Mennyire szerettem a hosszú téli estéket! Talán ez volt a legboldogabb időszaka gyermekkoromnak, mert együtt lehettem a szüleimmel. Varázslatosak voltak azok az esték. A kemence árasztotta a meleget. Tombolhatott a tél, vagy ha mégis nagyon hideg volt, akkor a tűzhelyben is égett a fa, ropogott a tűz, még az illata is olyan kellemes volt. Az asztalon petróleum lámpa pislákolt. Nem volt valami nagy a fényáradat, de az asztalon azért jól lehetett látni. Csemegeként sült tök volt az asztalon, vagy tökmag. Nekem mindig oda volt készítve egy bögre friss tej is, lefekvés előtt megittam. Édesanyám leginkább kötögetett ilyenkor, kesztyűt, sapkát, gyapjú harisnyát, pulóvereket. Egy ilyen hangulatos estén tanított meg édesapám kártyázni. Igaz, kártyánk sem volt. Az anyám festette kartonpapírra a figurákat, számokat, a tök alsót, tök filkót, csikót, ászt. Nagyon jó kézügyessége volt, nagyon szépen rajzolt, ebben az egyben biztosan nem ráütöttem. Ezzel az anyám rajzolta kártyapaklival kezdtem el a barangolást a kártyajátékok birodalmában. Eszes gyerek voltam, ezt is könnyen megtanultam, sőt nagyon szerettem kártyázni. Édesanyám üldögélt távolabb, kötögetett, közben bennünket figyelt, a mi játékunkat. A kötésre oda sem kellett néznie, olyan gyorsan mozogtak az ujjai, hogy alig tudtam a szememmel követni, s közben jól mulatott rajtunk.
Édesapám sosem hagyott nyerni, legalábbis kegyelemből nem. Anyám olykor szóvá is tette, a védelmemben. De ő mintha meg sem hallotta volna, csak tanított, magyarázott, mindig újra és újra. Akkor haragudtam rá néha, hogy mindig megver, már már ott tartottam sokszor, hogy feladom, nem kártyázom többé, úgyis mindig kikapok… Most így utólag látom, milyen bölcsen tette az apám, hogy nem hagyott nyerni, csak úgy. Mert így is elérkezett egy napon a nagy pillanat, amikor apám kikapott, én nyertem a partit. No, az volt a felhőtlen boldogság! Most már tudom, hogy nem csak nekem, az apám az én győzelmemnek nálamnál is jobban örült. S közben bölcsen arra is megtanított, hogy mindig, mindenért meg kell küzdeni az életben is, semmit sem adnak ingyen, csak úgy.
Később már magam ragaszkodtam hozzá. Semmi sem kellett ingyen, mindenért meg akartam dolgozni, küzdeni. Így tanultam, nagyon hálás voltam ezért neki.
Az édesanyám által gyártott kártyák csakhamar elkoptak, meggyűrődtek, szakadoztak, letörött a sarkuk. Egyszerre csak magam is észrevettem, hogy a hátlapjáról is felismerem a lapokat, hogy melyik mi. Fel is róttam az apámnak, hogy ő bizony ezt már régen tudja, csak nekem nem szólt, talán ezért tudott annyiszor nyerni. Akkor édesapám elérkezettnek találta a pillanatot, hogy kell venni egy új kártyapaklit, méghozzá, igazit! Na de miből? Élelmiszerből be volt készítve, a padláson a kenyérnek való, a pincében a krumpli, s egyéb zöldségek, az istállóban a tehén, ellátott bennünket friss tejjel, tejtermékekkel, volt baromfi, disznó az ólban… nem szenvedtünk semmiben hiányt, de pénzünk, az nem igen volt. Apám először azt vetette fel, hogy anyám ne vegyen fonalat, hanem ahelyett veszünk egy pakli kártyát. Édesanyám azonnal harci támadásba lendült, hogy hát mégis kinek a lába fagyjon le, csak azért, hogy kártyázhassunk? Apám mosolygott a nem létező bajusza alatt, természetesen számított erre a heves reakcióra. A második javaslata az volt, hogy egy hétig a felnőttek csak egyszer fognak étkezni naponta, csak a gyerek, mármint én ehetek többször. Na, ez ellen viszont én tiltakoztam, és azonnal megfogadtam, hogy én sem fogok enni. Meg kell említenem, hogy nagyon csenevész, vézna kis lányka voltam. Majdnem balhé lett belőle, mert anyám megint csak harciasan apámra támadt, hogy is jut eszébe ilyen ostobaság, és főleg a gyerek előtt… Igaza volt, mint ahogy már előbb említettem, az élelem be volt készítve, azzal nem jutunk előbbre, ha senki nem eszik egy falatot sem, akkor se. A vége az lett, hogy apám lemondott a vasárnapi Magyar Szó-ról. Ez egy napi lap volt, de csak vasárnaponként vette meg apám, ki is olvasta az első betűtől az utolsóig, annyira szerette. Azon a vasárnapon is elment, de újság helyett egy pakli kártyával tért haza. Annyira örültem neki, hogy örömömet látva, a maga bánatáról meg is feledkezett. Hanem a következő vasárnap nem ment a faluba újságot venni. Nem értettem, nekem is hiányzott, mert azért gyerekeknek való olvasmány is mindig akadt benne, s nem utolsósorban, ebből az újságból tanultam meg olvasni alig öt évesen, mégpedig úgy, hogy a szüleim észre sem vették. Meg is kérdeztem apámtól, hogy miért nem megy Magyar Szó-ért? – Három újság árába került a pakli kártya, még nem vehetünk, mondta. – Hát ettől én is nagyon lelombozódtam. De még inkább fájt apám szomorúsága, a magam módján próbáltam megvigasztalni. Egész nap rajta lógtam, mesét kértem, mert azt is gyönyörűen tudott. Mesélni. Ha hozzáfogott, akár óraszám mesélt. Olyan gyönyörű meséket tudott, saját kútfőből, azt hittem soha sem felejtem el őket. Bizony a meséket sajnos elfelejtettem, csak a kép maradt meg, amint apám hanyatt fekszik a heverőn, én ott kuporgok mellette, izgatottan várom, vagy hallgatom a soha véget nem érő szebbnél szebb meséket. De szép is volt, minden bánatom elfeledtem, s így ő is. Mesemondással, hallgatással telt a nap. Anyám, vigaszul mindkettőnknek madártejet készített, s így teltek a vasárnapok Magyar Szó nélkül.
Esténként meg jöhetett a kártyacsata. Most már igazi, eredeti magyar kártyával.
16 hozzászólás
Kedves Ida!
Kedvelem ezeket a réges-régi történeteket olvasni. Belebújok teljességgel, és minden egyes alkalomkor egy-egy saját emlékem éled fel. Igaz, nem kártyapartik voltak, hanem nagyapám csodálatos kézügyessége köszön vissza. Többek között, nekem, és a nővéremnek egyedi papírbabája volt. Kétszerese a hagyományosnak, és csodálatos ruhákat készített rájuk. Festette őket, a Kalocsai hímzéstől, az estélyi ruhákig minden volt. Nyaraláskor, amikor elővettem a féltve őrzött dobozt, és kinyitottam, amikor megpillantottam az új kollekciókat, hát bizony táncra perdülve puszilgattam meg ezerszer.:-) A kártyakészítésről jutott eszembe, írásod kapcsán. A mesék világa pedig egy újabb közös élmény.
Szeretettel:Marietta
Kedves Marietta!
Sok gyönyörű élményem van a gyermekkoromból. Csodálatos, hogy azután ezekkel az élményekkel egymásban emlékeket ébresztünk. Mint egy láncreakció…
Nagyon kíváncsi leszek rá, hogy a következő történetemmel, vajon milyen emlékeket ébresztek benned?:)) Bocsi. csak elábrándoztam.
Köszönöm az olvasást és az értékelést, és nagyon örültem, hogy megosztottad velem gyermekkori emlékeidet. Köszönöm.
Szeretettel
Ida
Kedves Ida!
Már megint egy gyönyörű darabka az életedből, és én örömmel olvastam. Örömmel, meg egy kis irigységgel. De jó is lehetett, ha valaki ilyen csodálatraméltó édesapával büszkélkedhetett.
Tartalmas írásod egészen átjárta a lényemet.
Köszönöm, hogy olvashattam.
Szeretettel:
Millali
Kedves Millali!
Én köszönöm, hogy olvastad.
Valóban csodálatos emberek voltak a szüleim. Nagy vesztességként éltem meg mindkettőjük elvesztését. Több ilyen apró epizóddal a gyermekkoromból, emlékeztem meg róluk.
Örülök, hogy tetszett. Majd hozok máskor is belőlük.
Köszönöm az értékelést is.
Szeretettel
Ida
Mintha csak saját gyerekkori estéimet vetítenéd a kezdetén, azzal a kivétellel, hogy mi sakkozni szoktunk. Bizonyára nagy veszteség egy kedves szülőt elveszíteni, bevallom sose akarok ilyesmire gondolni. Tetszett! Szeretettel: István
Kedves István!
Örülök, ha benned is gyermekkori emlékeket ébresztett az írásom.
A veszteségre valóban nem gondol az ember, az egyszer csak jön és fejbe kólint…
Köszönöm, hogy olvastál.
Szeretettel
Ida
Kedves Ida!
Szívmelengető, szép történet. Azt hiszem mindenki ilyen gyerekkorra, ilyen szerető szülőkre vágyódik, de csak keveseknek adatik meg. Még olvasni is varázslatos róla.
Nagyon érződik rajta, hogy szívvel írtad, nem pedig ésszel – vagyis nem egy kitalált történet -.
Judit
Örülök, hogy tetszett, kedves Judit. Jól látod, valóban remek emberek voltak a szüleim, nagy veszteség nekem, hogy már nem lehetnek. Valóban a szívemmel írtam ezeket az epizódokat a gyermekkoromból, így emlékezve meg róluk. Ez az egyetlen, amit még adhatok nekik emlékül.
Köszönöm, hogy olvastál és az értékelésed is köszönöm.
Szeretettel
Ida
Kedves Ida!
Még tegnap elolvastam írásodat, s bevallom rengeteg emléket ébresztett bennem. Milyen szép időszak is volt a gyermekkor. Szerető szülőkkel, meghitt esték melegségével.
Örülök, hogy olvashattam.
Szeretettel.
pipacs
Kedves Pipacs!
Köszönöm, hogy olvastad. Egy gyermeknek elég, ha szeretve van… mit sem vettem észre a szegénységből, minden olyan természetesnek tűnt, a szüleim szeretete viszont nagy jelentőséggel bírt, a mai napig abból táplálkozom. Örülök, ha benned is szép emlékeket ébresztett. Értékelésed is köszönöm szépen.
Szeretettel
Ida
Csodálatos, meghitt történet. Azt hiszem, sokan hasonlóképpen éltük meg az ilyen gyerekkori, aprónak tűnő csodákat.
Egy hibára azonban hadd hívjam fel a figyelmedet: kicsit sok volt nekem a "volt" szócska, vagy annak egyéb formája. Lehet, hogy ez korábban is előfordult, de csak most tűnt fel.
Több szem, többet lát! Nem hiába a közmondás. Jó, hogy felhívtad rá a figyelmem, mert valóban, milyen igazad van… Köszönöm!
Örülök, hogy tetszett a történet. Valóban, gyermekként csodaként élünk meg apró dolgokat, de csak abban az esetben, ha benne van a szeretet. Attól változik minden semmiség csodává!
Köszönöm, hogy olvastál.
Szeretettel
Ida
Kedves Ida,
szeretettel olvastam visszaemlékezésedet, ugyanolyannal, amilyennel Te írtad.
Sokszor jobban tetszenek ezek a történetek, mint a kitalált, sokszor valóságtól elrugaszkodott, csűrt-csavart sztorik, mert az emberi szó, a melegség, az összetartozás érzését közvetítik, még a legnagyobb ínségekben is.
Örülök, hogy megírtad, és én olvastam.
Kedves Irén!
Én köszönöm, hogy olvastad, és ahogyan olvastad.
Pedig félve küldtem be, gondolván, kit érdekel? Kellemesen csalódtam. Több epizódot megörökítettem ily módon a gyermekkoromból, megemlékezve szüleimről… Nekik ugyanis mást már nem adhatok. Majd hozok máskor is belőlük.
Köszönöm szavaid és értékelésed.
Szeretettel
Ida
Kedves Ida!
Nagyon kedves történetet irtál le, hozzám is igazán közelállót: a kemence, a kötés, a kártyázás és nem utolsó sorban a Magyar Szó, gyermekkorom téli estéinek ugyanúgy részei voltak – meghatódtam, köszönöm! 🙂
Gratulálok, szeretettel: Klára
Én köszönöm, kedves Klára, hogy rátaláltál éppen arra az írásomra, amiben annyi közös pont van bennünk, még akkor is, ha az már csak múltidő. Bár a gyermekkor nagyon is meghatározó, kihat az egész életünkre.
Üdvözöllek szeretettel
Ida