt a feleség ura után.