Fagyba dermedt a kert.
A csendet csak egy hang töri meg, Adolf hempereg a hóban. Ő élvezi ezt a nagy fehérséget, lihegve játszik vakondot, és fúrja magát át a szél alkotta akadályon.
Újabb hempergés egy tuja alatt.
Egy óvatlan rúgás eléri a fát, és ő a havat az ágairól, – míg öregesen kinyújtja derekát, – hálásan Adolfra teríti. A fekete bundás német juhász pillanatok alatt átvedlik jegesmedvévé. Úgy tesz, mintha nem hallaná nevetésemet, és egy kajla kecske kecsességével felém „bakugrál”.
Ismerem ezt a sunyiságot leplező fültartást, és előrelátóan ellépek a havat rám rázó eb elől. Óvatlan lépésem eredményeként elterülök a diófa tövében.
Adolf boldog lihegéssel bújik hozzám, és elégedetten nyalja végig a képemet.
Orvtámadása jobban sikerült, mint gondolta.
Kaján képét látva, nem maradok adós: két kézzel merem rá a havat.
Viháncolásunk felébreszt egy rigót, aki méltatlankodó cserrenéssel veszi tudomásul, hogy a halott kertben felkacagott az élet.
4 hozzászólás
Tetszett az írásod matyi. A télnek is lehet örülni és kell is, mert a tél, az tél, a maga szépségével.
Jaj, de jó lehetett a kutyussal játszani a hóban. Igazi vidám téli kép!
A tél örömei! Üdítő ez a játék a kutyával!
Tetszett az írásod matyi!
Üdv. Ida
Kedves Matyi!
Kacagjon is az az élet, a téli fagy idején főként igényeljük ezt:))
Szeretettel: Rita