Tizenéves korom elején valamelyik csuda okos ifjúsági magazinban összetalálkoztam egy cikkel, mely a bátorság és akaraterő edzéséről szólt. Megmérettetéseket állított fel, az egyik számomra igen egyszerűen kivitelezhetőnek tűnt. Három egymást követő éjjelen, lehetőleg éjfél környékén, fél-fél órás séta egy temetőben. Zseblámpa nélkül.
Buda egyik nagy temetője mellett élvén, annak bejáratától mindössze száz méterre, úgy éreztem, nekem való kihívás. A cikk sajnos arra nézvést nem tartalmazott instrukciókat, egy tíz-tizenegy éves gyerek mi módon szerelje le a szülei esetleges fenntartását egy ilyen kihagyhatatlan próbával szemben. Ennélfogva kénytelen voltam nagyon csendben, sötétben kiosonni, mikor az óra mutatója átlépte a fél tizenkettőt.
Első este. Csillagos ég, félórás bóklászás a temetőben, szerencsére a kerítés nem akadály egy olyan mozgékony kisfiúnak, mint én. Sírok nézegetése, illetve azok körvonalai, mert a fák közé a csillagok fénye kevéssé hatol be. A kiszabott idő leteltével hazasétálás, beosonás, alvás.
Második este. Ismét csillagos ég. Nyárban járván, ez nem túl váratlan. Újabb félórás kódorgás a temetőben. Unatkozás, egyik-másik szoborra felmászás. A kiszabott idő leteltével hazasétálás, beosonás, alvás.
Harmadik este. A szokásos csillagos ég, kicsivel teltebb hold. Lődörgök a sírok között, nagy rutinnal, amikor a szemem sarkából gyors mozgásra lettem figyelmes. Arra pördülve mit láttam? Egy hatalmas, hatlábú, pengefogú, tüzet okádó förmedvény vágtázott felém. Nem, nem aludtam, ez a szörnyű valóság. Szinte lebénultam az ijedelemtől. Szerencsére a lábam, a fürge, rengeteg futással edzett lábam magától is tudta, mi a dolga. Elragadott az első fa irányába. Ekkor már a kezem is életre kelt, megragadván az alsó ágakat, majd a fentebbieket, egyre magasabbra repített a biztonságba.
Már amennyire biztonságos helyzet egy temetőben, éjfélkor egy hajladozó fán kucorogni, miközben kicsivel alattam egy medve méretű vadállat kezdi elrágni menedékem vékony törzsét.
A rettegés órái következtek, mikor leszek prédája az eleddig sosem látott, gyilkos lénynek. Ráadásul otthon is keresni fognak. Hirtelenjében nem is tudtam, melyik rosszabb, széttépve felfalatni, vagy napközben, miután a temetőőrök rám találnak, a szüleim keze közé kerülni.
Egy idő után összeszedtem magam. Nem maradhat így a helyzet. Zsebeim átkutatása során találtam ezt-azt. Egy jojót, ezzel nem tudok mit kezdeni. Egy bicskát. Mustrálgattam a szörnyet. Hm, hétcentis pengével nemigen szállhatok vele szembe. A fogai nagyobbak ennél. A karmairól és a farka végéből kiálló tüskékről nem is beszélve. Egy buszjegy. Hacsak nem akar utazni, ezzel sem megyek sokra. Egy kisalakú könyv, Melville-től a Moby Dick első kötet, filléres regények kiadásban, kissé összehajtva. Ez sem jó, sötétben úgysem tud olvasni. Csak megeszi, amiért kár lenne.
Megeszi. Hopp. Egy csomag, némileg morzsálódó nápolyi került elő a mélyből. A kisfiúk zsebe némely tekintetben olyan, mint a nők retikülje. Szétosztottam a leletet több részre és az elsőt ledobtam a fától pár méterre. A rettenet azonnal rávetette magát és behabzsolta. Elképzeltem magam a nápolyi helyébe és megborzongtam, a balzsamos éjjel meleg levegője ellenére. De ez már nem bénított meg, a terv immáron alakot öltött a rettegés béklyóját lerázó agyamban. Akkoriban ezt úgy fogalmaztam meg, úgyis kitolok veled, te rohadt dög!
A következő darabka már messzebb repült. Amíg arra vadászott, volt időm leugrani és a szomszéd fára felröppenni, ami már közelebb esett e kerítéshez. Ügyesen beosztva a szűkös készletet, s felismerve, az ostoba állatja nem tanul a tapasztalatokból, így suhantam a hold vigyora alatt fától fáig, le-fel mászva azokon.
Végül, még hajnal előtt, sikerült elérnem a kerítést. Üldözőmnek beintve, a kőfal tetejére ugrottam, szabad volt az út haza. A réseken át csalódottan csorgatta véres nyálát habzó szájából és rettenetes hangon üvöltött éhségében. De már nem érhetett el. Hazafelé baktatva, úgy döntöttem, sikerrel teljesítettem a próbát és még az arénában is megküzdöttem, túlélve azt.
Másnap vasárnap. Délelőtt átsétáltam a temetőbe, s benéztem a gondnokok zugába. Ott szoktak levackolni, enni, kávézni és éjjelenként aludni, ahelyett, hogy bajba jutottak segítségére sietnének. A nappalost találtam csak, kérdeztem tőle, csak úgy csevegésbe ágyazva, szokták-e éjjelenként mitológiai lényekkel őriztetni a temetőt. Nem értette elsőre, de végül elmondta, van egy kutya, – kutya? – gondoltam – őt Mikroszkópnak hívják, rá gondoltam? Nem hinném, de mutassa meg. Odasétáltunk a kenneljéhez, ahol napközben aludt. Sejtem, fáradt lehetett, éjjel a látogatókat hajkurássza, telezabálja magát hússal, csonttal, vért is felszürcsöli, aztán napfénynél lustán emészt.
Mikor megláttam, egyből rájöttem, miért az a neve, ami. Mikroszkóp nélkül könnyen rá lehetne lépni. Kértem, mutassák meg a másikat is, a hatalmast. Nincs hatalmas, csak ő van, már évek óta. Benne jár a korban, de nagyon játékos, amikor szabadon van, mindenki után szaladgál, hogy simogassák, vakargassák, dobáljanak neki ezt-azt. Éjjelre mindig kiengedik, hadd rohangáljon kicsit félarasznyi lábacskáin.
Hazafelé menet arra jutottam, a másikat, a szörnyet, rejtegetik. Érthető, még a végén valaki összefüggésbe hozná őket az eltűnésekkel, megcsonkított testekkel.
Otthon aztán kidobtam az ifjúság újságot. Nem fogok ilyen ostobaságokat olvasni.
8 hozzászólás
Kedves Rabgifer!
Istenkém, milyen jó humorral fűszerezett írás, annyira szabad, hogy megelevenedik benne a gyermekkori képzelőerő végtelensége, köszönöm!
Üdvözletem!
Azt hiszem, először olvastalak és már szégyenkezem is emiatt.
Nagyon tetszett a munkád.
A humor, az önirónia kiragyognak gondosan szerkesztett, igényes, gazdag szókészletből építkező, hibátlan mondataidból.
Élmény volt olvasni. Gratulálok. a
Köszönöm, hogy olvastok! Számomra öröm, ha pár perc kikapcsolódást nyújthatok.
Kedves Rangifer!
Elnézésedet kérem a Rabgifer-ért.
Üdvözletem!
Semmi gond, ez legyen a legnagyobb bajunk! 🙂
Szia rangifer! 🙂
Bevallom, hogy a prózákat ritkábban olvasom, de szerkesztőként találkozom "néhánnyal".
Így jutottam el addig, hogy bizony-bizony megszerettem az irodalom ezen területét is, és ehhez van némi közöd. Elég sok. 🙂
Nagyon tetszik az, amit művelsz. Bár vannak elakadásaim (nem ennél), arról biztosíthatlak, hogy csodás prózaíró vagy.
Később máshol is jelzek, idő hiányában most éppen csak itt köszönöm meg neked az élményt, az élményeket, melyeket írásaiddal osztogatsz. 🙂
Gondoltam, szólok erről, nehogy visszavonulj. 🙂
Minden írásod érdekes, számomra csemege.
Köszönöm az élményt! 🙂
Szeretettel: Kankalin
Én pont fordítva vagyok ezzel, a versek azok, amik számomra bolyongások egy égő házban. Így különösen jól esik, hogy ki tudlak kicsit csábítani a komfortzónádból. Nem is beszélve az éjjel két órai időpontról, amikor alvás helyet az én szavaimat olvasod az éj csendjében 🙂
Szia Rangifer!
Köszönet a rettegésért! 🙂
Azt a hatalmas vérengző dögöt szerintem sem mutogatják nappal! 🙂
Barátsággal: dodesz