Hatalmas csapat gyerek zsibongva, ugrándozva jött fel a poros hegyi úton. Hátukon iskolatáskával könnyedén kapaszkodtak fel a meredek kaptatón, mely egyenesen nekivezetett az otthonaiknak, az egymás felett, mellett, teljes összevisszaságban álló barlang bejáratokhoz. Nem mentek rögtön be, mert még rengeteg beszélnivalójuk akadt, kevés volt rá az út a falutól a hegyekig. A lánykák külön kis csoportba álltak és sugdolóztak, a fiúk kakaskodtak, és vitatkoztak az este nézett focimeccsen. Némelyik barlang előtt kis pad állt, rajta öregek pipáztak és nagyokat hallgattak, amint elnézegették az ifjúságot. Elmeditáltak a világ gyors folyásán. Minden elváltozott, bár az itteni élet nem sokat, de azért ide is beköltözött már a technika. Nem is oly rég még áram sem volt, most televízió, mobiltelefon, még a gyerekeknek is, nehogy elvesszenek az úton. A férfiak eljárnak dolgozni, ide turisták jönnek kíváncsiskodni. Némelyik megüresedett minden luxussal felszerelt barlanglakást ki is adják nekik, akik ezért a kis egzotikus nyaralásért busásan fizetnek.
Bíbor színbe változtatta a tájat a sivatagi hegyek mögé bújó hatalmas nap. Hirtelen lett este, minden elcsendesedett, az emberek behúzódtak a barlangjaik mélyére. Nézték a híreket, pörlekedtek a gyerekekkel, imádkoztak és várták a holnapot.
Egyik percről a másikra megszűnt a tv adás, egymást hívták a telefonjaikon, de némák voltak a vonalak. Furcsa földrengésre hasonlító remegést éreztek, felpattantak az ajtók, de azon nyomban be is húzták őket, mert kint borzalmasan forró szél süvített, mely felkapta a sivatag összes porát. Barlangjaik foglyai lettek. A félelem uralkodott el minden ajtó mögött. Soha nem látott borzalom tükröződött a szemükben. A hetedik napon elcsendesedett minden, de kint a forróság uralkodott, az égből tüzes kődarabok hulltak, mindent elborított a törmelék.
Egy hónap telt el a borzalom kitörése óta, de nem tudtak semmit sem, a falu elpusztult mindenestől, sem ember sem ház nem maradt, csak törmelék és bűz. Az élelmük fogyott, reszkettek és imádkoztak. Az öregek közül sokan meghaltak, vagy megőrültek. A napot szürkeség takarta, azóta nem festette bíbor színűre a sivatagot. .Eltűntek az ég madarai, még a bogarak is elbújtak valahova, az állataik közül csak az a néhány kutya, vagy macska maradt életben, akik velük voltak azon szörnyű éjszakán a barlangok mélyén.
Egy év múlva már alig volt néhány élő ember a barlangokban, még kilépni is féltek. Az emberek elváltoztak az éhségtől, volt, aki a halottait ette. Mindenki félt mindenkitől, és mindentől. Hűlni kezdett az idő, minden nappal hidegebb lett. Egy reggel havazásra ébredt az a maroknyi ember, aki még élt. Csak bámultak ki a résnyire nyitott ajtókon, soha életükben nem láttak még havat, csak a tévében. Már tudták, és érezték, hogy itt a vég, valami elpusztította a földön élőket, és nincs segítség, mert nincs már semmi, csak a lassú halál.
Benjamin a barlangjuk ajtajában állt és meredten bámult az ég felé. Fázósan összehúzta magán a kabátját és csendesen sírni kezdett. Rettenetes éhség marta gyomrát, de mára már elfogyott az utolsó morzsa élelme is. Csak vizet ihatott, az még volt a kutakban.
A mama és az összes szomszéd barlanglakó holtan fekszik a barlangok mélyén, ami most már örökre a koporsójuk lett. Soha senki nem fog imát mondani a sírjuknál, és nem fog felettük virág nyílni, mert a virágok is elpusztultak, mind egy szálig.
Benjámin csak állt az ajtóban és bámult felfelé, bár rég elhagyta a remény, hogy a sűrű szürkeségben meglátja a napot valaha. Nincs fény, nincs áram, nincs hír, csak halottak, és szürkeség mindenfelé. Napról napra hidegebb reggelekre ébredt, és hullott, csak hullott a hó
Agyában csak egyetlen gondolat volt, elindulni valamerre, hátha találkozik egy élővel és összefognak, élelmet keresnek. De tudta már, hogy ez csak vágy marad, nincs ereje az úthoz. Félt a kegyetlen igazságtól, hogy nincsen élő ember a környéken. Talán valahol élnek még és helikopterrel körbejárják a hegyeket is. Érezte, ez is csak hiú remény.
Benjámin a tíz éves iráni kisfiú fagyott teste a barlang ajtajában feküdt, nyitott szeme az ég felé meredt, ahonnan oly hirtelen eltűnt a fény, és vele együtt az élet. Ő volt a Föld utolsó halottja 2028 májusán, amikor a szépséges kék bolygónk, hófehér fagyott hógolyóvá vált, egy kisbolygó tragikus látogatása után.
5 hozzászólás
Kedves Ibolya!
A világvége variációkba tartozó alkotásod szerintem inkább sci-fi, mint fantasy.
Talán a Földhöz közelítő Apophist kisbolygó körüli félelem adta az ihletet a történeted megírásához…
A világvége storyknak se szeri, se száma. Én is írtam egyet. Itt az oldalon is megtalálható "Különös búcsú" címmel.
Annyit foglalkozik a sajtó a világvége témával,hogy óhatatlanul is megfertőződik vele mindenki. A Te fertőződéset érdeklődéssel olvastam. 🙂 Szépen kidolgoztad. Én egy távoli atomrobbanásra tippeltem az olvasása közben, de a kisbolygó becsapódástól sem lepődtem meg.
Judit
Kedves Ibolya!
Félelmetes volt a kisbolygó látogatása,s ha jól meggondolom, hogy 16 év múlva?… hát időzíthetted volna akár 2050-re is, az mégis csak távolabbi jövő. Fantáziadús írásod, az mellett, hogy félelmetes volt, szépen kidolgozott, s egészen titokzatos, mert végig izgalommal olvastam, hogy vajon mi is történhetett, vagy hová csöppentem egyáltalán.
Mindenesetre, jól kiirtottál bennünket. :))
Végig izgultam… mivel, valami csoda folytán, mégis megmaradtam, adok egy ötöst. :))
Szeretettel
Ida
Köszönöm Judit és Ida, hogy olvastatok, és ilyen bőségesen kommenteltetek. A világvége teóriák engem is megfertőznek, sőt a világmindenség nagy figyelmet kap nálam. Ez az írás azonban egy játékos pályázatra készült , és egy este ropsz ropsz megírtam, mert szorított a határidő. Több szó közül lehetett választani , én a félelem szót választottam, és azt hiszem az abszolut félelemről sikerült írnom. Szeretettel Ibolya
Kedves Ibolya!
Én is azt hiszem, hogy az egyik legnagyobb félelemről írtál, ami foglalkoztathatja az emberiséget. Ahogy olvastam, nekem teljesen elképzelhetőnek tűnt, hogy ez bekövetkezhet. Az utolsó mondataidba, szinte beleborzongtam. Nagyon hihetőnek tűnt, mert nagyon hitelesen írtad meg.
Remélem ebből soha nem lesz valóság, viszont az írásodhoz gratulálok, mert mesteri munka.
Szeretettel:
Millali
Köszönöm Milali. Egyszer biztosan elpusztul az emberiség, de hogy hogyan? Egy biztos, hogy ez a vég amit leírtam, mindennél humánusabb, csak nem 2028-ban. Úgy érzem, hogy a kipusztulásunk lassú és nyomorúságos lesz, sok szenvedéssel, úgy, mint a hosszú életet élő öregeké, akiket számtalan betegség kínoz. Szeretettel Ibolya