Voltam gyermek. Felnőtté lettem, és idővel édesanya. Azt hiszem, ma már bevallhatom, hogy kezdő anyaként „kapóra jöttek” a gyermekévek félszavai, s az az idő míg „anából” gyermekeim szótárában végérvényesen anyává váltam. Lélekben Velük együtt álltam fel tétova lábaimon, tettem meg az első lépéseket egyedül ezen az új terepen, s szemléltem máshogy a világot általuk, Velük.
Mindig azt hittem, hogy minden csakis generációkon át örökíthető, s a tény, hogy magam is továbbadom a múltam egy szeletét olykor rémülettel töltött el. A veszteség fájdalmát az ember többnyire valahová jó mélyre rejti, s a kulcsot, amely nyitja ezt a mélyen rejlő emlék-tárat, többnyire „elfelejti” eltenni. Nagy kérdőjel ki, hol, mikor lel rá újra, rálel-e egyáltalán valaha.
Emlékszem, ahogy ültem a fehér köveken. Hideg volt, de nem érdekelt. Összeszedtem minden bátorságom, felemeltem a fejem, és farkasszemet nézve a fekete márványlapra vésett névvel, beszélni kezdtem. Kezdetben nem találtam a szavakat, hisz nem volt az a szokványos beszélgetés. Nem volt vita, többé nem bánthattam meg szavakkal, s Ő sem engem tettekkel. Már nem volt súlya a cselekvésnek, nekem meg… nos nekem csak a szavak maradtak… Akkor még nem tudtam, hogy egyvalami örökké megmarad nekem, bennem. Akkor azt hittem, hogy amikor pár nappal azelőtt kezét a kezemben tartva végleg elengedtem, teljes egészében lezártam életemnek egy korszakát. Bizonyos értelemben igen. Akkor ott, télen, a temetőben egyedül a düh formálta szavaimat, amiért nem voltunk mi gyerekek elegek a boldogságra, amiért nem választotta az életet Velünk, amiért nem időben eszmélt, hogy baj van. Sokáig azt hittem, várta. A boldogtalan felnőtt-léte végét. Nyilván nem gondolta maga sem, hogy ilyen hamar, mégis testileg minden lehetséges kínt kiállva jut majd el a beteljesülésig. S csak beszéltem. Beszéltem, és emlékeztem. Nehezen fogytak a szavak. Míg végül csend lett, s a fehér télben elhallgatott valami legbelül, ott, akkor.. évekig.
Felnőtt nőként sok-sok élmény, megannyi új izgalmas-rémisztő dolog történt Velem. Egyet nem engedtem sosem. A szavak mögé senkit. Ott megbújtak azok az érzelmek melyeknek létezéséről nem tudtam semmit. Kiteljesedtem, mint Nő, szerettem, csalódtam, ragyogtam, visszavonultam. Éltem. Az évek múltával azonban – bár kopott a gyermekkor szomorkás emléke – a tükörben az arcomon, a szemem állásán, a picit hibásan ívelő szemöldökön, s az arcomat a felismerés okozta ijedtség okán eltakaró kezeimen újra ott láttam Őt. Az anyám nézett vissza a tükörből. Szembenéztem vele, és féltem. A hibáitól, attól, hogy Én is elkövetem majd őket, hogy nem leszek eléggé figyelmes, s hogy nem lesz elég. Hogy a boldogságom keresése közben elmegyek ez Élet mellett. Elengedtem, hát újra Őt. Másodszor is. Figyelmen kívül hagytam a tényt, maradtam „anyád lánya” a többieknek s Én magam önmagamnak.
Aztán majdnem napra pontosan nyolc évvel ezelőtt ajándékot kaptam az élettől, a sokadikat, de a legbecsesebbiket. Világra hozhattam a kislányomat és a kisfiamat. Szerettem, hogy egyszerre jöttek, tán a félelem okán, biztonságérzetet adott, hogy vannak egymásnak. Ma már olyan buta gondolatnak tűnik..
Két kisgyermek édesanyjaként a félelem legyőzése gyerekjátéknak tűnt. Tudtam, hogy Én máshogy fogom csinálni, tudtam, hogy lesz még egyszer varázsa a szónak: anya. Gyermekeim születtek, s Én velük együtt újra. Immáron anyaként. Teltek az évek, tanultam és tanítottam, ismertettem és ismerkedtem. Meséltem, sokat. A lányomnak. Az ölembe bújt úgy kérte. Szavaim távoli, képzeletbeli világba ragadták, s bátran szárnyalhatott, hisz anyukája óvó ölelésében semmi félnivalója nem volt. Akkor ott, az egyik ilyen alkalom során értettem meg. A kezünket összekulcsolva éreztem újra, ugyanazt. Amit már évek óta nem. A PILLANATOT. Amit Én kaptam Tőle, Tőlük. Egymásról mit sem tudva, mégis együtt adták ezt az ajándékot, a kislányom és az anyukám. Lehetséges ez? Megnyílt a mélység, feltörtek az emlékek. Amikor nagyon-nagyon ritkán az ölébe vett, és az arcomat simogatta. A kezének illata. Az egyetlen emlék, kitörölhetetlen, ami a bőrömbe ivódott, s behunyva szememet a kezemen érzem. S ott volt újra, lám továbbvihető, öntudatlanul is. Nem múlt el, nem ment el, Bennem él, s Benne is, a kis csodalényben, aki minden pillantásával visszahozza Őt. Lehetséges az, hogy ennyi dühöt ki tud oltani egy „évtizedek óta ismerős gyermeki mosoly”? Létezik egyáltalán ilyen? Van érzelem a bocsánatkérő szavakon és suta mozdulatokon túl?
Kerestem a választ sokáig. Megleltem. Emlékszem az utolsó napon, hogy nagyon félt. Ő már tudta. Kérte, maradjak vele, fogjam a kezét. Beszéltem Hozzá, hogy az Én hangomat vigye magával. Adni akartam neki valamit, a PILLANATOT, amikor nem fél, amikor tudja, nincs egyedül. Erőmbe rejtve adtam oda minden szeretetem, hogy vigye, vigye.. Elvitte. Egész eddig azt hittem. Hogy elvitte. Pedig itt hagyta. Ott akkor Ő is odaadott mindent. Az utolsó pillanatban. Ami az első, s ha erősen akarjuk még ma is tart. Vagy legalábbis előjön néha.