– Mit álmodtál? – kérdezte apa, mikor köntösömben szememből az álmot dörzsölgetve, megjelentem a konyhában.
– Nem tudom – válaszoltam. Azóta, hogy hazajöttem egyetlen álmomra sem emlékeztem. Megittam a kávém, és ettem néhány falatot. A fekete nedű megtette hatását, gyorsan felébredtem. Apa jogosítványa ott hevert a konyhai polcon, ahogy néztem eltűnődtem. Tudtam, hogy ő a nevelőapám, most mégis apának szólítom. Persze láttam képet az édesapámról, de most felmerült bennem, nem sértem-e meg valamiképpen azzal, hogy egy másik embert apának szólítok.
– A baleset előtt is apának szólítottalak? – bukott ki belőlem. Egyenesen a szemembe nézett komolyan, mintegy bocsánatkérően mondta:
– Nem, mindig apunak szólítottál. Azt mondtad édesapád csak egy van, ő apa, én pedig apu leszek. Ne haragudj, hogy nem mondtam, gondoltam elég zavaros a kép így is, nem akartam még inkább azzá tenni.
– Akkor maradjunk az apunál – zártam le a témát.
– Sziasztok! – köszönt anya rózsaszín köntösében könnyedén a konyhába libbenve. Ugyanazzal a lágy mozdulattal kivett egy zacskó babapiskótát a szekrényből és leült közénk.
– Szóval anya és apu, gondolkoztam, hogy mit tehetnék, hogy újra emlékezzek.
– Igen, és mire jutottál? – kérdezte anya érdeklődve.
– Arra, hogy szeretnék elmenni New Yorkba. Onnan vannak emlékeim, talán, ha odamegyek, újra eszembe jut majd néhány dolog.
– Sosem jártál New Yorkban, ez egyszerűen nem indok, hogy odamenj – fakadt ki apu.
– Ti viszont nem segítetek az emlékezésben! Kértem, hogy olvassátok el azt a könyvet, amit Linetta írt, mivel azt hittem, én vagyok Linetta. Megtettétek? Nem. Ha nem segítetek, nem tudok mást tenni, mint magamra támaszkodni, és azokra az emlékekre, amik szerintetek nem emlékek.
– Jól van kicsim, elolvassuk. Megígérem, segítünk, ahogy tudunk, de ilyen állapotban nem indulhatsz neki egy újabb hosszú útnak. Most pedig nagyiékhoz megyünk, apa szüleihez, ugye nem felejtetted el?
– Nem. Ők hol is laknak?
– Bonyhádon.
Ahogy ezt kimondta, eltűnődtem, Linetta is ír Bonyhádról, ráadásul ő is elvesztette az édesapját. Talán azért jegyeztem meg, mert annyira hasonlítottak a leírtak az én életemhez?
Nagyiékat megismerni hasonló érzés volt, mint anyát, aput vagy Márkót, mégis mintha ők már ismerősebbek lettek volna. Talán azért, mert már majdnem teljesen elfogadtam, hogy én vagyok Fehérvári Rózsa. Papa és mama valójában úgy festettek, mint idős testbe zárt gyerekek, vagy legalábbis tinédzserek. A szemük csillogott, az arcuk pirospozsgás, a mosolyuk szinte gödröcskés volt. A macskákat családtagnak tekintették. Az a szeretet, amivel magukhoz öleltek, és megpuszilgattak, abból tisztán éreztem, hazajöttem. Rögtön otthon voltam a házban, egy-egy tárgy ismerős lett. Azt hiszem ott kezdtem el igazán visszaemlékezni. Ebéd közben előhozakodtam a gondolatommal, ami nem hagyott nyugodni.
– Ugye itt laktunk mi régen, ebben a házban? – kérdeztem anyát.
– Igen, hát emlékszel? – mosolyogva bólogattam.
– Miért költöztünk el?
– Igazából házat cseréltünk nagyiékkal. Pécsen akartál szakmát tanulni, de miután apukád és mama is meghalt, nem tartottad jó ötletnek, hogy kollégiumba menj, és engem teljesen egyedül hagyj.
– Mama mikor halt meg?
– Tavaly.
Nagyon szomorú volt, úgy elveszíteni egy nagymamát, hogy csak annyit tudok róla, amennyit elmeséltek.
Ebéd után nagyiéknál mindig van egy kis csendes pihenő. Ezt anya arra használta, hogy kézbe vegye azt a bizonyos könyvet. Éppen csak elkezdte, az első novella olvasása után megfeledkezve a csendes pihenő „csendes” voltáról így kiáltott fel:
– Kislányom, ezt te írtad! Büszke vagyok rád, és apa is az lenne.
Alig akartam elhinni. Mivel mama, papa és apu is hallani akarta, felolvastam az első novellát. Felvetődött a kérdés, miért titkoltam el, hogy könyvet írtam. Mivel nem emlékeztem rá, pontos választ nem tudtam adni, de ahogy végiggondoltam, azt hiszem azért, mert azt akartam, hogy azért olvassák el, mert érdekli őket, ne azért, mert én írtam.
Később sétálni mentünk a városba. Vagyis inkább egy emlékkörútnak nevezném. Meglátogattuk apát és mamát a temetőben.
Este felhívtam Márkót, még aznap el kellett mondanom a nagy hírt. Ő pedig elújságolta, hogy holnap nagy meccs lesz, szépen kért, menjek el. Beleegyeztem. Boldogsággal töltött el az az érzés, ha a könyvben írtak igazak, sokkal többet tudok magamról.
De miből lett elegem? Miért mentem el? Valami nagyon felzaklathatott.
3 hozzászólás
Na, végre kiderült, hogy ő írta a könyvet. Izgalmas. Sikerült felkeltened az érdeklődésemet, kíváncsivá tettél.
Puszi: Jolcsi
Még két fejezet és minden kiderül 🙂
Ennek egyrészt örülök, amiért olvashatom végre egészében, másrészt szomorú hír, amiért nem lesz tovább.
Jolcsi