Így ünnep előtt, előfordul velünk gyakran, hogy gondolatban elkalandozunk a múltban. Végig járjuk az elmúlt éveket, évtizedeket, vizslatva milyen volt a karácsonyunk. Aztán valahol kiköt a gondolat, követjük az időben és rájövünk, hogy semmi sem múlik el nyomtalanul.
Ezúttal kisfiam első karácsonya jutott eszembe. Éppen tíz hónapos volt. Megbeszéltük, hogy ajándékot nem kap, de a karácsonyfát már biztosan megcsodálja. Azután úgy gondoltam, varrok neki mégis egy nagyon egyszerű rongybabát, aminek csak törzse van, feje, keze, lába, amit már az ilyen kicsi gyerek is megérthet. Közben titokzatos neszek hallatszottak fel a garázsból. Fűrészelés, gyalulás, faragás. Biztos voltam benne, hogy férjem is készül valamivel.
Traktort csinált fából, méghozzá olyan jópofa traktort, mintha csak az üzletből jött volna ki. Akkor még nem igen érdekelte a gyereket, de később hosszú időn át a kedvencei közé tartozott. Sokat játszott vele, s szinte elnyűhetetlen volt.
Az én rongybabám viszont, nagyon satnyára sikeredett. Szemet, szájat varrtam neki cérnából a arcra, orrot viszont varrtam hozzá, ami ráadásul igen hosszú lett.
– Olyan, mint Pinokkió. Sokat hazudott és megnőtt az orra! – ugratott a férjem. Már bántam, hogy egyáltalán csináltam arcot neki. Hiszen, az ilyen kicsi gyereknek elég arc nélküli babát a kezébe adni. Sajnos, már nem volt idő újra kezdeni, így hát Pinokkió nagyra nőtt orral üldögélt a karácsonyfa alatt.
Kisfiam így is azonnal a szívébe zárta. Nem is kellett neki más, csak Pinokkió, mert ugye a név az ráragadt. Azzal aludt, azt hurcolta mindenhová magával, azt a csúf rongybabát. Már nagyobbacska volt, amikor a nagymamához mentünk falura, viszont Pinokkió otthon maradt, véletlenül. Gondban voltam, hogyan fog aludni nélküle. Aztán döbbenten hallgattam, amikor édesanyám azt mondta a kicsi unokájának:
– Tűzbe kell már dobni azt a Pinokkiót, úgyis olyan csúf. – Kisfiam azonban kiállt érte.
– Nem is igaz, hogy csúf, de ha csúf is, én akkor is szeretem Pinokkiót!
Este elalváskor nagyon gondban volt, de megértette, hogy nélküle kell aludnia és nem hisztizett. Másnap alig várta, hogy hazaérjünk és viszontláthassa Pinokkiót.
Aztán egy napon a férjem szavain döbbentem meg.
– Jól mondta bölcs nagyanyád, hogy tűzbe kellene már dobnod Pinokkiót. Olyan csúf szegény!
A gyerek akkor is megvédte kedvenc játékát. Hiába ígértek neki bármi szépet, neki csak Pinokkió kellett.
Kisfiam három éves volt, amikor az ő szavain döbbentem meg. Éppen fürödni készültünk. Tél volt, a kandallóban duruzsolt a tűz, s ilyenkor ott fürösztöttem a kis kádban a kandalló előtt. Mi lenne, ha tűzbe dobnánk Pinokkiót, kérdezte tőlem. Elégne, és nem lenne többé, válaszoltam. Az mit jelent, hogy nem lesz többé? Kérdezte, és nagyon értelmesen nézett rám. Azt, hogy elég a lángok között, s ilyen hamu marad csak belőle, mint a fából, és megmutattam neki a hamut a tartályban. Bedobjuk? kérdezte kíváncsian. Mondtam neki, hogy én nem tehetem, mert az övé, csak ő dobhatja be, de tudnia kell, hogy akkor nem alszik többé vele Pinokkió, és hiába is keresné, mert többé nem lesz sehol, elég, és hamu lesz belőle.
Nagy gondban volt. Aznap este, mintha szorosabban ölelte volna magához Pinokkiót.
Másnap fürdés előtt kijelentette, eldöntötte, tűzbe dobja a babát. A döntést tett követte. Végignéztük, amint Pinokkió a lángok martaléka lesz.
Amikor a jó éjt puszi után lefeküdt, a szokásos mozdulattal nyúlt Pinokkió után, de félúton megállt a keze, a fal felé fordult kicsit elgondolkozva… Erősebb volt nálam, mert én napokig, miután lefektettem, kirohantam az udvarra, hogy kisírjam magam, miközben ő bátran viselte tettének következményeit. Nem említette többé Pinokkiót, de láttam, éreztem, ott van a gondolataiban.
Évek múltak, talán két év, amikor meghalt egy kolléganőm, fiatalon, súlyos betegségben. Kisfiam ott játszott a nappaliban, elmélyülten az építőkockáival, amikor a férjemnek újságoltam kolléganőm halálhírét, ami igazán megdöbbentett mindkettőnket. A gyerek látszatra minden idegszálával az építőkockáira összpontosított, de a figyelme közben sokkal tágabb kereteket ölelt fel. Mindent hallott. Oda jött hozzám és megkérdezte, mit jelent az, hogy meghalt? Mondtam azt, hogy nincs többé, nem él, eltemetik és ha eljössz velem a munkahelyemre, nem láthatod többé Kati nénit, mert ő nincs többé, majd valaki más fog dolgozni ott az ő helyén.
Mélyen elgondolkodott, aztán megkérdezte:
– Úgy, mint Pinokkió? – alig jutottam szóhoz a megilletődéstől.
– Igen, úgy mint Pinokkió! – aztán megkérdeztem – emlékszel még rá? – bólogatott és gyűltek szemében a könnyek, de nem csak neki… Akkor átöleltük egymást és elsirattuk Pinokkiót.
Évekkel később hallottam, amint a húgának mesélte, hogy amikor kicsi volt, neki is volt egy babája… aztán meghalt. Pinokkiónak hívták és szebb volt, mint a húgi Lili-babája.
– Nem is igaz, – cáfolta a húgi – mert Lilinél csak Juliska-baba szebb, de én akkor is a Lilit szeretem jobban…
17 hozzászólás
Drága Ida!
A szívem mélyéig hatolt ez a valós történeted, annyira meghatódtam. Eszembe jutott gyerekkorom babája. Édesanyám is rongybabát varrt nekem. Ő már gyakorlottabb varróként (minden női ruhát ő varrt nekünk), a baba fejét simán hagyta, a szemét, szemöldökét és száját rárajzolta, még kenderkócból hajat is készített neki. Még 13 éves koromban is azzal játszottam…:) Fiam is kapott babát karácsonyi ajándékként, mert ő a puskákért nem rajongott. Húga pedig macirajongó volt, a babákat nemigen kedvelte, de a macit még ha üdülni mentünk, oda is vinni kellett.
Köszönöm, hogy ezt a kedves emléket megosztottad velünk! 🙂
Sok szeretettel: Matild
Drága Matild!
Csak az Isten tudja, mi ébreszt fel bennünk olykor elfeledettnek hitt, régi emlékeket…
Ha hiszed, ha nem, amíg írtam, újra éltem az egészet, minden fájdalmával együtt. Ma sem értem, hogyan tudta olyan kicsi gyerek, annyira fegyelmezetten viselni tettének következményét, hiszen csak kíváncsiságból követte el, nem foghatta még fel, mit is jelent az, hogy elég, nem lesz többé… csak a kíváncsiság hajtotta, hogy milyen az, ha ég?
Ebből az esetből viszont jól megértette. Mindig szófogadó, jó gyerek volt később is.
Köszönöm, hogy itt jártál, és itt hagytad kedves soraid.
Szeretettel
Ida
Kedves Ida!
Csodaszép írás,az ünnepek hangulatát adja!
´gyültek szemében a könnyek,de nem csak neki
KITÖRÖLHETETLEN EMLÉKEK!
Szeretettel gratulálok:sailor
Jól látod, sailor. Maradnak az embernek élete során kitörölhetetlen emlékei.
Köszönöm a kedves sorokat és azt, hogy olvastál.
Szeretettel
Ida
Nagyon érdekes, hogy nálatok is, Matildnál is megjelenik az otthon, fiúknak készített rongybaba. Arról jutott eszembe, amit írtál: "orrot varrtam hozzá", ami elég csúf volt. Ez a mi családunkban is megjelent. Anyukám is ügyes volt, és a középső bátyámnak varrt egy fiúbabát, akinek nagy orra sikeredett. A nagy orra miatt mi Kanyó-babának hívtuk, mert a szomszédban lakó embernek is olyan volt az orra. Testvérem is ragaszkodott hozzá, nagyon sokáig "élt velünk" ez a Kanyó-baba.
Érdekes a történet, amit leírtál. Abban az időben nem vásároltak még drága játékokat, ilyenekkel is nagyon jól szórakoztak a gyerekek. Most, hogy olvastam soraid, én is megsirattam Pinokkiót, kár volt elégetni, még sokáig játszott volna vele a kisfiad.
Jó történet, szeretettel olvastam: Kata
Kedves Kata!
Nem értette a kisfiam akkor még, milyen lesz az, ha már nem lesz a baba, de ha már rábíztam a döntést, utána már nem akartam lebeszélni róla. Magam is sajnáltam nagyon – nem a babát, hanem a kisfiamat – hiszen nagyon fájt neki a baba elvesztése.
Ezek szerint Pinokkiónak volt egy bátyja is, Kanyó baba, még az orruk is egyformán nagyra nőtt. 🙂 Köszönöm Neked, hogy elmesélted a Kanyó baba történetét, és sajnálom, hogy elérzékenyített Pinokkió története.
Ölellek szeretettel
Ida
Drága Ida!
Hát igen, a gyerekek tudják, hogy a szeretet nem szépséghez kötött! Talán igaz, hogy az érzések képesek tapadni tárgyakhoz.
Gyönyörű történetet hoztál! Nem lehet meghatódás nélkül olvasni.
Ölellek szeretettel:
Ylen
Hát igen, a gyereknek nem a szépség számít. Az volt a fontos, hogy puha volt, ölelhette, lógathatta a kezénél, lábánál, vagy akár a fejénél fogva. Nekik még más a szép fogalma, mint ahogyan azt mi látjuk. Tudtam, hogy csak kíváncsiságból dobta tűzbe, mert nem tudta elképzelni, milyen az, ha elég. Drágán fizetett érte, de soha semmit sem dobott tűzbe, soha nem "gyújtogatott", ahogyan azt sok más gyerek teszi. Talán azért, mert ő már értette, miért nem szabad. Ott hibáztam nagyot, hogy én sem beszéltem róla. Azt hittem balgán, ha ő hallgat, legalább én ne juttassam eszébe…, sokkal előbb el kellett volna siratnunk Pinokkiót, sokkal előbb. Az első gyerek kárán sokat tanul a szülő is. A másodikkal már nem követtem el ezt a hibát… hanem valami mást, biztosan… 🙂 Köszönöm kedves soraid, Ylen drága.
Szeretettel
Ida
Kedves Ida!
Csodálkoztam a nagymamán, és az apukán, hogy miért bujtogatták a gyereket, hogy tűzbe kell dobni a kedvenc játékát?
Bizony, nagyon nehéz elmagyarázni a kicsi gyerekeknek, hogy valami véglegesen elmúlik, nincs többé. Ő még akkora bizalommal van a felnőttek felé, el sem tudja képzelni, hogy ilyen rosszat akarjanak neki. Igazán bámulatos, ahogy a kisfiad viselte a baba elvesztését, bár azt, hogy mi játszódott le a kis lelkében, azt nem tudhatjuk! Nagy rejtély, hogy milyen jó és rossz traumák milyenné formálják a személyiséget felnőtt korra.
Az én nagyobbik fiamnak is volt egy fiú babája, nem én csináltam, készen vettük óvodáskorában, amikor reklamálta, hogy fiú babák nincsenek. Nagy nehezen találtam egy fiú rongybabát, elnevezte Szerelő Sanyinak, és sokat játszott vele.
Most, hogy olvastam a történetedet, próbáltam felidézni, hogy mi lett a babával, de nem tudom…
Tűzbe nem dobtuk az biztos, mert a cirkóban nem is lehetett elégetni :).
Judit
Kedves Judit!
A nagymamát még csak értem, próbálta vigasztalni a gyereket az otthon felejtett baba hiánya miatt (bár nem éppen a legjobb vigasztalási módot választotta), viszont a férjem ki is kapott tőlem. Hogy juthat eszébe a gyereket buzdítani arra, hogy valamit a tűzbe dobjon (arról nem is beszélve, a legkedvesebb játékát). Ez a dupla biztatás bizonyára felkeltette a gyerek kíváncsiságát, mi történik, ha tűzbe dobja? Nem értette ő azt még, mi az, hogy elég, meg nem lesz többé, hogyan is érthette volna. Ki akarta próbálni. Mivel övé volt a döntés joga, így akkor már nem akartam beleszólni, lebeszélni. Ott hibáztam, hogy nem beszéltem neki róla, hittem balgán, hogy ha ő nem szól, én nem juttatom eszébe… Előbb, sokkal előbb kellett volna elsiratnunk Pinokkiót, de hát nem vagyunk tökéletesek, hibázunk olykor, s annak a leginkább az első gyerek látja kárát, a másodiknál már ezt a hibát nem követtem el… mást bizonyára igen… 🙂
Köszönöm soraid, és üdvözletem Szerelő Sanyinak
Kedves Judit!
A nagymamát még csak értem, próbálta vigasztalni a gyereket az otthon felejtett baba hiánya miatt (bár nem éppen a legjobb vigasztalási módot választotta), viszont a férjem ki is kapott tőlem. Hogy juthat eszébe a gyereket buzdítani arra, hogy valamit a tűzbe dobjon (arról nem is beszélve, a legkedvesebb játékát). Ez a dupla biztatás bizonyára felkeltette a gyerek kíváncsiságát, mi történik, ha tűzbe dobja? Nem értette ő azt még, mi az, hogy elég, meg nem lesz többé, hogyan is érthette volna. Ki akarta próbálni. Mivel övé volt a döntés joga, így akkor már nem akartam beleszólni, lebeszélni. Ott hibáztam, hogy nem beszéltem neki róla, hittem balgán, hogy ha ő nem szól, én nem juttatom eszébe… Előbb, sokkal előbb kellett volna elsiratnunk Pinokkiót, de hát nem vagyunk tökéletesek, hibázunk olykor, s annak a leginkább az első gyerek látja kárát, a másodiknál már ezt a hibát nem követtem el… mást bizonyára igen… 🙂
Köszönöm soraid, és üdvözletem Szerelő Sanyinak
Ida
Kedves Ida!
Meghatóan kedves történet. Szinte mindenkinek van ilyen, apró korát meghatározó játéka, és már kicsi korban meg kell tanulnunk elengedni dolgokat, hogy később ne legyen annyira fájdalmas.
Szeretettel: Klári
Köszönöm szépen, hogy olvastad, Klári. Örülök, hogy elnyerte a tetszésed. 🙂
Szeretettel
Ida
Nem jutok szóhoz, megható, szép történeted után drága Ida!
Szeretettel voltam nálad: Ica
Megértelek, drága Ica, hiszen magam is újraéltem, amíg írtam.
Köszönöm, hogy itt voltál.
Ölellek szeretettel
Ida
Kedves Ida!
Nagyon nehéz felfogni számunkra ezt a bizonyos halált, pedig csak az életünk része, s hogy valójában mi van azután, azt az élet mutatja nekünk.
BÚÉK!
Szeretettel: Szabolcs
Kedves Szabolcs!
Magam is azt szoktam mondani, hogy a halál is az életünk része. Aki megszületik, annak meg is kell halnia, ezzel számolnunk kell. Mint minden ismeretlentől, a haláltól is viszolygunk, mert nehezen felfogható. Köszönöm kedves soraid.
BÚÉK!
Ida