Linetta May: Mi lenne ha
Édes gyermekkor
Egészen kicsi koromban nagyon tetszett az a név, hogy Sebastian, senki sem tudta megmagyarázni nekem, hogy ez egy fiú név, én így neveztem magam. Ez egy régi mese a családunkról, avagy mi lett volna, ha kisfiú lettem volna.
Este volt már, hideg téli este, az a fajta, amikor kint mindent vastag fehér hótakaró borít, és ha kinézel az ablakon, valahogy furcsán kéknek és szikrázóan csillogónak látod a fagytól. Ezt a csodát nézte az ötéves Sebastian is, az orrát az ablaküvegnek nyomva. Azon tűnődött, hogy vajon a sok kopasz bokor között melyik olyan, ami igazából nem az, hanem egy szarvas agancsa, mert a szarvasoknak télen is el kell valahová bújniuk a vadászok elől, hát elássák magukat, hogy mindenki azt hiszi, bokrok.
– Megvan, az ott! – kiáltott fel örömében, mikor talált egyet, ami igazán hasonlított egy szarvasagancshoz. Meg is akarta mutatni rögtön, de csörgött a telefon, és Sebastian kiváltsága volt felvenni. Nagyon fontos feladat, ő pedig a kellő komolysággal látta el minden alkalommal:
– Haló, Fehér lakás! – szólt bele mosolyogva. A telefon túlsó oldalán egy felnőtt férfi mutatkozott be:
– Nagy Sándor vagyok, apukáddal szeretnék beszélni.
A kisfiú át is adta, tudta, hogy Nagy Sándor Görögország királya, egy igazán híres hadvezér, és van egy fekete lova is, Bukephalosz. Talán éppen most is a hátán ül, és onnan telefonál. Apa nagyon fontos ember, történelemtanár és könyvtáros is, az csak természetes, hogy Nagy Sándor is tőle kér tanácsot.
Amíg ők beszélgettek, Sebastian odahúzta a sámliját a kandalló elé, és elvarázsolva nézte, ahogy a tűz lángocskák táncolnak benne. De ő nem csak ezt látta, látta benne a mesét. Ahogyan Amondó lovag, mert így nevezte el a főhősét (úgy döntött férfinév az Amondó, hiszen a lovagok általában férfiemberek, bár kicsit összezavarta, hogy hallott már nőt is, aki így mutatkozott be: „Amondó vagyok”). Anyuka közben bekapcsolta a rádiót, mert apa a szobában folytatta a telefonálást, valami papírt keresve. A tűzvarázsló című szám ment éppen. Ezt Sebastian nagyon szerette. Szinte lángra kapott tőle a fantáziája, ami egyébként is élénk volt. Amondó lovag tehát a kandallóban lévő vulkán alján kikötötte a lovát, mert onnan csak gyalog tudott felkapaszkodni. A forró kövek égették a tenyerét. Nesztelenül igyekezett felkúszni, mert a vulkán kráterében nem csak a forró láva fortyog, hanem egy vérszomjas sárkány is, mégpedig a dühtől. A lávát issza, attól tud tüzet okádni, de valamit ennie is kell, az pedig nem más, mint a közelben lakó emberek. Minden héten megeszik valakit, ezért készül Amondó megölni a sárkányt. A hős lovag már éppen felért a vulkán tetejére, és elrejtőzött egy méretes szikla mögött, amikor Sebastian meghallotta, hogy a szívmintával faragott kiskapu nyikorogva nyílik, ez pedig azt jelzi, hogy Szabi hazaért a zeneiskolából, szorongatva a fekete hegedűtokot. Kirohant elé a teraszra, bátyja őt is pacsival köszöntötte, ahogy a vele egyidős barátait. A kisfiú szörnyen büszke volt Szabira, aki olyan magas, hogy ha felemeli a kiskonyhában, ő eléri a plafont (igaz, hogy a kiskonyha nagyon alacsony helyiség, de ezt nem említette az óvodában, így mindenki szerint Szabi a világ legmagasabb bátyja). Éppen beléptek az előszobába, anyuka már szólt is, hogy jöjjenek vacsorázni. Meleg tyúkhúsleves volt az asztalon és körülötte az egész család, a lámpa fénye olyan simogatóan meleg volt, a tűz továbbra is vidáman táncolt a kandallóban, az egészet felerősítették a narancssárga falak, és a sötétbarna fabútorok. Apa mosolygott, mert szerette a húslevest, anya sorban szedett mindenkinek… Az a fajta megfoghatatlan biztonságérzet, kellemes, szeretetteljes légkör töltötte be a konyhát, amit sajnos általában csak akkor veszünk észre, amikor már elillant, mindaddig természetes.
– Ma egy igazán szépet tanultunk – mondta hamarosan a nagytesó vacsora közben.
– Ugye eljátszod majd? – kérdezett vissza lelkesen a kisöcs.
– Persze.
A kandalló köré ültek vacsora után, Szabi eljátszotta, amit tanult, ezt lelkes taps követte, majd apa Sebastianhoz fordult:
– Mi volt ma az oviban?
– Tomival voltam.
– Jót játszottatok?
– Igen, de aztán jött az apukája, olyan ijesztő volt.
– Miért?
– Piros az arca és torzonborz a szakálla, nagyon mérges volt. Tomi nem is akart hazamenni.
Sebastian gondolataiba merült, sajnálta a kis barátját, nem igazán tudta, hogy miért, hogy milyen élete lehet, de érezte, hogy valami nincs ott rendjén. Ő szeretett otthon lenni, szerette a családját, felvetődött benne, hogy talán Tomi is jól érezné magát itt…
*
Másnap a sírós arcú Tomi nagyon fáradt volt. Jóformán semmit sem aludt az éjjel. Apuka részeg volt, kiabált, káromkodott, verekedett, összetörte a tükröt anya fésülködőasztalánál. A kisfiú álomba sírta magát, de újra felriadt egy kiáltásra. Ez így ment egész éjjel…
Sebastian hozott egy kispárnát, barátja feje alá tette és mesélni kezdett neki. Mesélt egy családról, akik egy narancsszínű házban laknak, a kerítésbe szívek vannak faragva. Bent a kandallóban ropog a tűz, az anyuka finom tyúkhúslevest főz, apuka Nagy Sándor hadvezérnek ad tanácsot, a nagyfiú hegedűn játszik, a kisfiú pedig mesét néz a lángnyelvekben, a mese Amondóról szól, aki legyőzi a tűzokádó sárkányt a lávahegyen… Tomi elaludt, olyan békésen, hogy még mosolygott is, álmában tovább szőtte a mesét.
A múlt illata
Elsőnek mama kelt fel, mint mindig, amikor még sötét volt. Óracsörgéstől, kakasszótól és talán még a napkeltétől is függetlenül. Felhúzta a szakadt harisnyáját, amihez ki tudja miért ragaszkodott oly nagyon, rá a vastag zoknit, ami szintén lyukas, a térdig érő szoknyáját, egy trikót, egy pólót, egy vastag pulcsit, rá egy otthonkát, majd végül a kendőjét, ami félre állt. Mama szinte semmit nem lát, de azért az ablakhoz lépve az órájával a kezében, teljesen a szeméhez emelve megpróbálta kivenni, mennyit mutathatnak a fekete mutatók a fehér óralapon. Felvette a kopogós faklumpáját és kisétált a kis konyhájába, ahol mióta csak itt lakik, elkészíti a saját és a tyúkok eledelét. Feltette a kávét és a mellette levő fazékban mindenfélét a baromfiknak. Egy kis szelet kenyér sajttal és hozzá alma, majd a kávé sok tejjel, ez volt a reggelije talán azóta, mióta… nem is tudom mióta. A tyúkokat is kiengedte az ólból, megetette, megitatta. Elsétált a szomszéd utcába a tejért, ahol egy hozzá hasonló nénike a frissen lefejt, még meleg tejet a sárga kannába öntötte. Hazahozta, megitatta a macskákat és letette a bejárat előtt, hogy ne ébresszen fel senkit.
A nap, akkor is, mint minden másik hajnalon, amióta csak a ház áll, a keleti fekvésű, tágas előszobát világította meg először. Ez volt az épület szíve, gyakorlatilag minden innen indult, a konyha, a spájz, a nappali, a fürdő, a mosdó és a hosszú és széles lépcső az emeletre a szobákhoz. A nap aranyfénybe vonta még a sarkokat is, ahol egy tekintélyes méretű keresztes pók szunyókált eddig, de most kinyitotta mind a nyolc szemét, nyújtózott egyet szinte hibátlan hálójában, aztán reggeli gyanánt nekilátott a két hete fogott, gondosan pókfonál csomagolásba tekert légynek. A kis asztalon, ami két ajtó között állt egy vázában, vörös rózsacsokor kapott helyet, nem különösebben vidám fekete szalaggal átkötve. Egy darabig a pók motozásán, a rózsa minimális nyílásán és a porszemcsék állandó lebegésén, ülepedésén kívül nem volt mozgás a helyiségben, de hamarosan fokozatosan előbukkantak a lakók és egyre nagyobb lett a sürgés-forgás.
Kisvártatva felbukkant a családfő. Csíkos köntösében és kényelmes papucsában álmosan lépkedett a konyha felé, ott is a kávéfőzőt célozta meg. Szinte félálomban, majdhogynem csukott szemmel rakta az őrölt kávét a négyszemélyes, hagyományos készülékbe, jól megpakolta, méregerősen szerette. A pakolászás tompa hangjai a rádió lágy duruzsolásába fulladtak, ami elválaszthatatlanul apához tartozott. A híreket, a meccset, százféle sporteseményt, és még ki tudja mi minden fontosat hallgatott rajta. A kávé már rotyogott és illata lassan szétáradt a kedves, világos konyhában.
A nagy fehér bejárati ajtó tejüvegén megjelent egy vörös fej és két fül, ezzel egy időben macskanyávogás is hallatszott. Frici volt az, apa kövér kandúrmacskája. A gazda azonnal be is engedte, és már adta is neki a kedvenc márkájú tápját. Az állat ropogtatásba kezdett, és néhány kisebb darabot nagy élvezettel szétszórt, anya örömére. Anya akkor érkezett a konyhába, amikor apa a forró és egyben méregerős kávét kortyolgatta, közben újságot olvasott, és hallgatta a tenyérnyi rádióját. Anya tehát ugyanazokkal a megszokott mozdulatokkal, mint előbb a párja feltette a teavizet, abban az edényben, amiben már több évtizede mindig, meggyújtotta azt a gázrózsát, amelyiket szokta, és leült apa mellé, hogy folytassák a beszélgetést, amit tegnap este hagytak abba, de ami folyton folytatódott 15 éve. Apa elújságolta, hogy nyert a Manchester United, anya ebből arra következtetett, hogy apa örül, ezért nevetett, nevetett, ahogy általában mindig, hiszen ez az ő védjegye volt. Apa sárga Lipton teát kért, és bár anya ezt nem szerette, mégis azt rakott a forró teavízbe, ezt napközben iszogattuk.
Engem már ébreszteni kellett.
– Ugye mondtam, hogy, ne maradj fent sokáig, tessék, most nem tudsz felkelni – dohogott anya miközben a másik oldalamra fordultam. Anya előhívta a maszatos macskámat, mert ilyenkor csak ő tud felébreszteni. A cica körme kopogott a parkettán, kinyávogta a magas C-t, felugrott az ágyra, és bebújt a takaró alá, törleszkedett és dorombolt, néha egy-egy karcolás erejéig a körmeit is megmutatta, így végre én is felkeltem, de nem mentem reggelizni, hanem azonnal az öltözködéshez láttam.
Anya összepakolt, összesöprögetett a macska után, megmosakodott, összeágyazott, aztán a temetéshez leginkább illő, szerény, fekete ruháját vette fel. Apa is felhúzta a fekete öltönyét, fehér inggel és egy csíkos nyakkendővel, aztán nekilátott a cipőbokszoláshoz, hogy ahogy mondani szokta, ha rászáll a légy püpülléskedni, elcsússzon rajta.
Felvettem a kedvenc fehér csipkeblúzom fehér szoknyával. Szörnyülködtek, mikor megláttak, és felküldtek átöltözni. Így történt, hogy felvettem a térdig érő fekete ruhámat, és csak a hecc kedvéért felpróbáltam hozzá a hosszú szárú fekete csizmám. Sikerült vele kicsapnom a biztosítékot, győztem magyarázkodni, hogy nem gondoltam komolyan.
Szóval, mikor már mind az alkalomhoz illően voltunk öltözve, bepréselődtünk négyen a négyszemélyes kocsiba, és indultunk az alföldre, mert anyai ágon odavalósi lennék. Mama testvére egész életét ott töltötte, most pedig már egészen biztos, hogy ott is marad szegény.
Az utazás kellemes volt. Szép zene szólt. A bárányfelhők az égen úgy voltak szétszórva, ahogy párnacsata után tollakkal és szanaszét dobált párnákkal borított kék lepedő. A napraforgók is olyan kedvesen bólogattak felénk az út szélén. Szeretek utazni, nézni a tájat és közben a fantáziámmal színesebbé tenni.
Először Halason álltunk meg, hogy a papa sírjára művirágot vigyünk. Szeretek a temetőben sétálni. Az érdekes sírok és felíratok, a magas, árnyas fák. Gazoltunk egy kicsit a sírnál. Már visszafelé mentünk, amikor megláttam egy szép bordó levelű fát. Ezt nagyon szeretem, olyan különleges, mintha dacolna az összes többi zöld levelű társával, nem fél kilógni a sorból. A gyümölcse pedig pikáns, leginkább az első harapás. Szép érett szemek hívogattak, de sajnos túl magasan; volt viszont egy, amit úgy láttam elérnék, ha nagyon akarnám. Én nagyon akartam. Lehúztam egy ágat, ami lejjebb eresztett egy másikat, azt is elértem és megkapaszkodtam benne, végül felágaskodtam és megszereztem a gyümölcsöt. Gondosan megtörölgettem és már éppen bele akartam harapni, amikor megszólalt bennem a… mit is mondjak, másik énem?
– Egy temetőből tépett vérszilvát megenni kannibál és barbár dolog, dobd el gyorsan! – Olyan haragos volt, még folytatta:
– Ki tudja, kinek a maradványaiból táplálkozott az a fa, nem eheted meg!
Földhöz vágtam a szilvát, az érett gyümölcs szétloccsant a betonon, az értékes vére kifolyt.
Folytattuk az utunkat. Közben egyre gyakrabban találkozunk lovas kocsikkal, amik szénát szállítottak. Valamelyik kis településen, talán Jánoshalmán elhaladtunk egy régi, vaskos szélmalom mellett. A – Nézzétek egy szélmalom! – felkiáltásomra mama mesélni kezdett sokéves történeteket, a gyermekkorát én pedig továbbálmodtam:
Lelki szemeim előtt már láttam, amint asszonyok mosnak a folyóparton, és énekelnek, olyan dalokat, melyeket ők is az édesanyjuktól tanultak és talán az anyák is a saját anyjuktól. Sötétedik már, fáradtak, de elégedett nők. Keményen dolgoznak minden nap a családjuk jóléte érdekében. Jó a hangulat, béke van és nyugalom. A szélmalmok zúgása hallatszik és kisgyermekeik zsivaja, akik a mezőn játszanak.
Gyönyörű az ég, nyugaton pasztell sárga, kékes felhőkkel, felettünk viszont még kék, tejszínhabfelhőkkel, közülük az egyik, akár egy nyíló, fehér rózsa, keleten pedig sötét kavargó felhők látszanak, amiket időnként villámok világítanak meg. A mezei virágok és a tiszta ruhák illata száll a levegőben.
Kicsit beljebb a faluban nagy hasú tehenek, bárányok, kecskék, libák, kacsák jönnek, akik egész nap friss füvet ettek és tiszta patakvizet ittak. Egy- egy nagyobbacska fiú vagy lány kíséri őket. A malmok zúgása lassan abbamarad már, hazamennek a molnárlegények is. Mindannyian vacsorához készülődnek. Kemencében sült kenyeret, sült halat és más finom, tápláló ételeket esznek, a petróleumlámpa, gyertya vagy csak a csillagok fénye mellett.
Rég volt, rég volt már. A régi dolgos asszonyokat és a molnárlegényeket, akik a szélmalmokban őröltek, sőt már az ő gyermekeiket is rég a sír takarja. Kopott sírkövek, talán már a nevük sem látszik. Virágot sem visz már oda senki, elfeledték őket. Hideg temető, de a kapuján ott áll egy szó: "Feltámadunk!" Vajon mit jelent? Ezek az emberek hittek Istenben, hitték, hogy igaz, amit a Biblia ír, ismét élhetnek. Találkozhatnak a szeretteikkel, boldogok lehetnek.
Ezután mama húgához mentünk, aki a férjével egy nagyon alacsony parasztházban lakik, mióta a tanyát eladták. Nyár lévén nem volt begyújtva a cserépkályhába, mégis olyan álmosító, zsongító meleg honolt a kis házban, mint télen. Az ágy mellette annyira puha és hívogató, de most sem volt idő pihenésre. Megebédeltünk jó házias tyúkhúslevest és töltött káposztát, mint mindig.
Hamarosan néhány ismerőssel, és néhány sosem látott rokonnal találkoztunk a temető poros parkolójában. Mindent az Alföldre oly nagyon jellemző királydinnyés homok borított, a kiszáradt földből satnya száraz fű sarjadt. Mindössze tizenheten voltunk a temetésen, a szűk családi kör, egészen olyan volt, mint a filmekben. Mindenki feketében, leszámítva a papot (ő fehérben volt).
Az idő szemtelenül vidám volt. Sehol sem süt úgy a nap, mint ott, olyan csillogóan, vidáman a kergetőző bárányfelhők örömére. A koporsó előtti dermedt csendbe berepült egy finom szárnyú kis káposztalepke. Szememmel követtem, igazából nem voltak emlékeim a bácsiról, ami kevés volt, az sem mind jó. Nem hallottam róla sokat sem mamától, sem a másik testvérétől. Ilyen kicsi, de ilyen rövid temetésen sem voltam még sosem. A pap bizonyára sietett valahová, mert odasúgta a kántornak, hogy csak egy versszakot énekeljen. A gyors szertartás után a kis család körbevette az ősök sírjait, amiket a borostyán és vadrózsa vastag indái borítottak el. Körbenéztem, rég feledésbe merült gazos gyermeksírok, pár napot élt csecsemők, akiket elvitt a láz. Már a lakóhelyüket is elfedte a gaz, a homok a por és kegyetlenül a semmibe taszította. A tanyák sorban összedőltek, egy-egy befedetlen mély kút jelzi csak, valamikor itt élt egy család. Veszélyes arra sétálni…
Kis nyári zápor kerekedett a játékos bárányfelhőkből. Elhatároztuk, hogy rég nem látott családtagjainkkal egy internetkávézóban beszélgetünk kicsit. A hely igazán hangulatos volt. Kérdeztem az idősebbeket az eltemetett bácsiról, de mivel halottról jót vagy semmit, nem írom le a hallottakat.
A kávézó viszont megihletett, íme az eredmény, avagy mi lenne ha itt dolgoznék:
Egy viharos, szeles napon, boldog voltam, hogy egy barátságos kávézóban dolgozhatok. A cseréptéglával kirakott falak, a meleg fényű kis lámpák a falon és a bőrüléses székek, a borókafenyőből készült asztalok mellett, olyan otthonossá tették a légkört. Felkötöttem a szokásos fehér kötényemet. Mikor meghallottam az ajtó fölötti csengőket tudtam, hogy hamarosan mennem kell felvenni a rendelést, szerettem a munkámat.
Mivel ez egy internetkávézó, többen jöttek a gépekhez is, aki laptoppal érkezik, annak a nethasználat díjtalan, mégis ritkán tévedt be olyan, aki notebookkal is fel volt szerelve. A forgalom aznap, – talán az idő miatt volt, – lecsappant. Kellemes zene szólt a rádióból, és a műszak lassan a végéhez közeledett, mikor a jól ismert kis csengők ismét megszólaltak az ajtó fölött. Egy jól öltözött fiatalember lépett be laptoppal. Az ablak mellé telepedett. A bordó függöny kiemelte fekete haját, aztán, ahogy rám nézett nyugodt, kávébarna szemeivel és egyszerűen egy kapucsínót kért, a szívem valahogy furcsán kezdett dobogni. Olyan volt, mint 5 kilométer intenzív futás után hirtelen megállni.
A kávé illata most teljesen megbabonázott, el is döntöttem, hogy én is iszom egyet, de mikor kivittem neki, a képernyőről felpillantva megkérdezte:
– Meghívhatom a hölgyet is egy kapucsínóra?
Azt hiszem, máskor nemet mondtam volna egy idegen meghívásának, de ő más volt, úgy éreztem ismerem.
– Köszönöm, elfogadom – válaszoltam megilletődve.
– Kellemes hely, szeret itt dolgozni?
– Igen, otthon érzem magam itt.
– Remélem, nem vette tolakodásnak, hogy meghívtam, csak tudja, jobban esik a kávé egy csinos hölgy társaságában, mint egyedül… – magyarázkodott és ahogy mosolygott, kivillantak hihetetlenül fehér fogai. Az órájára pillantva megkérdezte:
– Meddig is vannak nyitva?
– Még öt percig.
– Értem. Mindig pontosan zár, igaz?
– Igyekszem.
– Örülök, hogy idetévedtem, igazán barátságos kávézó, a legjobb a városban, a kiszolgálás pedig nagyon kedves volt.
– Öntől kedves, hogy meghívott.
– Semmiség. Jut eszembe, még be sem mutatkoztam; Gábor Máté vagyok.
– Molnár Réka – adtam kezet a vendégnek.
– Holnap is itt lesz, igaz?
– Igen, reggel kilenctől este hétig.
– Egyenesen ihletet adó ez a kis kávézó, azt hiszem holnap is találkozunk, most már tudom hova jöjjek, előbb jövök, hogy pontosan tudjon zárni.
– Tegezhet nyugodtan, azt jobban szeretem.
– Köszönöm. Természetesen akkor ez kölcsönös.
Kifizette a két kapucsínót. Már éppen elköszöntünk és nyitotta az ajtót, amikor nagyon rákezdett az eső.
– Kocsival vagy? – fordult vissza hirtelen.
– Nem, sajnos nekem nincs autóm.
– Ó, szívesen elviszlek, hatalmas vihar tombol odakint.
– Köszönöm, azt hiszem nincs is nagyon más választásom…
*
Megnéztük a régi tanyát, ahol dédi élt; már düledezett. Ellátogattunk a mama iskolájába, ahová egy népes szúnyogcsalád költözött be, az ajtón pedig egy pannon csiga aludt. A bogáncskóró mindent ellepett a kertben, ahol régen játszottak. Egy elhagyatott kis fehér tanya előtt régi szép nyarakat megélt rózsa virágzott, egy letűnt kor szépségét idézve. Hosszú volt az út hazáig, volt időm a múlton elmerengni.
Az én Bonyhádom
Egy ismerősöm, aki ma már nem itt él, azt mondta, neki Bonyhád mindig a szíve csücske volt. Ez személyesen jól esett, mert úgy éreztem gyermekkorom mesevilágának helyszíne igazán különleges és egyedülálló a világon. Nem, nem vagyok elfogult, tudom, hogy van Bonyhádnak egy másik arca is, de ezt én szerencsére csak hallomásból ismerem. Egy éjszakai arca, amiről nem szeretnék, és nem is tudnék írni. Itt születtem, és élek kicsivel több, mint másfél évtizede. Szinte valamennyi élményem és emlékem színtere ez a hely, amit nagyon szeretek. Azt hiszem, mindenki így érezne a szülővárosa vagy éppen faluja iránt, ha annyi szép emlék kötné oda, mint amennyi engem Bonyhádhoz. Ezek közül csak néhányat talán a legkedvesebbeket szeretném megosztani.
Először a régi tsz-ről írnék pár sort, ahová édesanyám takarítani járt át, és általában én is elkísértem. Hol a háromkerekű triciklimmel cirkáltam mindenfelé, hol a macskakövekből építkeztem, vagy éppen csigaóvodát hoztam létre, temetést rendeztem egy kismadárnak, esetleg történeteket találtam ki a nyíló orgonáról, vagy egy elveszett kulcsról, amit a fűben találtam. A fa, ami a házunk előtt állt, számomra az égig ért, és mikor egy hideg télen a kis konyha mögé bekukkantottam óriási, méteres jégcsapokat láttam. A szomszéd ház oldalán a kőporból egy fehér paripa nézett vissza rám, kicsit odébb egy hosszú nyakú Dínó állt. Minden fa lombjában egy képet láttam kirajzolódni, a rózsabokorban Vuk aludt, a cseresznyefáról pedig Pán Péter lesett…
Nyaranta átmentünk a cipőgyár udvarába, hogy onnan hozzunk friss zöldet a tyúkoknak. Amíg mama dolgozott, én alaposan körülnéztem és felfedeztem a lefolyókat. Hallgatóztam. A hang leginkább a malacröfögésre emlékeztetett. Én is szedtem egy kevéske füvet és összekevertem 'mészhidráttal' meg 'hampollal' azaz szürke- és barna homokkal aztán fogtam magam, és mindegyik lyukon betömtem egy marékkal, hogy egyenek azok a malackák.
Bonyhád még ma is beindítja a képzeletem, ha meglátok egy érdekes formatervezésű házat vagy egy régi kerekes kutat. Volt egy hely, ahol szárnyalt a fantáziám. A 6-os út melletti kertünkből néha felfedező útra indultam. Szinte minden ilyen alkalommal láttam valamilyen állatot, őzeket, nyulat, fácánt, vagy az István major kerítésén belül lovakat és kecskéket. Soha nem felejtem el, amikor először pillantottam meg a lakatlan kissé omladozó kastélyt. Az udvaron két régi hinta állt, a kerítés alacsony téglafal volt csupán, így bementem hintázni, onnan láttam meg a sárga épületet, és a hozzá vezető utat, amit fenyők szegélyeztek. Szívem a torkomban dobogott, ahogy elindultam, és egyre közelebb értem. Felmentem a lépcsőn, gondolkoztam, hogy be merjek-e menni, végül úgy döntöttem, ha már idáig eljöttem, nem fordulok vissza, míg körül nem nézek bent is. Egy tágas helyiség fogadott teljesen üresen. A mennyezeten a csillár helye körül díszes motívumok jelezték, hogy egykor előkelők éltek itt. Nem volt nagy az épület. Végigjártam szobáról szobára, aztán az oldalajtón távoztam.
Szintén ehhez a kerthez kötődik egy nagyon egyedi történet. Gyurit Bonyhádon szinte mindenki ismeri. Segítőkész, kicsit kelekótya, de nagyon jószívű. Ha egy cikk-cakkban az úttesten száguldó babakocsit látsz, azt ő tolja. Ha valaki a zebra közepén, csúcsforgalomban hosszan kitartja a mérlegállást, az sem lehet más, csak ő. Leginkább Gerard Depardieu-re hasonlít.
Szóval éppen kaszálta a kertünket és közben énekelt: 'Szegény legény vagyok én, erdőn, mezőn járok én…' Erre az útról valaki visszafelelt neki: 'krajcárom sincsen elszakadt az ingem.' Gyuri rögtön behívta a kertbe, egymás nyakába borultak, megkínálta vízzel, meggyel. Beszélgettek, mint ahogy régi ismerősök szoktak: Hogy vagy? Honnan jöttél? Hová tartasz? Péter Pálnak hívták a vándort. Mikor kibeszélték magukat, továbbállt. Kérdeztük Gyurit ki volt ő, honnan ismeri? A válasz:
– Most láttam életemben először.
– Hát akkor hogyhogy úgy egymás nyakába borultatok? – kérdeztem hitetlenkedve.
– Láttam, hogy olyan dió, mint én'.
Felejthetetlen volt látni két embert, akik nem ismerték egymást, de mintha mindig is barátok lettek volna.
Általános iskolába a Fáy lakótelepre jártam, abba a nagy spenót zöld épületbe, amit végül is nagyon megszerettem. Ez nem egy átlagos lakótelep, itt mókusok élnek a fákon és baglyok. Ezt onnan tudom, hogy egyik testnevelés óránk alkalmával kint játszottunk az udvaron. A labda kigurult a kerítésen, és mikor a barátnőm érte ment, egy pelyhes bagolyfiókát talált. Világosszürke volt, elvitték az állatvédők. Az iskolában van uszoda, sőt, szauna is, utóbbit csak egyszer próbálhattuk ki, de nagy élmény volt.
Mindezek ellenére Bonyhádon az egyik kedvenc helyem a Perczel kert. Ideális hely esküvői fotók készítésére. A szökőkút látványa valahogy megnyugtató, és itt is élnek mókusok meg harkályok is. Személyesen is találkoztam néhányukkal. A Perczel kastélyból könyvtár lett, ahol majdnem minden könyvet megtalálok, amit keresek.
Ha még szűkíteni szeretném a kört a kedvenc helyemet illetően, akkor van ott egy pad, ennek is története van, természetesen. Egyik nap hazafelé igyekeztünk az iskolából az osztálytársaimmal, és valamin összekaptunk, így történt, hogy egyedül indultam a könyvtár felé, csakhogy még vissza volt néhány oldal a regényből. 'Bárcsak itt lenne most egy pad' – gondoltam. Ekkor a nagy rügyező bokor alól kikandikált egy fekete fapad, itt megnyugodtam, és kiolvastam a könyvet.
A másik hely, amit nagyon szeretek itt Bonyhádon az a Szecska-tó. Itt fogtam életem első és eddigi utolsó halát. Jókat lehet itt beszélgetni és fényképezkedni. Nyugalmat áraszt ez a környezet.
A liget is nagyon kellemes hely. Jó csak sétálni benne, vagy játszani a magas fák közt. Télen itt lehet a legjobban szánkózni, sokszor még sötétedés után is itt maradnak a gyerekek vagy éppen felnőttek, és siklanak a puha havon.
Szeretem a sétálóutcát, ahol kellemesen el lehet tölteni az időt vásárlással, ruhapróbálgatással. Ha elfáradunk, akkor pedig nyáron egy fagyira, télen egy forró csokira beugorhatunk a cukrászdába.
Nagyon kedvesek számomra a kis üzletek, amelyek a nagyobb városokból szép lassan eltűnnek, és felváltják őket a plazák és hatalmas bevásárlóközpontok. Itt még személyesen ismerhetjük az eladókat. A piacra ma már csak ritkán jutok ki, mivel kedden és pénteken van, de a hangulata kiskorom óta szinte semmit sem változott. Akkor leginkább a népviseletbe öltöztetett babák nyűgöztek le, most már inkább a ruhák, cserepes virágok és a könyvek érdekelnek.
Mivel szeretem a régi történeteket és tárgyakat nagyon érdekes volt számomra a Völgység Múzeum. Meglepett, hogy itt a fehér volt a gyász színe, a fekete pedig az ünnepé. Sajnálom, hogy a cipőgyár és a zománcgyár is igencsak leépült. Annak viszont nagyon örülök, hogy az utcánk végén egy működő malom áll. Mellette pedig a róla elnevezett óvoda, ami előtt egy nagyon ötletes szélmalom jelzi a fuvallat irányát, a parkolóban pedig egy hatalmas fa nyújtózkodik vastag ágaival az ég felé talán már több száz éve. Akárhányszor elmegyek mellette, mindig megcsodálom.
Szintén tetszik a 2007-ben a Gyár utcában megépült 'Királyság Terem', nem csak az ízléses kivitelezés, hanem a benne folyó biblián alapuló oktatómunka miatt is. A Városháza is jól sikerült, bár először nekem furcsa volt a tornya.
Meglepő volt, hogy egy városnak is lehetnek 'testvérei' jobban mondva testvérvárosai. Bonyhádnak is vannak, mégpedig a határon túli Tardoskedd, Wernau, Hocheim és Jastrowie.
Összességében Bonyhád egy rendezett kisváros, aminek szeretem a hangulatát. Amikor egy álmos tavaszi reggelen milliónyi virág néz rám a fák alól, és az ágakon színes bimbók fakadnak. Ahol a friss tejet tehénhangú autó szállítja. Vagy nyáron egy nyüzsgő piacot, esetleg a strandon sziesztázni a hűsítő vízben. És persze a Tarka Fesztivált is szeretem, egy igazi bonyhádi különlegesség.
Horvátországban
Kétszer számoltam vissza a napokat hónapokkal egy bizonyos esemény előtt. Amikor koszorúslánynak készültem, aztán mikor Horvátországba mentünk. Az volt az első külföldi utam. kilenc éves voltam, de máig emlékszem mennyire izgatottan készültem, talán azóta sem vártam ennyire semmit. Lázasan pakoltam, terveztem, csak erről beszéltem.
Először az unokatestvéremékhez mentünk, ott aludtunk, másnap este szálltunk vonatra. A fülkében összetoltuk a három-három egymással szemben lévő bordó bársonyos ülést, hogy egy nagy ágyat kapjunk. Amíg világos volt, néztem az ablakban elsuhanó tájat, alkonyatkor a fák lombjának fekete csipkéjét a világos háttér előtt, a távolban a dombokat, sőt hegyeket. Hárman voltunk a kabinban: apa, anya és én, plusz a plüss Micimackóm, mert akkoriban még nem tudtam játék nélkül elaludni. Micimackót, bár azóta már jól megöregedett, mindig magammal viszem, ha külföldre megyek, ő az én világjáró társam, minden országban járt, ahol én. Svájcba elfelejtettem elvinni. Borzasztóan bántott a lelkiismeretem, amiért kihagytam belőle, így mikor megismerkedtem Ádi bácsival, aki Svájcban lakik, megkértem vigye el magával, és küldje haza postán. Végső soron Micimackó még jobban is járt, mint én, mert Lichtensteint is megjárta, ahol pedig én még nem voltam.
Szóval a vonaton egy jót aludtunk, akarom mondani, én jót aludtam, a szüleim már kevésbé, Micimackó pedig emlékeim szerint nem nyilatkozott. Reggel a vasparipa a tengernél állt meg. Tátott szájjal bámultam a sötétkék víztömeget, valahogy így fogalmaztam:
– Ilyen gyönyörű kék tengert még nem láttam.
– Miért, másmilyen tengert láttál már? – kérdezte apa, teljesen jogosan, hiszen először láttam tengert. Úgy indultunk el, hogy ha találunk szállást, akkor ott alszunk, ha nem, este visszautazunk. Éppen leszálltunk, amikor egy nénike jött elénk. Valamit beszéltek apával, azt sem tudnám megmondani milyen nyelven. Így visszaemlékezve, úgy tűnik apa minden európai nyelven beszélt egy kicsit, mert olyan emberrel nem találkoztunk, akivel ne értett volna szót. A történetünk szempontjából, most az a lényeg, hogy a nénike éppen szállást kínált, mintha csak ránk várt volna.
Ennyi év távlatából nem könnyű csupán az emlékekre hagyatkozva írni. Ami biztos, az ég csodálatos, felhőtlenül kék volt, a nap melegen sütött, a tenger sós volt, a part hol homokos, hol kavicsos. Ámulattal töltött el a hat órás váltakozással megjelenő apály és dagály. Bűvölten néztem a horizontot, nagyon halvány, árnyalatnyi különbség volt csupán a víz és az ég között.
Pillanatképek jutnak csak eszembe, ahogy eszem a barackot, édes, lédús, folyik mindenfelé, apa közben átölel, ahogy szokott, anya fényképez, aztán fordítva.
Állok a hajón, rövid szőke hajamat erősen borzolja a szél, arról álmodozom, ha nagylány leszek, hosszú hajam lesz. Igen, ez egy kínos sztori, hogy miért is volt nekem rövid hajam, ha nem tetszett. Mikor egész kicsi voltam, olyan három-négy éves, téptem a hajam. A doktornő azt mondta le kell vágni. Féltek, ha megnő, megint tépni fogom, így csak tíz évesen sikerült kikönyörögnöm, hogy megnöveszthessem.
Apály volt, és én kis halakkal fogócskáztam, amikor ráléptem egy úszószemüvegre a tengerfenéken. Na jó, nem annyira a fenekén. Bár tudtam úszni, anya nem engedett túl messzire.
A tengerről hazafelé egy horvát családdal egy kabinban utaztunk, akik a Balatonhoz igyekeztek. Anya, apa és egy kislány, pont, mint mi. Ők egy szót sem tudtak magyarul, mi pedig hasonlóan álltunk a horváttal, de mi gyerekek kézzel-lábbal mutogatva azért beszélgettünk, összetoltuk az üléseket… Szépen lebarnulva, (én egészen ki is szőkülve), és kicsattanóan egészségesen tértem haza, sok szép emlékkel gazdagodva.
A Balatoni nyár
’07. 14. hétfő.
Elindultunk a Balatonra. Az út gyönyörű volt, mentén piros – sárga – kék – fehér és lila virágok. Csupa pipacs, boglárka és zsálya mindenütt, egészen olyan volt, mintha egy tündér egy nagy zsák vegyes virágmagot szórt volna szét teljes összevisszaságban, de éppen ettől volt szép. A Dunántúl képe, gyönyörű dombokkal fodrozott, fákkal és bokrokkal tarkított; az én otthonom.
Felfedeztük a Rezeda tavat, de tovább mentünk, hiszen a mi úti célunk a magyar tenger, a Balaton.
A nyaraló udvarán srégen öt nagy fenyőfa állt és adott árnyékot, hogy kellemes hűsben fogyaszthassuk a teraszon a reggelit és a vacsorát.
A partról a Badacsony, a Tátika, a Somló és a Szigliget is látszott. Fehér hattyúk hada úszott hozzánk kenyeret kérve. A partról a három nyírfa-lány: Anna, Emma és Hanna, akiknek levélhaját a szél lebegtette, folyton figyeltek minket. A szél fodrozta a vizet is, amin a felhők közül elő-előbukkanó nap fénye lágyan megcsillanhatott.
15. kedd
A szél úrfi még erősebb lett tegnap óta, így miután tegnap szerencsésen elhagytam az egyetlen meleg holmim, a kardigánom, kénytelenek voltunk egy széldzsekiért betérni a legközelebbi boltba. Jól jártam, az új szerzemény szebb, melegebb, kapucnis és fehér.
Hideg időben a Balatonon az egyik legjobb elfoglaltság a hajókázás. Át is keltünk a Badacsonyba. Mi a legszebb egy nyaralásban? Az ember minden nap új csodára talál, ráadásul olyanra, amilyenre egyáltalán nem számított. Így jártunk mi is. Egy indián zenekarra leltünk a túloldalon. Bőrszerkó, arcfestés, toll fejdísz és nem utolsó sorban természetes alapanyagokból készült hangszerek, melyek hangzása együttesen egészen magával ragadó élmény volt. Maguk készítette ékszereket is árultak, így gazdagodtam egy gyöngyös karkötővel. Az éttermek hatalmas választékának mire a felét bejártuk, jól megéheztünk és kellőképpen elfáradtunk.
A balatoni naplemente? Leírhatatlan. A horizonthoz közeledő csillag piros sugara betölti az eget, és egy aranyló csíkban megfesti a vizet is. Csónakok lebegnek a lágy hullámokon. A sötétbe burkolózó fák néhol egészen a víz fölé hajolnak. Mire gondol ezt látva egy nyolcadikból éppen elballagott serdülő lány? Milyen is lenne a szerelemmel kicsónakázni egészen a tó közepére, és onnan nézni a búcsúzó napot, és azután a holdat… Miután a nap már nem látszik, emlékét a rózsaszínű ég jelzi csupán nyugaton, ami majdnem addig ottmarad, amíg a másik oldalon ismét fel nem bukkan, és hajnalodni nem kezd.
16. szerda
Eddig sehol még csak nem is hallottam, hogy létezik mákfagyi. De itt a Balatonon bármelyik fagylaltoshoz mentünk a kínálaton mindig szerepelt. Ettem is egy fehér alapon fekete pettyes gombócot, nagyon ízlett.
Mivel a tó vize még mindig túl hideg volt, termálfürdőbe mentünk. Késő délután a parton sétálva ért minket a következő csoda. Leültünk egy kőpadra. Arra sétált egy kislány, kedvesen mosolygott rám. Már elment előttünk, de még mindig visszafelé nézett rám. Egyszer csak megszólalt. Semmit nem értettem belőle, németül beszélt. Apukám lefordította, azt szeretné, hogy menjek vele sétálni. – De hát én nem tudok németül – tiltakoztam. Végül elmentem vele. Egész séta alatt beszélgettünk. Hogy ki mit értett belőle, nem lehet tudni. Rájöttünk, hogy mindketten angolt tanulunk az iskolában, így ezen a nyelven próbáltunk szót érteni. Nevetgéltünk, ha belegondolok, kellemesen elbeszélgettünk családról, háziállatokról és még ki tudja miről. Tettünk egy kört, mikor visszaértünk bemutatta a családját, akik vele együtt szemmel láthatóan csudajó strandidőnek tartották az általunk szelesnek és túl hidegnek ítélt napot. Mind kedvesek voltak és remekül megértettük egymást.
17. csütörtök
Délelőtt végre megjött a jó idő. Még piócával is találkoztunk a Balatonban, de szerencsére nem kerültünk túl közel egymáshoz. Kiskocsival pokróchoz hozták a még meleg kürtős kalácsot és a főtt kukoricát.
Délutánra azonban megint megvadult az idő és hatalmas vihar kerekedett. A hullámok három méterre is felcsaptak. Kitárt kezekkel egészen olyan érzésem volt, mintha a Titanic orrán állnék. Éppen ideális idő vitorlázásra. A szél úrfi egészen nagyra nőtt és hosszú dallamokat fütyült a nyaraló udvarának fái közt. Ahogy sétáltunk a kis hétvégi házak között, olyan frappáns feliratokat láttunk, mint: Csendes tanya vagy Emese álma. Később hallottam még érdekeseket, mint például Banya Tanya, Megálmodta-lak, Összekuporgatta-lak… Igazán hangulatos hely volt, egészen a szívembe zártam.
18. péntek
Véget ért az álom. A hazaút már egészen más volt, mint idefelé, de talán éppen attól szép egy nyaralás, hogy rövid ideig tart és máris várhatjuk a következőt.
6 hozzászólás
Kedves Nadin!
MINDENKINEK ajánlom ezt az írásod!
Nem is tudom,hol kezdjem…Sebasztiánnal…a boldog gyermekkor
csodaszép kimutatása…ellentétben a sírós arcú Tomi…akinek nehéz
élete volt
Esetleg A múlt illata-mely szebbnél szebb emlékeket idéz!
…Bonyhád,Horvátország,Balaton
Szebbnél szebb hangulatok,élmények!
Egy kis idöbe kerül,terjedelme miatt…
de minden perc kárpótol!
Szeretettel gratulálok:sailor
Kedves Sailor!
Féltem is a terjedelme miatt feltenni ezt a fejezetet. Az is megfordult a fejemben, hogy kiveszek belőle, de nem tudtam mit, mind túl kedves volt nekem ahhoz, hogy eldobjam.
Igazán köszönöm a figyelmet és örülök, hogy tetszik.
Amellett, hogy mikor megírok egy-egy részt könnyebb lesz a lelkem, ilyenkor érzem azt, hogy értelme van írni.
Szeretettel: Delory Nadin
Pont ezt éreztem benne:
…mikor megírok egy-egy részt könnyebb lesz a lelkem´…
…az átélteket!
Sz:sailor
A tájleírásaid nagyon jók. De úgy éreztem, miközben olvastam, hogy ez már túl sok, rengeteg minden van belezsúfolva ebbe a fejezetbe.
Nem sikerült rájönnöm, hogy ezek a történetek hogy kapcsolódnak a regényhez. Remélem, ez a későbbiekben kiderül.
Egyébként szépen írsz, csak vigyázz, hogy ne csapongjanak a gondolataid.
Puszi: Jolcsi
Ez a könyv, amit Linetta olvas. Igen, később kiderül, hogy miért van benne.
Köszi, hogy itt voltál.
Delory