Már a reggeli kávé előtt megemelkedik a pulzusa, a gyomra összeszűkül. A fekete lé csak megszokásból csúszik lefelé a torkán. Miután leér, azon nyomban retúrjegyet vált… A csapból jéghideg vizet ereszt amúgy is fagyos ujjaira, melyekkel lesimítja a verejtéket a homlokáról. A metszett tükörből egy sápadt, gyűrött arcú idegen mered rá. Ijedten elkapja róla a tekintetét. Érdekes módon az idegen is hasonlóképpen cselekszik. Rezignáltan veszi tudomásul, hogy a rémséges állapotban leledző nőnemű egyed azonos saját magával. Rábandzsít a képmására és kiölti a nyelvét. Ettől jobban érzi magát, noha egy hajmosás többet segítene a helyzetén. Minek? Nem ő megy dokihoz, csak az anyja. Már amúgy sincs rá ideje. Elég lesz, ha jó szorosan copfba fogja tapadó tincseit. A hajtövén lévő négy centis lenövést semmilyen frizura nem tudja palástolni. Julcsi, a fodrásza majd jól lebaltázza, amiért így elhanyagolta magát. Kinek is generáloztasson tulajdonképpen? Amióta megszabadult Z-től-ennek már két éve – a szeszgőzzel együtt a férfiak is elillantak az életéből. Amennyire örült az előbbinek, olyannyira elkeserítette az utóbbi. Nem is a férfi, mint inkább egy társ hiányzott neki.
A mentőorvos bumfordi kötést kanyarított a vérző orrára. A fájdalom és a düh könnyeit nyelte. A szomszédok kíváncsiskodó gyűrűjében felrémlett előtte az anyja ráncoktól szabdalt arca. Nem tudott érzelmeket leolvasni róla. A hó apró, sűrű szemekben esett, mikor Z-t beültették a rendőrautóba. A lakásban szanaszét hevertek a bútorok. Órákig ült a konyhaszéken és bénultan meredt maga elé. A bejárati ajtó a falnak támasztva állt. A rajta tátongó lyuk cikk-cakkos mintája csúfondárosan nézett vele farkasszemet.
Z és az acélbetétes bakancs. A férfi mindig ilyenre vágyott. Gyerekes izgalommal várta az első segélyét. Abból azonnal megvette neki. Örömet akart szerezni . Rettenetesen nehéz és kemény lábbeli volt. Egészen tisztán hallotta a rúgásnál, amint a csontjai recsegtek. Nem egyszer. A sürgősségin már nem mert az ügyeletes orvos szemébe nézni. Havonta esett le létráról, gurult le lépcsőn, dőlt rá a könyvespolc. Akkor még úgy hitte, ilyen a szerelem.
Az anyja mindig azt szajkózta, hogy legyen jó kislány. Engedelmes, szófogadó. Azzá vált az évek során. A nevelő apjával sem ellenkezett. Azóta sem képes kockás ágyneműt használni. Felkeveredik tőle a gyomra. Ha túl voltak rajta és kikecmergett az ágyából, végre átölelte a sötétség. A sötétség volt a legjobb barátja. Olyankor saját maga lehetett. Kivinnyoghatta magából az összes szennyet.
A kengyelbe a doktornő segítette bele a lábait. Sírt és ordított. Az anyja egy egész doboz cigit elszívott a kórház kertjében. Nagyon aggódott. Saját magáért. Ő csak tizennégy éves volt akkor.
Z folyton ivott. Tartozott fűnek-fának. Az anyja mégis kedvelte. Egyívásúak voltak. Együtt ittak. Amikor először állt kocogó fogakkal, necc harisnyában a flaszteron csak az elsurranó autók fényeit látta. Párat kellett volna lépni és végleg megoldódik minden. Akkor is szót fogadott. A kopasz lófogú durván rántotta be az ezüstszínű autóba. A házak egyre ritkultak. Lerobbant gyártelep. Fékcsikorgás. Nem kapott levegőt a szájára tapadt hatalmas kéztől. Erek dagadtak a homlokán. Iszonyú lüktetés. Fekete vérágas szemek. Izzadtságszaggal keveredő félelem. Ahogy talajt ért, felszakadt a térde. Az ezüst kocsival az aznapi pénze is elgurult. A sürgősségin a szőke, törékeny doktornő átnézett rajta, mint egy ablaküvegen. Ez jobban fájt, mint a törött karja.
Sporthorgászok fogták ki a város szélén a folyóból. A boncasztalon fekvő felpuffadt halottban alig ismerte fel a nevelőapját. Sokáig állt ott és tetőtől talpig végigmérte a testet. A rendőr azt hitte rosszul van. Életében nem volt olyan boldog, mint akkor. Az anyja a sarki italmérésben ünnepelte meg a szabadságukat. Azóta együtt élnek a garzonban. Egymásra utalva. Egymást utálva.
A félre fésült hajú főorvos megfontolt, nyugodt hangon érvel. Gondosan ápolt kezében elegánsan tartja a méreg drága töltőtollát. Ábrákat rajzol és laboreredményeket magyaráz. Minden stimmel, csak a megerősítésre vár. Nincs más megoldás. A régi beidegződések. Ő az engedelmes, jó gyerek.
Azt hitte már mindenét megkapta az anyja. Tévedett. Vágják ki belőle, ami még használható. Most a veséje van soron.
Soha nincs vége. Nem lehet túllépni a múlton. De mindig a holnapért kell küzdeni. Küzdeni kell. Kell…
8 hozzászólás
Kedves Amarilla, csak annyit tudok az olvasás után most leírni, hogy irgalom atyja ne hagy el.
Kedves Jega!
Hm…valóban, nem egy szívderítő írás…
Köszönöm, hogy elolvastad.:-)
Ez fájdalmas… erősen elgondolkodtam. Szörnyű élet és élethelyzet, nagyon szemléletesen leírtad.
Örülök, ha gondolkodásra késztet az írásom. Sajnos vannak ilyen és ehhez hasonló sorsok. Még ha ez konkrétan egy kitalált történet is. köszönöm, hogy nálam jártál.:)
Hát ez borzasztó…
Nem is jutok szóhoz…
Kedves Irén!
Azért örülök, hogy elolvastad. 🙂
Kedves Amarilla!
Húú száz kilós súly esett le rólam, hogy ez "csak" kitalált történet. Tény, akár minden napos eset is lehetne, de itt annyi sok borzalom vegyült egyetlen emberi életbe, ennyire nem lehet kegyetlen a Sors…
Téged olvasva felsejlik bennem, mennyi, de mennyi mindent elbír, elvisel az ember élete során. Végig gondolva a történetet, nem is tudom, időnként honnan merít erőt, még ha küzdeni is kell.
Gratulálok, szépen megfogalmazott írás.
Szeretettel Rita
Kedves Rita!
Valóban sokat elbír az ember, sokkal többet, mint amit elképzelne.
Mindenkiben benne van a küzdés és a reménykedés a szebb jövőért. Túl kell élni.
Örülök, hogy tetszett az írás.:)