Flört
Nézte a szemközt ülő férfit. Jóleső érzéssel bizsergette bőrét a másik tekintetéből áradó sürgető vágy. Egyelőre nem akart többet. Nem akart mást, mint érezni azt, hogy lehet még őt kívánni, akarni, tud még hatni valaki érzékeire. A zene elandalította, a férfi tekintete perzselte.
– Olyan, mint a kígyó – jutott eszébe egy hasonlat, ahogy nézte társa zöldes, talán szürkés íriszét. – Megbűvöl, rabul ejt. Nem lehet szabadulni a hatása alól.
Hogy mennyire igaza volt, jól tudta a pletykákból. Nevek tucatjait hallotta kapcsolatba hozni ezzel a remek hímmel. Bőbeszédű kolléganőitől hallotta, hogy szinte fáradhatatlan, hatalmas élményt nyújtó szerető. Kíváncsisága, és nem a józan esze mondatott vele igent a vacsorameghívásra. Ruháját a hiúsága választotta, nem az egyénisége. Nem is érezte így jól magát. Csupasz válla – férfiasan izmos a sok úszástól – kirakati áruként hatott.
A zene is, a férfi kérdő tekintete is táncra hívott. Igent bólintott. A hozzá simuló test alig mozdult, mégis irányította. A derekára tapadó tenyér forró volt. Ahogy az ujjak a gerincén végig simítottak térde megroggyant. A férfi kaján mosollyal nézte. Tapasztalt róka volt, tudta mi játszódik le az asszonyban. Győztes, birtokló mozdulattal húzta még közelebb az asszonyt, aki majdnem elolvadt az ölelésben. Alig volt észrevehető a mozdulat, amivel távolabb tolta magától, de a férfi gáláns mozdulattal reagált. Lovagias meghajlással utalt arra, hogy aláveti magát a nő tempójának. Nem sietteti, nem akarja sürgetni. Egy szó sem hangzott el, de mégis értették egymást. A kígyóbűvölő tekintet fogva tartotta, a karok birtoklóan ölelték. A fülét meg-megperzselő lehelet kellemesen bizsergette.
Amikor a zene hirtelen véget ért, mindketten olyanok voltak, mint akik álomból riadtak. Az asztalon még égett a gyertya. Füstje keserű volt, csípte a szemüket. A férfi figyelmesen hajolt előre és fújta el az apró lángot. Markába fogta az asszony kezét, és a tenyerébe csókolt. Ez a mozdulat emléket ébresztett, és kijózanított.
Mintha ködfátyolon át érkezett volna a gúnyolódó hang.
– A mi anyukánk fiatalos, tiszteletre méltó idős hölgy. – vélte hallani idősebbik fia megszokott csipkelődését.
A férfi bizalmaskodva hajolt előre.
– Indulunk, kedves? – kérdezte magabiztosan, tudva az igenlő választ, és az út végét.
– Igen. – felelt az asszony, táskájáért nyúlva. – Indulok. Már várnak a gyerekeim. Köszönöm ezt az estét. Sokat jelentett nekem. – köszönt el a döbbent férfitől.
– Köszönöm, fiam. – súgta maga elé az autóban. – Anyád, ha nem is idős, de tiszteletre méltó.
3 hozzászólás
Szia!
Ez ám az írás! Nagyon eltaláltad a hangulatot és a belső gondolatokat.
Gratulálok!
Üdv.
Érdemes volt ismét olvasnom tőled, a női lélek végtelenségéről.
Üdv! Hanga
Na ez teteszett!Imádom a rövid,velős,de elgondolkodtató,megmosolyogtató műveket!Gratula!