Egyedül bolyongok Budapest utcáin, mindenütt dugó, hatalmas forgalom, lépni sem tudok, mára végeztem, hat kilométert gyalogoltunk Tomival. Munka. Nagyon szép feladat, panaszom nincs, három óra utazással Klárikát eljuttattuk a nyugdíjasházba, nem volt egyszerű, az idős hölgy feledékeny. Bejutni hozzá ma csak a véletlen műve volt, a kaputelefont ma nem tudta kezelni, lejött elénk a kapuhoz, és teljesen korrektül kinyitotta. Ezt a műveletet induláskor már nem sikerült megismételnie…
Túl sok megálló, levegőtlen, zsúfolt busz, tömeg, zaj, forróság, szagok… kábán bambulok. Nem tudom, miért, azt sem, hogy hol, leszállok. Lehajtom fejem, szememet az útra szegezem, nagyon fáradt vagyok. Egyedül érzem magam, bolyongok csak, sodor a tömeg, arra fordulok, amerre többen tartanak, s ez sűrűn változik, körbe-körbe, kissé lejjebb, aztán fel az emelkedőn, majd újra a tömeggel, egyre csak lentebb, újra át a túloldalra, s vissza, akárcsak a gondolatok fejemben, s a káosz szűnni nem tud.
Megállok hirtelen, szívembe hasít a fájdalom, istenem, add vissza, add vissza őt nekem. Kérlek, könyörülj, kérem vissza… sírásom követeléssé lesz, a remény feléled, hogy aztán újra meghaljon. Álmodtam, hogy egy Angyal kísért utamon, de álmomat széttörte, elvette, eltörölte a kíméletlen valóság.
Megyek csak, a poros, koszos betont figyelem, mindent észreveszek, elejtett papírdarab, falevél, cigarettacsikk, minden, egy fényes fémdarab, vigyáznom kell, nehogy nekimenjek valakinek, oly soká bolyongok, a gyors lépteim ekkor lassulni kezdenek, könnyű lesz a levegő, milyen nagy a csend! Felnézzek? Nem merek, hirtelen megállok, csak a földet látom, igen, kicsit balra egy labda, koszos, kutyáknak való, apró gumilabda. Olyan csendet érzek, szinte zúg, lassan emelem tekintetem, feljebb, egyre feljebb, bátortalanul… ekkor úgy érzem, máshová kerültem, döbbenten látom, senki sincs körülöttem, de távolabb sem, az úttest is üres, csak házak vannak, a járda, ahol állok, egymagam vagyok.
Megyek pár lépést, ott sincsenek, úristen, mindenki eltűnt, hasít belém a rémisztő gondolat, zaklatottan rohanok egy utcasarkot, ott sincs semmi, szaladok a háztömbön körbe, egy lélek sincs sehol. Az összes ablakot zárva találom… Nem, ott szemben nyitva, a másodikon nyitva van! Hófehér függönyt rángat a szél, befújja, majd kiszippantja, oda kéne menni… odamegyek! Nyitva a kapu, milyen sötét a folyosó, hol a lépcső? Fel kell mennem, fel akarok menni! Megyek a másodikra, ismerős minden! Már jártam itt! Nyomja valami a vállamat, az ajtóhoz érek, becsengetek…
Anya nyit ajtót, megdorgál:
– Merre jártál, kisbogaram? Réges-régen haza kellett volna érned, na csak gyere, futás kezet mosni! Állj, hadd vegyem le a táskádat! Mi a lecke? Gyorsan gyorsan, van finom meglepetés, a kedvenced…
Álmodom vagy ébren vagyok? Csukott szemmel állok még mindig az ajtóban. Egy erős hang térít magamhoz:
– Kit keres? Jól van? Segítsek valamiben? Rosszul van?
Kinyitom szemem, egy fiatal férfi néz rám gyanakodva…
– Nem, köszönöm, azt hiszem rossz címre jöttem, bocsánat.
Sietve fordulok meg, utánam kiált, de nem értem szavait. Nem értem… Vissza kell mennem! De hova? De honnan indultam? Lefutok a lépcsőn, a fordulóban megbotlok, elesek, nem baj, csak gyorsan el innen. Ki a kapun, egy autó száguld el, hangosan rám dudál, be a tömegbe, körbe-körbe, amerre a legtöbben haladnak, bolyongani… egyedül…
2 hozzászólás
“Ki a kapun, egy autó száguld el, hangosan rám dudál, be a tömegbe, körbe-körbe, amerre a legtöbben haladnak, bolyongani? egyedül?”
Lehangoló, szomorú a valóság. Sokan bolyonganak, de mind magányos. Az álom álom marad.
Szeretettel: Rita
🙂