Már hosszú ideje úton voltam. Csak mentem – mentem, mindig egyenesen előre. Jött az eső és eláztam, de aztán megszárított a szél. Sütött a nap, égette az arcom és kezem, de nem számított. A por lepte be testem és a hajam olyan hosszú lett, hogy a földet söpörtem vele. De vitt tovább valami megmagyarázhatatlan erő, mert tudtam, hogy célom van és el fogom érni, bármi legyen az ára. Csak ritkán találkoztam emberekkel, azok is elmentek mellettem, mintha láthatatlan lennék. Talán az is vagyok gondoltam „A láthatatlan ember.” Nem számít, hisz nem akarok én semmit senkitől. Csak menni, mert dolgom van ott ahová, majd érkezem.
Eleredt az eső, apró cseppek hullottak elém a porba, aztán folytak végéig az arcomon a hajamon és a sűrű eső elkezdte mosni a mocskot a ruhámból. Fújni kezdett a szél, de ellenálltam. Meghajoltam és akkor is mentem tovább. Tépte a kabátom, téphette, hisz csak egy rongy volt az már. Egy ideig foltozgattam még, de aztán már az sem érdekelt. Nem is volt ebben semmi szokatlan. Aztán kisütött a nap felszárította előttem az utat és egyszerre érezni kezdtem, amit még soha, hogy fáradt vagyok. Fura volt, mert már rég úton voltam. Még sosem gondoltam arra, hogy le kellene ülnöm. Érdekes… Találtam egy követ és ráültem. Végig néztem magamon, sovány voltam és koszos, a cipőimnek már nem volt talpuk. Eddig észre sem vettem. Pihentem egy ideig, aztán megpróbáltam felállni. Nem engedelmeskedtek a lábaim. Ez nem lehet! Mennem kell tovább! Képtelen voltam rá. Már nem tudtam parancsolni a testemnek.- Ami nem megy, az nem megy – szólalt meg valaki mellettem. Egy vénember volt. Olyan hosszú szakálla volt, mint az én hajam. Leült mellém és felsóhajtott.
-Kár erőltetni.-mondta- Maguk fiatalok telhetetlenek!
– Miből gondolja, hogy fiatal vagyok? – kérdeztem, hisz az arcomba lógó haj mögött akárki lehetett volna.
– A szeme kedvesem! A szeme még mindig csillog, mint valami fényes, drágakő. Látja az enyém már csak, olyan mint a fakult tükör. Sokat megéltem már, felismerem ezt a csillogást. Mondja mikor evett utoljára? – gondolkozni kezdtem. Nem emlékeztem rá. Arra sem, hogy valaha is éhes lettem volna.
– Látja? Hát itt most véget ért! – Újra megpróbáltam felállni, de képtelen voltam rá. Majd…-gondoltam és elkezdtem nézelődni. A táj, ami körül vett kopár volt és élettelen. Csupa homok és kő. És minden ugyanolyan, fura, meghatározhatatlan színű.
-Hol vagyunk? Maga tudja?
– Igen. Ott ahol visszafelé már nem visz az út. Az ottaniak úgy hívják: túlvilág.
– Meghaltam? De hát, mikor? Észre sem vettem…
– Bizony, kedvesem. Most történt, épp, akkor, amikor átsétált ott a nagy lombú fa mellett.
– Furcsa, nem éreztem semmit. Nincs különbség.- elmosolyodtam – Talán már régóta halott vagyok…
– Igy van ez. Azt hisszük tartunk valahová, hogy célunk van és értelme annak, hogy élünk. De a vége mindig ugyanaz. Bárhonnan indulunk, a vége ugyanaz. És ezen nem változtat semmi sem.
-Tudja, tulajdonképpen megnyugtató, most már nem kell mennem tovább. Most már pihenhetek?
– Amennyit csak akar kedvesem.- Elgondolkodtam. Talán kicsit később kellett volna megtörténnie. Elrontottam valamit? Talán másik irányba kellett volna tartanom? -Az öreg kutatva nézte arcom, mintha látta volna a gondolataim és kérdés nélkül válaszolt.
-A lelke kedvesem. Az döntött maga helyett. A szíve felismerte, amit az agya még tagadott, hogy sosem lesz boldog. Az ilyesmit a lélek tudja már,amikor megszületik a test. Ezen nem változtathat semmi és senki. Persze lehet próbálkozni, ideig-óráig ámítani önmagunkat. De a megváltozhatatlant nem tudja uralni senki sem. A sorsa eldöntetett nincs már választása. Nyugodjon meg kedvesem, minden jól van, így ahogy van. Itt már béke lesz és örökké zaklatott lelke is megnyugszik.
-Igen, igaza lehet – gondoltam- és nem éreztem semmit csak üres voltam, mint egy korsó, amiből már kiittak minden csepp vizet. Aztán az öreg felé fordultam.
– Már nagyon rég úton vagyok, idejét sem tudom mióta csak megyek. És tudja, senki sem vett észre, soha. Senki nem kérdezte, merre megyek, hogy miért szakadt a kabátom, és hogy miért nincs talpa a cipőmnek. És amikor a nagy lombú fához értem, senki sem akart visszatartani. Soha senki nem akart megmenteni. MIÉRT?
Az öreg felnevetett.
– Próbálták azt, próbálták sokan. Csak maga nem vette észre. Talán vak, volt, lehet, nem akarta észrevenni. A lelke volt az, ami nem hitt senkiben. Nem bízott semmiben, csak a saját boldogtalanságában. Saját maga volt az, aki eldobott mindent, pedig figyelmeztették, már késő. A maga szíve ezt akarta, kezdettől fogva, nézzen jól szét, ide vágyott, mióta csak az eszét tudja.
– Nem … ez nem lehet igaz… -tiltakoztam, de legbelül tudtam, hogy igaza van…
-Én akartam szerelmet…
-Szerelmet? –olyan furcsán nézett rám, mintha dühös lett volna.- Mi az, hogy Szerelem? Valami fura fogalom, ami nem magyarázható sehogyan. Csupa önzés és irigység és fájdalom. Nincs abban semmi ami, igazán boldoggá tesz. Nem más csupán önmagunk ámítása. A lélek kapaszkodója, amiért azt hisszük érdemes, hogy kell élni. Ez mind csupa hazugság!-olyan dühös lett, a szeme elkezdett villogni, ősz haja és szakálla lobogott a szélben. -Ostobaság! Az emberek olyan végtelenül egyszerűek és ostobák! A szerelem… -és hirtelen elhallgatott. Nyugodt lett, fakó szeme a semmibe meredt és csönd lett. Végtelen, nagy, halálos csönd.
– Nem kell az… A maga szíve tudta ezt jól. Itt van minden, amire vágyott, béke. És csönd. Ez itt, az út vége. És most már örökké boldog lesz, nyugodt és eggyé válik a végtelennel. A Teremtés lényege nem más, csupán ennyi. Pihenjen, kedvesem. Most már megérkezett.
1 hozzászólás
Kedves Sentinel! Az írásod mondanivalója nem tetszik nekem, lemondás az életről egy nyugodt túlvilágért? Ez nem dicséretes! Főleg, hogy senki nem tudja, lehet-é ott békésen szundikálni! Én biztos vagyok benne, hogy tudsz optimista gondolatokat is ide petyegtetni! Üdv. István