Apa
Egy idő óta már nagyon sokan jöttek látogatóba apához, rokonok, barátok, orvos… Gyakran volt beteg, szinte folyamatosan. Ez mégis más, éreztem, de nem mertem rákérdezni. Tudni akartam, mi történik és, hogy mi fog. Belenéztem a tükörbe, és azt mondtam magamnak, az én apukám nem mehet el, nem halhat meg, ez lehetetlen, velünk nem történhet ilyen. Az ember számára a halál egy olyan dolog, ami mindig valaki mással történik.
Végül, amikor a nagynéném is lejött Németországból, és anya nagyon sírt, mert tudta, most utoljára találkoznak, mielőtt bekövetkezne, összeszedtem a bátorságom, és megkérdeztem. Hangos zokogásban törtem ki a válaszon. Összekuporodva a konyhapadon. Csitítottak, – Apa meghallja a szobában, – de én nem tudtam abbahagyni, rázott a fájdalom, és nyeltem a sós könnyeket. Nem akartam letörölni őket, ott a helyük, ahol vannak. Attól a naptól kezdve rettegtem; amikor elmentem otthonról, amikor hazafelé mentem, és amikor otthon voltam. Ha hazatelefonáltam, és nem vették fel, teljesen kikészültem, hogy mindenki meglepődött, nem ilyennek ismertek.
Egy kora tavaszi reggelen anyával a konyhában ültünk, szemünk fénylett, és körül vöröslött. Arról beszéltünk, hogy ha megtörténik, lesz segítségünk, Istenünk tud akkora erőt adni, hogy el tudjuk viselni.
Úton az iskola felé még mindig szivárogtak a könnyeim, a szívemben furcsa fájdalmat éreztem, amit addig még soha. Pár házzal odébb megálltam egy fehér fal előtt, a horizontra néztem és az égre. A szomszédos domb mögött akkor kelt fel a nap. Nagyobb, szebb és fényesebb volt, mint valaha, ezt sosem felejtem el, a kép belém égett, azok közé az emlékek közé, amik kitörölhetetlenek. A langyos melege lassan párologtatta arcomról a sírás nyomait. Mélyet sóhajtottam, megköszöntem imában a napfelkeltét, és továbbra is az eget nézve folytattam az utam. Hazatérve tudtam, ma nem mehet el.
A szüleim eljegyzésének évfordulóján, apa ismét anya ujjára húzta a gyűrűt, és azt mondta most is feleségül venné. Megbeszéltük, hogy amikor majd újra találkozunk, fehér ruhában fogjuk várni őt, vörös rózsacsokorral és gyöngyvirággal. Nálam egy kis jegesmaci lesz, mert az a kedvence.
Apukám cicája, Frici, egy nagy vörös kandúrmacska, aki ha csak meglátta a gazdáját teljes hódolattal nézett rá, most a szoba előtti szőnyegen feküdt. Többször hónapokig is eltűnt, elcsavargott, de most hazajött, őrizte apát. Napokig el sem akart mozdulni a betegszoba bejáratától.
Egy utolsó pislákoló remény lángocska még fellobbant, amikor barátaink, egy műszert hoztak, ami a rezgéssel megöli a rákos sejteket. Kuksoltam a szobában a szekrénynek dőlve, észrevettem, hogy az ő szemük is piroslik, amikor kijönnek apától, pedig erős férfiembereket ritkán láttam sírni.
Este két jóéjt-puszit adtam apukámnak, ahogy minden nap. Ültem még egy darabig az ágyán anyával, és kértem, hogy vegye le róla a morfiumtapaszt, teljesen elnyomta, a szemét is alig tudta nyitva tartani tőle. Nagyon szenvedett…
Akkoriban már minden éjszaka volt nálunk valaki, aki segített és virrasztott, amikor anyának már muszáj volt aludnia.
Hajnalban arra ébredtem, hogy anya nincs mellettem. A sötétkék égről a fehér félhold bevilágított a nagy ablakon, akkor már tudtam, éreztem. Anya egy kis idő múlva bejött, kérdeztem, mi történt, de nem mondott semmit, csak reggel. Hosszan öleltük egymást.
– Most már nem szenved – mondtam. Apa cicáját bevittem a szobába, megmutattam neki az összecsukott ágyat, a súlyos macskával az ölemben lerogytam a lépcsőre, és sűrűn potyogtak a bundájára a könnyek, ő hangosan, de valahogy mégis szomorúan dorombolt, így próbált vigasztalni. Hétfő és péntek, vagyis a halál és a temetés napja között csak sírtunk. Azon a napon láttuk utoljára apa cicáját, elment, és többé soha nem jött vissza.
A temetésen nagyon sokan voltunk. Apa testvére fogta a kezem, egészen olyan volt, mintha ő maga fogná, megborzongtam. A ravatalozáskor Zia állt mellettem. Nincs vigasztalóbb egy temetésen, mint egy barátnő, akinek a neve Anasztázia, vagyis feltámadás. A sírcsokorra nem az került, hogy búcsúzunk, hanem az, hogy TALÁLKOZUNK! Igen, tudom, hamarosan találkozunk.
A hógolyó
„Apát akarom!!! Apa, hol van apa? Vele álmodtam. 9 napja, hogy eltemettük. Nincs sehol” – írtam a naplómba, arcomról forró, sós könnyek gördültek a lapra. Ürességet éreztem, mintha egy lyuk lenne a szívemben, sőt mintha még a szél is befújna rajta, hideg, jeges fuvallat, csak kavarog ott, és nem távozik, teljesen ki akar hűteni. Anya hívott vacsorázni. Tojásrántottát készített, most, hogy már csak hárman ettük, nem ült velem szemben senki, nem szólt apa rádiója, az étel megkeseredett a számban. Keserű lett körülöttem minden, természetellenesnek éreztem, és az is volt. Folyton az járt a fejemben, milyen jóízűen tudott enni. Szerettem, ha együtt evett a család, különösen, ha tojásrántottát. Egy régi este jutott az eszembe, óvodás voltam még. A régi bordó serpenyő tele volt az illatos vacsoránkkal, kolbászkarikák is voltak benne, apa nagyon szerette. Minden csupa melegség volt, a háttérben szólt a rádió. Az asztal négy szélén mindenkinek megvolt a helye, mind a négy széken ült valaki, mind a négy tányérból evett valaki. Tőlem jobbra mama, szemben apa, balra anya. A konyhapultról rám mosolygott a csillogó piros szódásszifon, és én biztos voltam benne, hogy a piros a legszebb szín a világon, ez a családunk színe.
Most csak bámultam magam elé a tányérom fölött, néztem a hiányzó tányér helyét, az üres széket és rádöbbentem, hogy a keserű falat még mindig ott van a számban. Lenyeltem. Megakadt a torkomon. Egészen más íze volt, nem az, amit megszoktam, ez rossz volt, egyszerűen rossz volt. Ahogy a tele tányérra néztem, felfordult a gyomrom. Úgy hordoztam körbe a tekintetem a konyhán, mint aki nincs magánál. Minden olyan idegen volt, még a színek is. Miért ilyen vidámak a színek, most minden fekete kellene legyen. Nem tudtam tovább türtőztetni magam, berohantam a szobámba, lerogytam az ágyra, és fájdalmas sírógörcsben törtem ki. Rázott rángatott belülről valami, ezt már nem én irányítottam. Lüktetett az egész testem, mint egy friss seb. Nem tudtam megállítani, bekuporodtam a sarokba, a durva fehér papír zsebkendők összeesküdtek a könnyekkel és vörösre marták a szemeim, az orrom, az arcom. Még fél óra múlva is hüppögtem. Nem gondolkoztam, csak dőlt belőlem a keserűség. Egy idő után abba akartam hagyni, de nem ment. Mindig eszembe jutott valami, mindegy mi, jó vagy rossz emlék. A jó azért volt szomorú, mert elmúlt, a rossz pedig azért, mert talán lehetett volna máshogy. Sirattam az eltűnt életemet, a teljességet, a boldogságot, azt az életet, ami ilyen formában már nem létezhet. Elhatároztam, hogy soha többet nem eszem tojásrántottát, mert apa nélkül keserű. Jellemző rám, ha nagyon magam alatt vagyok, büntetem magam, fogalmam sincs miért, aztán makacsul ragaszkodom az elhatározásomhoz, és kitartok mellette, bármilyen nehéz is.
Olyan egyedül éreztem magam. Az egész világon nincs senki más, akinek ő volt az apukája. Furcsa, megfogalmazhatatlan érzés volt, úgy gondoltam valahogy könnyebb lenne, ha lenne egy testvérem, mert akkor ő is őrizne valamit apából, de így csak én maradtam. Persze hasonlítanak rá a testvérei, és kimondhatatlanul hiányzik anyának, de egyedül én vagyok az a személy a világon, aki egy kicsit apából maradt itt, mint a horgony, amit levágtak a hajóról, ottmarad egyedül a tengerfenéken.
Rémes folytatásos álmok gyötörtek, apa mindig beteg volt, mindig rosszul volt, és egyre rosszabbul lett, kegyetlen volt látni, ahogy a valóságban is. Aztán mintha álmomban próbáltam volna megmagyarázni magamnak, hogy hol van most apa, miért nem láthatom. Egyik éjjel egy messzi kórházban volt, másik éjjel elrabolták, harmadik éjjel titok volt, hogy él, én találkozhattam vele, de senkinek nem mondhattam el, negyedik éjjel feltámadt, újra élt, de ismét beteg lett. Kínzó volt újra és újra felébredni, és rádöbbenni, hogy nincs velünk, csak álmodtam. Ez újra és újra felzaklatott.
Ültem azon a helyen, ahol két hete még teljes meggyőződéssel mondogattam magamnak, hogy az én apukám nem halhat meg. Ilyen egyszerűen nem történhet meg. Teljességgel lehetetlen. Most meg kellett volna magyaráznom magamnak, hogyan történhetett mégis meg. Szédültem a gondolattól. Forgott velem a világ, az a kegyetlen, hússzaggató, gyilkos világ, ami megölte az én apukámat. A csillagok éppen csak pislákoltak felettem, hideg volt, és én nem voltam rendesen felöltözve, ahhoz, hogy sokáig időzzek idekint, de ezen az estén őszintén nem bántam volna, ha megfagyok. Talán azért voltam kint, mert úgy éreztem csak a sötét éjszaka képes befogadni ezt a mély szomorúságot, a szobámban ez már nem férne el. Tehetetlenséget éreztem, nem tudtam hová menjek, mit csináljak, hogyan enyhítsem a fájdalmat, könnyítsek magamon. Tehetetlenségemben havat képzeltem, tiszta fehér havat, ami mindig jót jelent. Annyi havat, amennyit egyszerre még nem láttam, ami eltakarja a házunkat, a városunkat, az országunkat, az egész általam ismert világot. Gyúrtam egy hógolyót, és mérgesen, nagy erővel elküldtem a messzeségbe. Repült is sebesen, olyan gyorsasággal, hogy átrepült valamin, fizikailag képtelenség tudom, de egy alternatív világban repült tovább.
Eltalálta bátyót. Tudtam, hogy nem úszom meg szárazon, sértődöttséget színlelt, de csak egy pillanatig, miközben lehajolt egy nagy tenyérnyi fehér hókristályért már mosolyra húzódott a szája. Fekete kesztyűi között formálta gömbölyűre a szilárd csapadékot, én gyorsan a nővérem mögé bújtam, aki szorgosan hó szobrászkodott. Levetette kesztyűjét és didergő ujjaival jéggé olvasztotta az összepréselt havat, hogy a mesterműve, ami ez esetben egy kislányt, a húgunkat mintázta élethű copfot kaphasson. Komoly tekintetét nem vette le a megmunkálandó felületről, teljesen belemerült. Hajtotta a fejlődni vágyás, hogy tökéleteset alkosson. Ebben a pillanatban azonban bátyó hógolyója eltalálta a kezét, így a jégcopf leesett, és összetört. A nővéremet persze nem kell félteni, válaszképpen hatalmas hógolyót gyúrt, és bátyó arcát célozta. Hamarosan óriási hó csata bontakozott ki, csupa kacagással. Nem akartam, hogy megfürdessenek, inkább felkaptam a piros kabátos hugicát, a szánkóra ültettem, én meg mögé huppantam, és már suhantunk is lefelé a domboldalon. Hópelyhek cirógatták rózsásra pirult arcunkat. Különösen hugié, majd kicsattant, olyan volt kétoldalt, mint két szép piros alma, ahogy egyre szélesebben mosolygott. Záporoztak még ránk a hógolyók, de mind halk puffanással olvadtak eggyé mögöttünk a tiszta fehér hóban. Ahogy a lejtő egyre meredekebb lett, gyorsult a szánkó. A szél már szembe fújta a havat. Sikítottunk, ahogy a torkunkon kifért, a sebesség elérte a maximumot, amit szánkóval el lehet érni ezen a lejtőn. Szorosan öleltem magamhoz hugicát, már-már görcsösen kapaszkodtam belé. Letettem a lábaimat, fékezni próbáltam, fokozatosan lassultunk is, de végül felborultunk. Teljesen összegabalyodva feküdtünk a havon a szánkó, hugi és én. Nevetni kellett, ahogy felkászálódtunk. – Ez nagyon jó volt – mondtam. –Menjünk még egyszer! – harsogta hugi, de ekkor megláttuk a völgyben apát és öcsit, akik a jeges macikkal játszottak. Az egyik csintalan kölyök elénk futott. Elkaptam, pördültem vele egyet, majd a vállamra tettem, mindig így szoktam. Apa ötlete volt, hogy tartsunk jegesmedvét. Igazán okos állat volt az első hófehér maci háziállatunk, nagyon vigyázott, hogy a mancsával nehogy megsebezze öcsit vagy apát. Most már elég nagy volt a négy kölyök is ahhoz, hogy az anyuka megengedje, játszunk velük. Annyira mókás volt, ahogy a csupa fehér bundából kikandikál két fényes fekete szem és egy nedves fekete orr. Mulatságos volt az is, ahogy játszottak, egymással, az anyjukkal és velünk. Letettem a kedvencem is, hadd menjen a többiekhez.
Ahogy néztem, hogyan birkóznak, dögönyözik egymást, hallottam, hogy apa nevet, régen ritkán nevetett, de ilyen felhőtlenül talán még soha. Biztonságot adott, hogy itt van, és jó kedvre derített, hogy boldognak látom. Persze Gáborka és hugi gyöngyöző kacaja sem maradt abba egy percre sem. Egyszer csak azon kaptam magam, hogy a szemem törölgetem. Gondolkoztam, hogy a szél fújta ki, sok volt neki a hideg, a hó vagy egyszerűen csak gyengék a szemeim, nem bírják ezt a vakító fehérséget; de nem, ezek örömkönnyek voltak, a felhőtlen öröméi, a gondtalanságé, az egészségé, az életörömé. Azért, amiért ilyen szép családom lehet, amiért ilyen gyönyörű helyen élhetünk, és ami a legjobb volt benne az az, hogy ez már nem csak egy pillanatig tartott. Ez nem egy olyan hosszú pillanat volt már, aminek nem akartam, hogy vége szakadjon, ez egy olyan pillanat volt, amit eltettem emlékbe, de vártam a következőt, meg akartam élni minden ilyen pillanatot, és mind más, sosem lesz kettő egyforma, egy örökkévalóság telik el, de soha-soha nem lesz ugyanaz.
Szellő fújta a magas hókoronás, sötétzöld fenyőket a házunk előtt, annyi havat fújt le róla, hogy kisebb hóvihar keveredett alatta. Anya hangját hallottam, amint a teraszról hív minket vacsorázni. A hangja vidáman csengett. Tündi és Nándi közel voltak a bejárathoz, rögtön tűzszünet állt be a hógolyózásban, késedelem nélkül bevonultak melegedni. Én megfogtam a piros szánkó kötelét, majd hugica csatlakozott hozzám. Apa a kék szánkó madzagját kezdte húzni, amin öcsi trónolt, így mind elindultunk felfelé, csak a négy kölyökmacit és az anyjukat hagytuk kint. Fülembe kellemes dallamot fütyült a szél. Úgy éreztem folytatnom kell, ma este feltétlenül zenélnünk kell. Szerettem ezeket a hosszú téli estéket. Hívogató volt az a narancsos meleg fény, ami az otthonunk ablakain kiszűrődött, olyan nagyon hívogató.
Szép sorban levetettük a kabátokat, bátyó a feketét, Tündi a barnát, én a fehéret, hugi a pirosat, öcsi a zöldet és apa a sötétkéket. A csizmákat is egymás mellé sorakoztattuk a tágas előszobában. A nővéremet csizmahúzás közben levadászta a kis szürke perzsamacskánk. Teljes erőből nekirohant a lábának, úgy, hogy belerúgott a cicába, ő maga pedig majdnem elesett benne. Érdekes képet vágott egy lábon egyensúlyozás közben. – Jaj, ugye nem esett baja a cicának? – kérdezte, de a kis állat rögtön választ is adott rá, azzal, hogy eszeveszett módon tovább rohangált az előszobában. Kézmosás után mind a kandalló köré gyűltünk a párnákra. Narancs és fahéjas mézeskalács illata töltötte be a házat. Egy nagy tál tele volt élénk színű lédús narancsokkal, egy másik pedig mézeskalácsokkal, a legkülönfélébb alakúakkal, ugyanis együtt formáztuk őket. A kicsik tejet kaptak hozzá, ami még langyos volt, egy órája sem volt, hogy fejték. A nagyok boros teát ittak. Anya a forró teából sorban töltött mindenkinek, aki elé tartotta a bögréjét, apa pedig megfogta a borosüveg nyakát és öntött belőle a narancsvirágmintás csészéjébe. Ahogy Nándi ezt meglátta, követte apa példáját, majd Tündi a kamillával díszített valódi cserépbögréjét odatartva jelezte, hogy ő is igényt tart egy kis vörösborra a gyümölcsteába…
Öcsivel az ölemben egy puha pokrócba takarózva éppen szemben a kandallóval kívül belül melegség töltött el, mert „két dolog létezik, amelynek a látványát az ember soha nem unja meg… a tűzét, és a vízesését. Mindig ugyanaz, és mégis mindig változó.”
Bal karommal átöleltem Gáborkát, miközben iszogattam a teám. Ő élvezettel morzsázott a tányérjára a fagyi, a gomba és a dinnyeszelet alakú mézeskalácsból. Én megittam a bögrém tartalmát, ő pedig beburkolta az utolsó darab cukormázzal díszített édességet. Magunk elé vettük a nagy üvegtálat, aminek az alján még volt egy-két narancs, és nagy egyetértésben eltüntettük. Nevettünk rajta, magunk sem tudtuk miért. Megtöröltem a kezem, aztán az övét is, ami valahogy mindig nagyon ragacsos volt. Megborzoltam a kisfiú szalmaszínű haját, ő pedig rám mosolygott, nevetett a szeme, pont olyan barna volt, mint apáé. Jó érzés volt, hogy van egy kisöcsém. Bátyó elé odafeküdt a nagy kutyája, elégedetten, teli hassal néha-néha mordult egyet álmában. Nővérem ölébe felkérezkedett a kiscicája és boldog dorombolással nyugtázta a simogatást. Apa átkarolta anyát, akinek az ölében hugica húzta meg magát. Pontosabban a földön feküdt, és a fejét nyugtázta anya ölében. Nézte, hogy mozog a kandalló fölötti függöny, és nagy átéléssel mesélte nekünk, hogy angyalok ráncigálják a szélét. Apa feleslegesen próbálta megmagyarázni neki, hogy az a meleg levegő, hugi megingathatatlanul hitt ebben.
Miután mind felmelegedtünk a tűznél, és elfogyasztottuk a vacsoránkat, apa a zongorához ült, és a fekete billentyűkön kezdte jártatni az ujjait. Mind tudtuk mit jelent ez, egyezményes jel volt, amit a családunk minden tagja ismert, beleértve a kutyát és a macskát is. Annyit jelentett, hogy mindenki hozza a hangszerét, mert zeneest lesz. Ennek értelmében anya a tangóharmonikáért nyúlt, nővérem elővette a csellóját, bátyó a gitárját, hugica a furulyáját én pedig a hárfámat. Öcsi mosolyogva nézte, ahogy készülődünk, aztán ő is elfoglalta helyét vadonatúj hangszerénél, a dobnál.
Szívesen folytatnám a leírást, de sajnos prózában lehetetlen átadni a zene élményét, a hangszerek érintését, az illatát a fának, a gyantás húroknak, hangját külön-külön és együttesen, azt a varázslatot, amit akkor éreztünk mindannyian, és egyénenként mégis máshogy.
Ez a világkép mindig erőt ad a folytatáshoz. A nehéz helyzetekben nem kell mást tennem, csak továbbálmodni, szőni a történet fonalát…
Színházban a családdal
Hogy mi is a család? Nem könnyű definiálni; a gyermek szemszögéből, (és én még csak így láthatom) az a megelégedettséget, boldogságot és biztonságot adó kellemes légkör, amit sajnos, mint általában minden mást, csak akkor tudunk igazán értékelni, ha már elveszítettük. Vér szerinti testvérem sosem volt, de miután meghalt édesapám, kis családunk csonka családdá vált.
Ahogy a kellemes Pécsi estében sétáltunk „Bátyóval” akinek van egy igazi nővére, a „Nővéremmel”, akit egy Öccsel és egy báttyal is megáldott a sors és, a kicsi „Húgommal”, aki szintén rendelkezik egy báttyal, elképzeltem milyen is lenne, ha ők valóban a testvéreim lennének. A továbbiakban anya szerepében anya áll, apát pedig ez esetben Laura apukája alakítja.
Szombat este van, mind lázasan készülődünk. Pécsre megyünk a Nemzeti Színházba, a Csárdás királynő előadására.
Anya az aranyruháját húzza. Apa a szürke öltönyét, fehér inggel és nyakkendővel. Bátyó, vagyis Nándi fekete öltönyt vesz, és komoly dilemmába esik, hogy húzzon-e nyakkendőt, aztán anya erős ráhatására felteszi, pontosabban anya köti meg neki. Laura, a kishúgom az új fekete ruháját veszi fel, amire szerinte zöld, de igazából sárga virágok vannak hímezve, kis boleróval és brosstűvel. Tündi, a nővérem bordóba öltözik, és mikor meglátja, hogy én kékbe:
– Ezt nem hiszem el – mondja – ha én pirosat húzok, akkor te kéket. Ég és föld vagyunk.
– Igen, de ki az ég és ki a föld?
– Én vagyok a föld.
– Komolyan? Nekem annyira egyértelmű volt, hogy ég.
Ő a kutyákat szereti, én a macskákat; ő reál beállítottságú, én humán; ő fekete párti, én fehér; ő a kényelmes ruhákat kedveli, én a csinosakat… Ebből kifolyólag gyakran félreértjük egymást, de jól megvagyunk így, kiegészítjük egymást.
– Mi történt a hajaddal? – kérdi bátyó.
– Fölül göndör maradt, alul meg kiegyenesedett, mégsem mehettem ki délelőtt a városba hajcsavarókkal a fejemen, de így legalább egyedi leszek, ilyen frizurája nincs másnak. Anya Laurát bíztatja, hogy egyen, mert sokáig tart, és nem fogja bírni. Hugi egy ideig makacskodik, aztán lenyom egy joghurtot. Bátyó helyette is eszik a lekváros sütiből. Mind bekászálódunk a családi galaxiba, és Pécs felé vesszük az irányt.
Az út alatt Tündi és Nándi hosszasan elbeszélgetnek a festészetről. Művészlelkek, mind azok vagyunk. Szó esik Csontváriról, Rembrandtról, Munkácsiról, az Ásító inasról, az elfolyó időről, a lila ruhás nőről, technikákról… Bátyó éppen hegyeket fest, a nővérem most nem dolgozik semmin, de a tájképein szeretne erősíteni. Én csak akkor kapcsolódom be a beszélgetésbe, mikor a portrékig jutnak, mert eszembe jut, hogy a Kőszívű ember fiaiban volt egy festő, aki csak egyszer megnézte a személyt, és megfestette. Hiába, az én területem az irodalom.
Nehezen találunk parkolóhelyet, közben nem számolom, hányszor rúg az ülésembe a bátyám. Mikor kiszállunk, Laura kijelenti, hogy éhes. Nándi és én is csatlakozunk hozzá, így betérünk egy kis büfébe, és veszünk egy-egy pék sütit. Tündibe karolok jobbról, Laurába meg balról. Így megyünk végig Pécs macskaköves sétáló utcáján. Egy magas fekete kabátos, egy közepes fehér kabátos és egy kicsi piros kabátos alak. Jó érzés középsőnek lenni. Ez alatt megbeszéljük, hogy ha Tündi a föld és én az ég, akkor Laura a tűz. Minden ékszerbolt kirakata előtt megállnék, de apu rám szól, hogy sietünk, majd visszafelé.
A kovácsoltvas erkélyek, a kőcsipkék és nem utolsó sorban a díszkivilágítás elvarázsolnak, és megadják az este hangulatát. Azon tanakodunk, hogy a galambok igaziak, vagy csak domborművek, persze a reális nővérem megmutatja, amit lepotyogtattak a madarak, hogy teljesen biztos legyek benne, igaziak. Laura megjegyzi, hogy nincs is fejük.
– Tudod, ilyenkor alszanak, és a fejecskéjüket a szárnyuk alá dugják – magyarázom.
Itt találkozunk bátyó barátjával és a feleségével, ők Pécsen laknak, így náluk vannak a jegyek. Háromszor is átvariáljuk, ki, hol üljön. Én végül Laura és anya közé kerülök. Hugi ámuldozik a sok aranydíszen, a súlyos brokátfüggönyökön és a vörös szőnyegeken, amik a sok lépcsőn leomlanak. Élvezi, hogy a szép ruhájában lehet, engem is elvarázsol, most is, pont úgy, mint őt, aki először van itt.
Szépen, sorban mind helyet foglalunk a piros, bársonyos üléseken. A jegyünk a karzatra szól.
– Tündi, innen tökéletes a rálátás a zenei árokra! – szólok a nővéremnek, ő ugyanis csellón játszik.
– Csúcs – válaszolja.
Hugival a hatalmas csillárokat nézzük. Aranyszínűek tiszta, átlátszó üveggel. Az otthonira gondolok, amiről hónapokig álmodoztam és most végre az enyém lehet. 108 kis kristállyal, 108 csillogó karikával és 36 nagyobb csepp alakú függő kristállyal. De most a Nemzeti Színházban vagyunk, az ittenihez képest az én csoda csillárom is, nagyon egyszerű. Lassan, fokozatosan elhalványul a fény a hatalmas, üveg és arany álmokban. A karmester int, a zene felhangzik, egy fehér fénysugár világítja meg frakkos alakját. A fénynyalábban varázslatosan csillognak a porszemcsék. A sejtelmes megvilágításban Laura észreveszi a sötétkék strasszoktól ragyogó karkötőmet.
– Felpróbálhatom? – suttogja.
– Persze.
Alaposan megnézi kis csuklóján a lötyögő ékszert, majd visszaadja.
– Kicsit nagy rám.
– Igen – mosolyogok vissza rá.
Az első felvonás végén felfedező útra megyünk hugicával a csupa bársony, csupa tükör és arany térben. A második felvonás után, apu megbotlik a lépcsőn és kis híján elesik.
– Apu, mennyit ittál? – kérdezem színlelt szemrehányással.
– Hát, ha még ittam volna – válaszolja nevetve.
Aztán a fiúk és Laura meglátogatják, és szerencsésen kifosztják a büfét. Mi addig a nővéremmel a saját színházunkat tervezzük. Az ötlet úgy egy hónapja született, mikor megkérdezte:
– Mit is nézünk majd?
– A csárdás királynőt.
– A csámpás királynőt?
– Igen Tündi, egyszer majd azt is megírom.
Továbbsétáltunk az utcán és megjegyeztem, hogy nem is emlékszem erre a mustárszín házra.
– Milyen Mustár Színházra?
Innen már nem volt megállás. Megegyeztünk, hogy ő játssza majd a főszerepet a Csámpás Királynőben és én leszek a Mustár Színház drámaírója. A bökkenő csak az, hogy még sosem írtam drámát, de ezt is el kell kezdeni egyszer.
– Milyen legyen a stílusa a Színház épületének? – kérdezi most a színpad felé nézve.
– Barokk, mint az ittenié.
– Ne, legyen inkább rokokó.
– De az olyan giccses.
– Épp ezért lenne vicces, ha ennyire díszes és mégis Mustár Színháznak hívjuk.
Ezt éppen megtárgyaljuk, és már kezdődik is a 3. felvonás. Sokkal rövidebbnek tűnik, mint az előző kettő. Amikor a zenei árokból a hárfa hangja csendül fel, nagyot dobban a szívem, ez a kedvenc hangszerem. A végén a vastaps, gyorsul, majd lassú ütemre vált és ismét fokozatosan gyorsul. Már-már úgy érzem a szívem is egy ütemre ver a tapssal.
Felöltözünk, és méltóságteljes lassúsággal kivonulunk a színházból. Ismét egymásba karolunk, de ez nem volt mindig egyszerű a szembe jövő invázió és persze a kirakatok miatt, amik elől alig tudnak elrángatni jó szándékú testvéreim.
Tündi oldalba bök.
– Mi az? – kérdezem.
– Ott megy a színész bácsi – int a herceg felé fejével.
– Az ő?
– Persze, három órán át nézted, és nem ismered meg az utcán?
– Tudod, nekem sajnos nincs olyan jó szemem, mint neked.
A parkolóban mialatt bátyó a barátaitól búcsúzik, mi is beszélgetünk. Hazafelé Sarah Brightmant és Andrea Bocellit hallgatunk. Anyának az az ötlete támad, hogy álljunk meg csillagokat nézni. Ki is szállunk a sötét erdő közepén, a kellemesen langyos éjszakába. Nándi nem hagyhatja ki, hirtelen megszorítja a vállaim. – Jönnek a farkasok – hadarja elfojtott hangon. Kiráz a hideg, és belekarolok Tündibe, aki éppen a fényszennyezettséget tanulmányozza. Engem megihlet a félhold, ami a fekete ágak és tűlevelek közt kiviláglik a szürke ködből. Csillagot nem sokat látunk, de visszaszállva az autóba mégis arról beszélünk, milyen rengeteg van belőlük. Félelmetes, hogy ha egész életünkben számolnánk őket, akkor sem érnénk a végére. Folyamatosan tágul a végtelen térben, az idők végezetéig, vagyis örökké. Jó hallgatni a felnőtteket és néha- néha bekapcsolódni a beszélgetésbe. Laura közben az éjszakai levegőtől szépen elbóbiskol hátul a kispárnáján.
Hamarosan hazaérünk, abba a bizonyos fehér házba, ahol már várja Nándit és Tündit a kutyánk, engem a cicám, Laurát pedig a kis hörcsög, Mandzsetta, akit valamiért legtöbbször csak pocoknak szólítunk. Mikor átlépem a küszöböt, éppen éjfélt üt a nagy, kovácsoltvas óránk. Anya szól, hogy ne felejtsem el bevenni a gyógyszereimet. Jó érzés, hogy van, aki így figyel rám, és ilyen családom lehet. Szépen, sorjában a fürdőhöz járulunk. Én még éjjel elkezdem írni a történteket, de nemsokára mind mély álomba merülünk.
Reggel a szekrény elé állva a szivárványszínű pulcsimra esik a választásom. Miközben felveszem, arra gondolok, hogy Tündi tutira szürkében lesz. Természetesen abban is van.
Lassan mindenki visszatér a normál kerékvágásba. Bátyó folytatja a hegyes festményét. Tündi a fekete mester csellóján gyakorol, amire hosszú ideig gyűjtött és most nagyon boldog vele. Laura énekel és színházast játszik a Barbie babáival. Én pedig folytatom az írást.
Történelemóra
Becsengettek egy átlagos órára. Megérkezett az átlagos öltözetű, (hátitáskát leszámítva), átlagosnak éppen nem mondható osztályfőnökünk, történelem és volt földrajz tanárunk. Megvárta, hogy mi, vagyis a 11. b osztály elcsendesedjünk. (Ez sokáig tartott.) Majd köszönt egy jó nagyot. Mi pedig kórusban visszaköszöntünk, de nem volt elég hangos és lelkes az üdvözlésünk, ami talán a dolgozat ígéretének is betudható, ezért megismételte előbb ő, aztán mi. Ez után jelentés következett, azazhogy következett volna, ha mindent rendben talált volna, de persze az élet nem ilyen egyszerű.
– A hetes törölje le a táblát! Ti ketten pakoljátok le a tankcsapdákat – mutatott az első padon lévő három székre.
– Mindenki foglalja el az ülésrend szerinti helyét! – szünet, míg az összes eltévelyedett bárányka megtalálja, hol ül ezen és az osztályfőnöki órán, mert egyébként ott, ahol akar, de ez történelemóra
– Mindenki pakolja el a flaskáját a padról! A táskának pedig a földön a helye! – hatásszünet; mire mind rá figyeltünk folytatta:
– Az előző órán ennél a pontnál megkérdeztem a c-seket, hogy melyik tanítási módszert részesítik előnyben; a szájba rágósat, vagy a tapasztalatit. Azt mondták a tapasztalatit. Akkor osztály vigyázz!!! – mondta. – Miután mindenki csendben állt a helyén, hazatelefonáltam, megkérdeztem a feleségemet, hogy érzi magát, hogy van a gyerek. Aztán láttam, hogy testnevelés órára megy az osztályom. Kihajoltam az ablakon, megállítottam Ferit, megkérdeztem minden rendben van-e. Ezután visszafordultam a c-sekhez, akik még mindig vigyáz állásban voltak, és megengedtem, hogy leüljenek. Tudjátok nekem is vannak olyan dolgaim, amik miatt aggódom; a családomért, az osztályomért, de most a 11. c a legfontosabb, mert nekik tartok töri órát…
Szóval röpdolgozatot ígértem nektek. – kanyarodott vissza hozzánk. – Ehhez az atlasz használata szükségszerű.
– Odaadja az atlaszát tanár úr? – kérdezte Nagypo Fanni.
– Nem, mert másoknak sincs itt, ez velük szemben igazságtalanság lenne.
Ez után kedves atlaszt nélkülöző, csupa száj osztálytársam dünnyögött valamit az orra alatt.
– Óra után mesélek neked egyet jó? – fordult még hozzá a tanár mintegy kiengesztelően, és a dolgozatok után nyúlt.
Miután az A és B csoportos feladatokat az első padokban ülőknek szám szerint kiosztotta és rájuk parancsolt, hogy rá sem nézhetnek, amíg nem szól, vezényelni kezdett:
– Megfogja! Hátraadja! Ráírja a nevét! Indul a tíz perc, jó munkát!
A dolgozatírás eseménytelenül telt, leszámítva, hogy Nagypo Fanni összebalhézott Kukor Icával, amiért ő nem volt hajlandó súgni, félve a beígért egyestől.
Miután a dolgozatokat, amik gondosan csoportonként voltak válogatva és mind egyazon irányba néztek, összeszedte, a tanár úr mesélni kezdett:
– Nagypo Fanni, ismered nyuszika történetét?
– Nem.
– A róka kitalálta, hogy meg kéne verni a nyulat. Szólt is a majomnak. Az megkérdezte: – Miért verjük meg? – Hát, ha van rajta sapka, azért, ha nincs, akkor azért. A nyuszin nem volt sapka, megverték. Másnap a róka ismét kitalálta, hogy verjék meg a nyulat. – Most mér’ verjük meg? – kérdezte a cimbora. Kérjünk tőle cigit! Ha füstszűrőset ad, azért, ha füstszűrő nélkülit, akkor meg azért. A nyuszika visszakérdezett milyet kérnek, mire a róka: – Figyeled, már megint nincs rajta sapka, és jól elnáspángolták szegény nyuszit. Mi a tanulság? Kukor Ica teljesen mindegy, hogy mit csinál, találsz rá módot, hogy piszkáld. Te meg ne forgolódj fiam, mint az idegbajos ventilátor, mert elesel, megütöd magad, ütődött leszel, és mit kezdünk akkor majd veled? – szólt oda hirtelen Kálmánnak.
Kicsengettek, de az osztályból alig mozdult ki egy-két személy.
– Szóval Fanni, azt ígértem mesélek.
– Igen, arról, hogy miért nem adta oda az atlaszát.
– Nem, azt már megbeszéltük. A mese egy kismadárról szól, akit meg akar fogni a macska. Eltört a szárnya, és gyalogosan menekül a hideg hóban. Beszalad az istállóba, kéri a tehénkét, hogy bújtassa el, mert különben őt megeszi a macska. – Gyere ide alám, rád pottyantok egyet, ott majd biztos nem talál meg. Így is tettek. De mire bejött a macska, a kismadárnak olyan jó melege lett a tehéntrágyában, hogy fickándozni kezdett. A macska észrevette, kihúzta, és megette.
Mi a tanulság? 1. Aki tojik a fejedre nem biztos, hogy az ellenséged. 2. Aki kihúz a bajból nem biztos, hogy a barátod. 3. Aki benne van a szószban, az ne fickándozzon. Rád ez vonatkozik leginkább.
Matek óra T módra
Nagy nyolcadikosként elballagtam az általánosból, és mire a középiskoláig elértem, máris kis kilencedikeske lettem. Első nap rögtön matematika dolgozatot írtunk, hogy felmérjék, az évfolyamon milyen a színvonal és, hogy a legjobb húsz dolit megírót külön egy úgynevezett „T” csoportban tanítsák. Hogy mit takar a „T” betű, azt egyelőre sűrű homály fedte.
Nemsokára, meg is kaptuk a kijavított műveinket. Az enyém 3-as lett. A mellettem illetve mögöttem ülő lányokat mind szólították, hogy menjenek T matekra. Ők négyen ki is mentek, én egyedül maradtam elöl, és tagadhatatlanul butának éreztem magam. A tanárnő első dolga volt, miután a T-sek elmentek, hogy szépen sorjában előreültesse, és bepréselje a megmaradtakat az első néhány padba, majd kíméletlenül éreztetve velünk, hogy mennyire csekély tudással vagyunk megáldva, hogy még ezt a „tök pite” feladatsort sem tudtuk rendesen megírni, belevágott az első példa tüzetes vizsgálatába. Ránéztem a lapomra; maximum pontot kaptam, az első tíz percben, tehát semmi dolgom sem volt. A második feladat következett, az is hibátlan volt. A tanárnő miután fél órán keresztül egy betűt sem írtam, megkérdezte hány pontom lett. 44 volt odaírva, én rögtön mondtam is, aztán a tekintetem átsiklott a mellém ültetett lány dolgozatára, majdnem annyi pontja volt, mint nekem, de láthatóan sokkal gyengébb teljesítményt nyújtott. Ekkor ötlött eszembe, hogy még össze sem számoltam mennyi is, teljesen megbíztam az új középiskola komoly tanáraiban. 54 jött ki, átszámoltam még egyszer és még egyszer. Az eredmény ugyanaz volt.
– Tanárnő, el lett számolva a dolgozatom, 54 pontom van.
Megnézte, és valóban annyi volt.
– Na, nyomás föl a második emeletre, T matekra!
Én futottam is, ahogy a lábam és a tüdőm bírta, pedig nem vagyok lépcsőzéshez szokva. Teljesen kifulladva értem a 8-as teremhez, bekopogtam, és előadtam mi történt.
Leültem a csoporttársaim közé, arra számítva, hogy már rég végigbeszélték az egész dolgozatot, mert mindenkinek jól sikerült, azt a néhány hibát, ami akadt, pedig pár perc alatt kijavították. Tévedtem. Még ott sem tartottak, ahol az alapcsoport.
Az már jóval később tudatosult csak bennem, hogy mivel jár ez, hogy a „jobb” csoportba tartozom. Kötelező fakultáció, vagyis heti plusz egy matek óra. A T betű ugyanis, továbbtanulást jelent. Furcsa, nekem a matematikához semmi közöm, sőt mindig a reáltantárgyak húzzák le az átlagom. Hogy hogyan történhetett, azóta sem értem, mint ahogy sok minden mást sem, például, hogy hogyan tudott a tanárnő első évben 20, a későbbiekben 14 fáradt tinédzsert 6. és 7. órában szünet nélküli kemény agymunkára kényszeríteni. Talán a stílusa, ez a született tanárnő stílus segítette.
(Miután megnyugtattam anyát, hogy nem vagyok beteg, nem azért vettem elő a matek füzetet és munkafüzetet, mert tanulni szeretnék, hanem mert néhány oda feljegyzett aranyköpést szeretnék kiszedni belőle, megpróbálom felvázolni, milyenek is voltak azok a T matek órák.)
Szóval óra előtt mindegyikünk igyekezett megtudni, hogy hol is leszünk, és ami fontosabb lesz-e matek. Bár az esetek 99,99%-ában persze lesz, de mi azért mégiscsak reménykedtünk abban az 1 századszázalékban, hátha kirándul a tanárnő, ami duplán jó, mert most elmaradnak az órák, ha megérkezik, akkor pedig élménybeszámolót kérünk az útról.
Tehát lassan gyülekeztünk a teremben. Néhányan lázasan másolták a házit padtársamról, az osztályelsőről. I. Á. (nem, ő nem egy szamár, még csak nem is bukott, csak kissé elvont személyiség) a padon ülve hevesen lóbálta a lábát, és evett. Én éppenséggel fogadást kötöttem nagy optimistán, hogy nem írunk aznap dogát. Tehát fogadtunk egy almában, amit el is vesztettem, mert amikor a „Jövő órán visszakérdezem.” kijelentés elhangzott, az én agyam éppen máshol járt. A lényeg, hogy míg mind álmosan próbáltuk felkészíteni magunkat a két egybefüggő matekórára, I. Á. minden előzmény nélkül hangos robajjal leesett a padról, ami ráborult. Ezt természetesen hangos hahotázás követte. Így már felébredtünk, mire Tanárnőnk szokásos szélvésszerű besuhanására 50 évvel ezelőtt megszokott fegyelmezettséggel vágtuk magunkat vigyázz állásba. Született tanárnőnk szoknyában, nagy táskával és könyvpaksamétával érkezett.
– Ki a táblafelelős? – tette fel a kérdést, mire úgy 10-en I. Á. – ra néztünk. Ő levegő után kapkodott, és felém mutogatott, hogy:
– Az a lány a hetes.
– Bocs, én a múlt héten voltam – válaszoltam. (Említettem, hogy elvont személyiség, négy év alatt nem sikerült kiderítenie, hogy mi a nevem.)
Mentségére legyen mondva, múlt héten beteg volt. De a saját felelősi hetemre én is, mint mindenki más jól emlékszem, hiszen első nap megkaptam a szidást, amiért elfelejtettem. Második nap nagyon igyekeztem, letöröltem a táblát, kimostam a szivacsot, csakhogy a tanárnő jövetelét megelőző 1 percben jött a szomszédból az a gyerek a magnóért, a magnó alatt krétaporos volt az asztal, ezért persze megint kikaptam, hogy azt nem vettem észre. Ha a Tanárnő szivacs, kréta, tiszta tábla és asztal igénye ki van elégítve, nemes egyszerűséggel beleköt valami másba. Ha nincs kinyitva az ablak, közli, hogy állott a levegő, és ezt a felelősnek szellőztetéssel meg kellett volna szüntetnie. Ha nyitva van az ablak: „Gyerekek hideg van, ezt szünetben kellett volna elintézni!”. Ha fel van kapcsolva a lámpa: „Nem pazarolunk.” Ha nincs felkapcsolva: Nagyon romantikus ez a félhomály, de én tanítani szeretnék.” Az előttünk a teremben randalírozó osztály persze bőven talál alkalmat, hogy jól induljon az óránk. Egyszer papír fecnivel volt tele a két padsor közti járat, mire az utasítás óra közepén: „Most mindenki felszed kettő darab fecnit, nem vagyok hajlandó ilyen körülmények között tovább tanítani!” Na, jó akadt olyan is, hogy jó kedve volt a tanárnőnek, azt nagyon szerettük, mert egy vidám matek óránál jobb dolog kevés van a középiskolában, ilyen esetekben meg lehet kérni, hogy halasszuk el azt a dolgozatot. Ez persze, ha én arra fogadtam, hogy nem fogunk írni, nem történhet meg. Így a szokásos szidás és jelentés után az a jól ismert mondat következett, hogy: „Mindenki előveszi a duplalapját, és egyesével szétül.” A duplalap azért volt fontos, mert a tanárnő nem szereti a spirálfüzetből kitépett rojtos szegélyű lapokat. Talán mondanom sem kell, mindenkinek spirál füzete volt a csoportból. A büfében 50 Ft a dupla lap db-ja, én el szoktam felejteni, ahogy a dolgozatot is. Most kivételesen volt, egy barátnőm csak úgy adta, és pont kapóra jött. Már szorgalmasan körmöltük a nevünket, amikor a tanárnő első ízben hozta rám a frászt:
– I. Á. neked nincs dupla lapod? Pontot fogok levonni érte.
Hamarosan Smici szólalt meg, hogy észrevett egy hibát, mindenki kijavította, azaz majdnem, mert 10 perccel később I. Á. megkérdezte ugyanazt. Erre már csak annyit mondtam: „Mindegy.” A tanárnő pedig ennyiben hagyta. A feladatsor természetesen megdöbbentő volt, én legalábbis sosem láttam még csak hasonlót sem azokhoz, amiket meg kellett volna oldani, de legjobb tudásunk szerint azért igyekeztünk, és volt, akinek sikerült a lehetetlen.
Második órában visszaültünk a helyünkre. Belemélyedtünk volna a feladatunkba, de valaki folyton kizökkentett. Először is F feldobta, hogy ki fogad vele, hogy elsírja magát ballagáson. :
– Fogadjunk egy sörben, egy sörért simán elsírom magam.
Erre a tanárnő előre ültette F-et Smici mellé, és azt mondta:
– F, ha nem lesz Smici következő dolgozata legalább 3-as, te egy jeggyel rosszabbat kapsz, mint amilyet írtál, úgyhogy figyelj oda rá. I. Á. te dobd ki az ablakon a matek könyved, nincs neked arra szükséged. Történelmet tanulni matek órán! – ez valóban megbocsáthatatlan bűn, amiért az utolsó padba kapott száműzetést, teljesen egyedül. Tanult is belőle, és következő matek órán már nem történelmet, hanem társadalom ismeretet tanult.
Ez után következett, hogy a néma csendben valaki papír zsebkendőt kért. Mire a tanárnő: „A zsebkendőátadás műveletét hajtjuk végre drága állami pénzen. I. Á. pedig lopja a napot és az állam pénzét.
Megint elmerültem, a feladat, hogy Venn-diagramon ábrázoljam az R, Q, Z, és N halmazokat. Én már mindent elfelejtettem, amit erről tanultunk ezért rajzoltam négy egymást metsző kört, a Tanárnő gratulált az eredeti ötlet láttán, gyanítom, hogy nagyon fájt neki, ezért igyekeztem a függvénytábla segítségével most már jól elkészíteni. Koncentrikus köröket rajzoltam, és belepakoltam a betűket, mikor elkészült, a tanárnő ismét arra sétált, és megállapította, hogy a Z és az N fordítva van.
– De tanárnő a füzetet el lehet fordítani, és úgy máris jó – mondtam. (90°-kal jobbra vagy balra és a Z-ből N lesz, az N-ből Z. : ) Ahogy kicsengettek, tanárnő a táblához rohant és így szólt: – Kicsengettek? Akkor ez még belefér – és nekilátott a hatalmas kétszárnyú táblát számok és betűk iszonyú kavalkádjával megtölteni, amit mi engedelmes diákokként, azzal a tudattal, hogy sosem értjük meg, lemásoltunk.
Bár nekünk minden héten volt plusz matek óránk, mégis gyakran tartottunk plusz plusz órát órarenden kívül. Itt szoktak eljönni azok a pillanatok, amikor semmit, de tényleg SEMMIT nem értek már, és csak nevetek az egészen a csapattal együtt.
A dolgozatjegyeim sosem voltak valami fényesek, (kivéve, ha geometriáról volt szó), de mivel jóban voltam a tanárnővel, és mert néha nagy mázlim van, kerültek oda 5-ösök. Egyik alkalommal az esélytelenek boldog nyugalmával elmentem egy megyei versenyre némi plusz pontért, esetleg kis 5-ösért, aztán megnyertem, azóta sem tudom hogyan. Ezért mindjárt két 5-öst kaptam, ami szépen húzta felfelé a 2-eseket.
Máskor látszott rajtam, hogy érdekel a téma, a Fibonacci számokról volt szó, (I. Á.-t is érdekelte, de csak én kaptam lehetőséget, hogy bemutatót készítsek belőle.)
Így mikor végül osztályozásra került a sor I. Á. átlaga 3,6 volt. A tanárnő annyiban lezárta a témát, hogy kizárt, hogy 4-est adjak. Nekem 2,8 volt az átlagom. A tanárnő sokáig gondolkodott, hogyan adhatna 4-est, végül nagyot sóhajtva belátta, hogy ez csak 3-as.
Informatika, avagy csak én vagyok túlkomplikált
Általánosban utáltam az informatikát. Az egyetlen dolog, amit megtanultam, a padtársamtól tudtam, mégpedig azt, hogy hogyan kell képet elmenteni.
A középiskolában viszont megváltoztak a dolgok, mivel első tanárom elkezdte magyarázni, és megmutatni, hogy mit hol találok. Végül úgy döntöttem az informatika lesz a választott tárgyam érettségin. Kicsit nehezítette a dolgot, hogy az alatt a hat év alatt, amíg számítástechnikát tanultam 5 tanárom volt.
Tehát, ahogy az már lenni szokott az érettségi tárgyakkal, itt is fakultáción kötöttem ki. Otthonra is kaptunk munkát. Visszaadtam a tíz kész Excel feladatot, amikkel egyenként másfél, azaz összesen 15 órát töltöttem, szinte vért izzadva, mire mindennel elkészültem. Kiderült, hogy mindezt alig több, mint 3 óra alatt is elvégezhettem volna, ha egyszerűbben gondolkodnék, de én nem, még véletlenül sem jövök rá az egyenes útra, ha háromszor körbejárva is ugyanoda lyukadok ki.
– Szóval ezt a rendezést, hogy csináltad? – kérdezi először a még viszonylag nyugodt tanár úr a 7. óra elején.
– Kijelöltem és fönt…
– Ez az, nem kell kijelölni, elég ha beleállsz.
– De úgy nem rendezi. (Kapok egy megsemmisítő pillantást).
– Ez olyan, mintha egy hentesnek azt mondanád, hogy a malacnak nincs füle.
– De van olyan malac, amelyiknek már levágták a fülét.
– Na, és ez mi?
– Százalékszámítás. (Szegény tanárom fájdalmasan fogja a fejét.)
-=E2/(B2/100)/100 Így már értem miért tart neked másfél óráig egy Excel feladat. Mire ezt kitaláltad eltelhetett vagy 25 perc, pedig kettő alatt is meg lehet oldani: =E2/B2
– De jók az eredmények.
– Igen, de ez olyan, mintha én kérnék tőled egy liter tejet. A legkézenfekvőbb megoldás az lenne, ha elmennél a legközelebbi boltba, és vennél egy dobozzal, igaz?
– Igen.
– De te ehelyett, elmész jó messzire, keresel egy tehenet, megfejed, és azt hozod el.
– Nézze a jó oldalát tanár úr, így legalább friss tejet kap. Igazán értékelhetné a kreativitásomat.
3 hozzászólás
🙂 néhány eltemetett emlék újra előjött.. Köszönöm a nosztalgikus pillanatokat.
Üdv: Jolcsi
Na igen, azok a matek órák 🙂
Köszönöm a kitartó kommentelést.
Igen, a matek órák. Jó és rossz élmények egyaránt. 🙂
Szívesen olvasom az írásaidat és akkor már kommentet is írok. 🙂
Jolcsi