Jelesebb ünnepekkor sokszor visszanéz az ember a múltba – mi volt jobb, vagy mi volt rosszabb. Legtöbbször a "jó" győz. Valahogy régen minden jobb volt. A karácsony az egyik legmarandóbb ilyen ünnep. Sokszor visszalépek én is a gyermekkoromba – és mindig eldöntöm, hogy jó lenne újra gyermeknek lenni.
Még felrémlik a kezdet amikor még hittem a Jézuskában, hittem az imát. Még meglepett a karácsonyfa. Talán nem is az ajándékok a fa alatt. Mi szegények voltunk. Legtöbb ajándékom ruha, cipő volt ami amúgy is szükséges volt – hát megkaptam ajándékként. Sokáig örültem ezeknek is, de aztán az ovis társak – majd iskolás osztálytársak – örömteli beszámolói a sok játékról elszomorították a szívem – hiszen valódi ajándékot szinte soha nem is kaptam.
Emlékszem azokra az időkre, amikor már "kiléptem" a mesevilágból és anyámmal együtt készültünk a karácsonyra. Szép volt.
A szegénység nagy ötletadó ám. Láttam már sok karácsonyfát, a mai világban a technika minden csodájával – régen csak a gazdagság mutogatásával – de merem állítani a MIÉNK volt a legszebb.
Anyámmal a karácsonyt megelőzően pár nappal átnéztük a "tavalyi" maradványokat – a féltőn becsomagolt "fahegyet" ami agy csavarosra fújt üveg-sipka volt, a girland szalagokat, a festett diókat, az apró, ezüsttel átszínezett fenyőtobozokat. Jót nevettünk amikor egy apró – már alaposan megaszalódott – alma is a kezünkbe került.
Ritka volt akkor még a csokoládé, részben a boltokban is, de főként az ára miatt. A csomagoló fóliáját soha nem dobtam el – jó lesz az majd a karácsonyfa díszekhez. Hol ezt, hol azt – ötlet volt – csomagoltunk bele.
A szaloncukor – még az olcsó fajta is – drága volt nekünk. Anyám gyártotta a szaloncukrot. Mivel anyám és apám is a cukorgyárban dolgozott, a mi szaloncukrunk alapanyaga a melasz volt. Ez a cukorgyártás utolsó előtti terméke. Egy-két darabot könnyedén ellehetett hozni, s bizony nálunk ez helyettesítette a cukrot az ételekbe is. Az ízére még ma is emlékezem.
Anyám felhígította újra, aztán némi vaniliás cukorral, vagy más ízanyaggal megbolondította és apró formákba öntötte. Én pedig a csokiborító sztaniolba (így neveztük az alufóliát) csomagoltam, madzagoltam és mehetett a fára.
Örültem a karácsonyfa díszítésnek. Amikor este kész lett, a pár gyertya is rajta volt néhány csillagszóró társaságában, boldog voltam.
Boldog mindaddig, amíg az ajándékok kibontására nem került sor. Azt nagyon útáltam. Tényleg szegények voltunk és minden ajándékom kivétel nélkül ruha, vagy cipő, vagy bármi más volt, amire egyébként is szükségem volt. Nekem ezek nem ajándékok voltak.
Mindig érdekelt a betűvetés. Csoda tudja hogyan, de még iskolás korom előtt megtanultam írni és olvasni. Mivel egyetlen könyvünk volt minden évben – a Kincses-kalendárium – az volt az én tanuló könyvem. Néha egy-egy ujság is hazakerült – én minden betűjét elolvastam. Egy idős néni a szomszédban néha megszánt és adott kölcsön könyvet – de hát az mind érhetetlen volt nekem, általában régi szerelmi történetek amik nem sokat mondtak egy öt-hat éves kölyöknek.
Még nem jártam iskolába, amikor karácsonykor bizony "duzzogva" bontottam az ajándékaimat. Anyáméknak is feltünt. Amikor elmondtam, hogy nekem ez nem ajándék – Anyám a poroszos nevelési stílusában két pofont is adott a ruhadarabok mellé. Apám csak nézett rám. Szomorúságot láttam a tekintetében. Bevallom Apámat jobban szerettem mint Anyámat. Ő megfontolt, higgadt ember volt, csak a jót tanultam tőle.
Akkor karácsonykor is megfogta Anyám kezét és nem volt több büntetés. Eltelt az éjszaka. Reggel – szokás szerint – együtt aprítottuk a tejeskávéba a kenyeret és kanalaztuk Anyám pörölése közben: – mindig locs-pocsot csináltok az asztalból.
Mi jót nevettünk. Apám nem csak szülőm, de barátom is volt – amíg élt.
Reggeli után elszívott kinn – benn tilos volt a cigi egy spanglit aztán megfogta a kezem és huncut szemekkel annyit mondott: – Imi, én úgy láttsm, hogy éjszaka még visszajött a Jézuska és valamit tett a fa alá. Rohanás a fához, és tényleg egy csomag volt alatta ráírva: IMINEK. Gyorsan kibontottsm és elsírtam magam. Négy könyv volt. Egyre emlékezem még: a Légy jó mindhalálig, ami a kedvencem lett. Pár nap alatt mindet kiolvastam – s nem csak egyszer.
Aztán Apám elmondta a titkot is: a közeli kertésztől kunyerált könyveket – gazdag volt az illető – persze le kellett az árukat dolgozni nála a kerti munkákban.
Valódi karácsonyt teremtett nekem – köszönöm ma is.
Már iskolásként könyvtári tag lettem, kinyílt nekem a világ. Legtöbbször a könyvtáros néni kikérdezett a könyvek tartalmáról, mert nem akarta elhinni, hogy hetente négy-öt könyvet is elolvasok.
Felnőttként is maradtam a könyvek rabja. A francia klasszikusoktól kezdve az avangard amerikai iradalomig mindent elolvastam, de ma is a világ legszebb története nekem NEMECSEK ERNŐ élete – csupa nagybetűvel.
2 hozzászólás
Kedves Imre!
Elolvastam a szomorú gyermekkori életedet. Szomorú, különösen azért, mivel amikor a többi iskolatársaid biztosan dicsekedtek különféle gyermekjátékokkal, s te egy "csak" egy sapkát vagy kesztyűt, cipőt kaptál, s még az is a szüleidnek drága volt. Én arra gondoltam, hogy mivel szüleid szegények voltak, másra nem is gondolhattak, csak arra, hogy legalább ruháid legyenek mindig. Őket is meg lehet érteni, azonban más az egy kisgyermeknek, aki barátoknál ismerősöknél mást lát. Gondolom kiskorodban sem volt az élet könnyű szüleidnek sem, volt-e fizetéses állásuk? Országunkban sokszor voltak olyan idők, amikor bizony sok ember élt nehéz életet.
Ezt a prózai művedet nagyon jól állítottad össze.
Az a fontos, hogy felnőttél, utána – remélem, hogy jó helyeken kerested a kenyeret, és már nem voltál pénz nélküli szegény, sajnálni való szegény ember.
Szeretettel és megértéssel olvastam: Kata
Kedves Kata
Érdekes dolog a gyerekkor. Az enyémet senkiével sem cserélném el. A Holt-tisza partján nőttem fel, a Szandai rét szomszédságában. Amit a természet megadhat az embernek az nekem megvolt. Szegények voltunk, kölyök koromban egy szál klottgatyában nőttem fel. De mindig volt mit ennünk. A szüleim a cukorgyárban dolgoztak, sőt mellette nyáron még a Vidámparkban is. Anyám "vezette" a családot. Az ő poroszos nevelési stílusa határozott meg mindent. Apámat jobban szerettem. Hallgatag ember volt, de amikor szólt annak súlya volt.
Magamról: pár dolgom megírtam a novelláimban. Közgazdasági technikumot végeztem. Voltam én sok minden. Kocsikisérőtől, megyei revizorig. A munka nálam is az első volt. Sajnos, ma egyedül kell élnem. A nejem tavaly júliusban meghalt, a fiam sztrók miatt kórházban.
Pokoli egyedül.
üdv
– i –