Szirénák világították meg a Kislak utca házait. Az erőteljes kék fény a kései óra ellenére is az ablakokhoz vonzotta a lakókat. Valami izgalmas dologra vártak, amit később elmesélhetnek ismerőseiknek, de a helyszínelő rendőrök semmi ilyennel nem szolgáltak. Csendben végezték dolgukat, kerülve minden feltűnést. Igazából senki sem vette volna észre őket, ha nem szirénázva érkeztek volna.
Látva, hogy itt bizony nincs semmi látnivaló, sokan visszabújtak ágyukba. Azok, akik kitartóbbak voltak, egy fekete Audit láttak befordulni a domb felőli utcából. Bár a kocsin nem volt megkülönböztető jelzés, lerítt róla, hogy rendőré. Tulajdonosa olyan ember, aki ügyel a látszatra. Az autó, közeledve a rendőrségi szalaghoz, lelassított, és megállt az utca szélén.
Az átlagosnál kicsit magasabb férfi szállt ki belőle. Sötétkék nadrágot, szürke pólót, rajta fekete öltönyt viselt. Beletúrt fekete hajába, átbújt a szalag alatt, és megállt egy pillanatra. Vele egyforma magas, sportos termetű férfi igyekezett felé.
– Jó estét, főnök! – üdvözölte Farkas Ferencet Szigeti Zoltán.
– Mit tudunk? – kérdezte köszönés helyett a nyomozó, majd elindult a ház bejárata felé.
– Az áldozat Kőházi Csilla. 37 éves, elvált. A holttestre a fia, János talált rá.
– Hogy halt meg?
– Ez egy kicsit bonyolult. Igazából egy kötélen lógott, úgyhogy még az sem biztos, hogy megölték.
– Egy pillanat – torpant meg Farkas hadnagy. – Azt akarod mondani, hogy azért keltettek fel az éjszaka közepén, hogy kivizsgáljak egy gyilkosságot, ami nem is biztos, hogy gyilkosság?
– A fiú akart téged. Azt mondta, bármennyit hajlandó fizetni, ha megtalálod a tettest.
Kőházi Csilla holtteste még mindig az előszobában függött egy kötélen. A holttestet Kocsis doktor méregette. A harminchat éves boncmester fáradtnak tűnt, szemei alatt óriási karikák éktelenkedtek.
– Hosszú a műszak? – kérdezte Farkas. Igazából Kocsis Gergővel tartott fent emberinek nevezhető kapcsolatot.
– Eléggé. Nyárra mindig ez van. Az összes kolléga szabadságra vonul. Hárman maradtunk munkában. Hárman! Egy százezres városra!
– A halál oka? – vágott közbe a hadnagy, jelezve, nem kíváncsi a részletekre.
– Egyelőre nehéz lenne megmondani. Az ujjain valamilyen fekete elszíneződés található, de ennek talán semmi köze a halálához. Ahhoz, hogy tüzetesebben megvizsgáljam a holttestet, le kéne venni a kötélről. Ehhez pedig ki kell mondanod a gyilkosság tényét.
– Nem is tudtam, hogy ilyen fontos vagyok. Neked mi a véleményed, Zoltán?
Az eddig a sarokban meghúzódó férfi előlépett. Látszott rajta, hogy meglepte a kérdés, így most minden gondolatát össze kellett szednie.
– Az eset elég ködös. Első ránézésre öngyilkosságnak tűnik, és ezt a helyszínelők is alátámasztották…
– Most azt mondtad el, amit az akadémián tanultál. Én a te véleményedre vagyok kíváncsi.
– Öngyilkosság. Mint mondtam, nem találtunk semmi gyilkosságra utaló jelet.
– Akkor nem kerestetek elég jól.
– Hogyan? – kapta fel a fejét egyszerre Szigeti és Kocsis.
– Szerintetek képes valaki úgy kirúgni maga alól a széket, hogy az két méterrel arrébb, a lábain álljon meg? A padlón pedig karcolás nyomai láthatók. Nyilvánvaló tehát, hogy a széket csak végigtolták a földön – hadarta el a magáét Farkas, de látva, hogy még mindig nem sikerült meggyőznie őket, hozzátette. – Egyébként pedig vér van a hulla alatt. – tette fel az i-re a pontot, majd kiviharzott a konyha irányába.
Kőházi János hosszú fekete hajú rocker volt. A konyhaasztalnál ült, fejét jobb kezével támasztotta. Előtte, az asztallapon jó néhány összegyűrt papír zsebkendő hevert. A fiú kisírt szemeivel végigmérte Farkast, majd ismét lehajtotta a fejét. Lerítt róla az elkeseredettség és a félelem.
Mellette szemüveges nő ült, vörös haját kontyba fogta. Farkas Ferenc azonnal ráismert benne a lehető legidegesítőbb gyermekvédelmisre, Józsa Anitára. Remek. Ez aztán megkönnyíti a munkám.
– A nevem Farkas Ferenc, de gondolom, ismersz. Nem mondom, hogy sajnálom az anyád halálát, mert akkor hazudnék. Megmondanád, hol voltál az este?
– Még csak az kéne! – hördült fel Józsa. – A fiú az imént talált rá a halott anyjára, az isten szerelmére! Sokkos állapotban van! Nem tudná legalább reggelig békén hagyni?
– Nem. Különben sem úgy néz ki, mint aki sokkos állapotban volna – mondta a hadnagy érzelemmentes hangján. – Szóval, hol voltál este?
– A zenekarommal próbáltunk – nyögte ki Kőházi János könnyeivel küszködve.
– Van esetleg neve is a zenekarnak?
– MTB. Misfits Tribute Band. A termünk a Táltos mozi mögött van.
– Nem tudod, hol töltötte az estét az anyád?
– Ahol mindig: a barátnőivel trécselt. Nem tudom, melyiknél. Mindig másnál dekkoltak.
– Utánanézünk.
– Lassan befejezhetné – tett szúrós utalást Józsa Anita.
– Még egy kérdés: nem említett az anyád valakit, akivel összetűzésbe keveredett volna?
– Tehát megölték? Úgy tudtam! – fakadt ki János, mire Anita kitessékelte Farkast az előszobába.
A nyomozó a ház előtt találkozott emberével. Szigeti Zoltán épp a helyszínen begyűjtött bizonyítékok elszállítását felügyelte, amikor meglátta főnökét:
– Végeztünk? – kérdezte.
– Én igen – indult Farkas az autója felé. – Ellenőrizd le, hogy mindent rögzítettek-e, aztán menj haza aludni.
– Értettem. Elég ködös ez az ügy, igaz?
– Amennyiben? – fordult Szigeti felé Farkas.
– A tettes jóformán semmilyen nyomot nem hagyott maga után, és még a gyilkosság sem volt egyértelmű. Ráadásul sehol egy szemtanú…
– Ebben azért ne legyél olyan biztos – mondta Farkas Ferenc, majd, mielőtt Szigeti reagálni tudott volna, beszállt az autójába.
A város lakói ködmentes novemberi napra ébredtek. A forgalom már hat előtt megindult. A legtöbben a külvárosban épült ipari telep felé vették az irányt, mások a belváros magas üvegtornyaiba igyekeztek. Sokan az akác utcai kapitányságba tartottak. Épp műszakváltás volt.
A plexiablakokról visszaverődött a felkelő nap fénye, így egyáltalán nem zavarta a bent dolgozókat. A speciális anyagnak köszönhetően az irodák a nyári hőségben sem forrósodtak fel.
A földszinten helyezkedtek el a különböző ügyintézők irodái. Az épület helyiségeit rendkívüli hatékonysággal használták ki, így érve el azt, hogy a civil emberek az emeletekre gyakorlatilag fel sem jutottak. Mindent el tudtak intézni a földszinten.
Az elsőn a közlekedésügyi osztály, a másodikon a rendészeti osztály, a harmadikon a bűnügyi osztály munkatársai dolgoztak, míg a legfelső emeleten az adminisztráció, és az igazgatóság irodái kaptak helyet. Farkas egyedül a harmadik emeleten dolgozókat tartotta valamire. Az alsóbb szinteket lenézte, míg a legfelső szint a szemében a „gonoszt” testesítette meg.
Ez nem jelentette azt, hogy jól kijött volna a munkatársaival. Aki csak tehette, messziről elkerülte a hadnagyot, aki hírhedt volt zárkózottságáról. Ha valakivel szóba elegyedett, annak csak rossz vége lett. Farkas Ferenc erről nem tehetett. Már gyermekkorában diagnosztizálták nála az Asperger-szindrómát. A férfi lassan megtanult együtt élni a betegséggel, és a legtöbb tünetet megszüntette vagy legalábbis korlátozta. A nehéz kapcsolatteremtés és az empátia teljes hiánya azonban megmaradt. Egyetlen örömét a talányokban lelte. Imádta, ahogy a kirakós darabjai lassan a helyükre kerültek, és a fejében összeállt a tökéletes kép. Egy-egy ügy során hatalmas lendülettel vágott neki a nyomozásnak. Ez egészen addig kitartott, míg meg nem találta a gyilkost. Vagyis egy-két napig.
A mostani eset sem volt kivétel. Egész éjszakáját a kapitányságon töltötte, gondolataiba merülve. Azt sem vette volna észre, hogy új nap kezdődött, ha nem rántja a földre Szigeti Zoltán:
– Jó reggelt! – köszönt mosolygó arccal, anélkül, hogy számított volna válaszra. Nem csalódott főnökében, aki mindössze egy motyogást hallatott.
– Biztos ebben? – nézett fel Holló Judit az előtte heverő papírokból.
Közepes termetű, barna hajú, barna szemű, huszonéves nőtt látott. Frissen végzett a rendőr akadémián, és önszántából jelentkezett Farkas csapatába. A kapitányságon, és valószínűleg az egész országban, ezt öngyilkosságnak tartották, ezért sem értette a bűnügyi osztály vezetője, miért akarja ezt a fiatal nő.
– Igen – válaszolta tömören Petőcz Júlia.
– Ez esetben üdvözlöm a kapitányságunkon. Kérem, kövessen! Megmutatom az irodájukat – azzal felállt, az ajtóhoz sétált, és előreengedte az újoncot.
Egy üvegfal mentén vezette végig egy széles folyosón, melyből mindkét irányba nyíltak ajtók. Ezek mögött voltak a nyomozói csapatok irodái. Majdnem ötven métert mentek, mikor Holló Judit hirtelen balra fordult, és benyitott az egyik ajtón. Odabent két férfi állt.
– Zavarunk? – kérdezte az osztály vezetője.
– Te, Judit? Sose! – vágta rá Farkas Ferenc.
– Remek. Akkor hadd mutassam be csapatod legújabb tagját, Petőcz Júliát!
– Helló – köszönt félénken a fiatal nő.
– Azt hiszem, rosszul hallottam. Azt értettem: új tag.
– A híres-neves hallásod nem hagyott cserben, Ferenc – Holló Judit volt az egyetlen, aki keresztnevén szólította a kapitányság „fenegyerekét”.
– Úgy nézek ki, mint akinek szüksége van további emberre? – mutatott körbe irodájában Farkas. A nagy helyiségben öt íróasztal volt, ebből csak kettő volt használatban, így az érvelése meglehetősen furának tűnt.
– Igen. Szívesen folytatnám a csevejt, de fontos hívást várok – hadarta Holló, majd sarkon fordult. Mielőtt kiviharzott volna az irodából, odasúgta Petőcznek – Sok sikert!
– Köszönöm – válaszolt az alig hallhatóan.
– Megtennéd, hogy összefoglalod az esetet a mi új kollégánknak, Zoltán? – fordult Szigetihez Farkas, nem is törődve újoncával.
– Tegnap este Kőházi János egy kötélen lógva találta édesanyját, Csillát. Sokáig úgy tűnt, öngyilkosság történt, de aztán a mi briliáns főnökünk bebizonyította, hogy nem. Az áldozat az estéjét barátnőinél töltötte, nem tudni, mikor ért haza. A fiú a zenekarával próbált, és egyébként sem valószínű, hogy ő lenne a gyilkos.
– Azért ne hamarkodjuk el a dolgokat – figyelmeztette emberét Farkas. – Zoltán, te ellenőrzöd a fiú alibijét, elvégre te értesz ezekhez a zenészekhez. Maga pedig – fordult Júlia felé. – meglátogatja a barátnőket.
– Egyedül? – lepődött meg Petőcz Júlia.
– Ha gondolja, adok díszkíséretet…
– Te hova mégy, főnök? – kérdezte Szigeti.
– Gergőhöz.