Szabó G. István:
Nehéz Nap
Hosszú ideje Péter nem mozdult ki a lakásából. Túlontúl hosszú ideig. Megérezte a halál savanyú, ámbár kissé a málnára emlékeztető ízét. Csak úgy. Csak úgy, ahogyan a felesége meghalt. Mellrák. Mint oly sokan. Nem törődött az olcsó frázisokkal: "Fogadd őszinte részvétem!", meg: "Átérezzük fájdalmad!".
Magában legyintett az ilyen megnyilvánulásoka. Ellenben nem legyintett a jóságos vodkának. Segített elrepíteni őt az örökkévalóság tengere fölé. Nem akart azonban még belepottyanni a zugó, mindenestül habos lébe. "Még ráérek. Várom a jelt, a pillanatot, mely úgy megsuhint, hogy beledőlök ebbe a vacak folyadékba. Persze abban biztos nem lesz igazi szesz. Szar ügy." – mondogatta magában.
Minden reggelét zsolozsmával kezdte, amely szólt a néhai feleségének, az embereknek, kik üres arccal járnak körülötte, az édesanyjának, ki nem tud segíteni neki, s magának, mert nagy szüksége van rá. Mármint a zsolozsmára. Aztán elővette a félliteres vodkásüveget, s nézelődött a tenger felett. Egészen addig tartott ez az önpusztító állapot, mígnem felfedezett a sima viztükrön egy szép, mit szép; gyönyörű pászmát. "Föld!" – ujjongott magában, majd felállt az ágyából, kiöntötte maradék vodkáját a csapba, sietve felöltözött, s elindult az utcán. Eléggé dohányos volt. Mármint az utca. A Dohány utca. Az ő világa, földje, mit még: a pászmája!
Péter: jelentéktelen termet, ovális arc, pisze orr, s egy tengerészre emlékeztető mackó járás. Haja alig. Elvégre hullik. Szemüveg az orrán, ez komoly külsőt adott neki. Mindig sötétben jár. Még nappal is, mert ruhatára a szürkétől egészen a fekete árnyalatig /mélységig?/ terjed. "Black or grey" – suhant át agyán. Angoltanár volt a hivatása. Szerette az iskolát, benne a sok vadóc gyerekkel. Szerette őket tanítani, igazgatni, nem csak a tanulás meszséjén, hanem az életben is. Jó tanácsokat adott, segített, már ha tudott.
De most elhanyagolta őket, bánata lesújtotta, magán meg nem nagyon tudott segíteni, tanácsokat adni. “Szürke az egész”. Persze Péter szerint az egész világ nem világos. Legalábbis most.
“Meg kéne szöknöm a világ végére, hogy felhozzam ezt a koszos bolygót a nagyok közé! Hogy kiszinezzem, megszépítsem!” – dörmögte magában. Kedvenc körét tette meg, mint régen, oly sokszor Katival. Utána csak egy kört ismert. A temetőből a kocsmába. A Suta bivaly. Utána haza. A megfigyelőállásba. Ahol természetesen figyelt. S persze meg. A tengert. Az ő személyes tengerét. Benne látta a habokban az emlékeit, a közös pillanatokat. Ismerkedésüket, vad és szenvedélyes szerelmüket, szeretkezéseiket, nyaralásaikat, a lakás berendezését, tánclépéseiket…
A kör nem sikerült túl jól. Eljutott egészen az Olimpiáig, ott aztán pihenni kellett egy kicsit, s hogy ne legyen cserepes a szája, inni egy keveset. Mert hát nevet kell adnia az új földdarabnak. Péter ezt legalább annyira fontos dolognak tartotta, mint az Első Optikai Csalódottak Pártjának megalakulását. De félt is a feladat súlyától, mert egy névadományozás kemény erőpróba a mély /deep/ válságban leledző embereknek.
Mert szögezzük le, Péter azok közé tartozik.
– Mit óhajt? – sikította a pincérlány Péter jelentéktelen termete felé.
– Öt pohár vodkát. – Diákjai jutottak eszébe. Talán itt vannak most is, csak álruhában figyelik, mit, mikor, miért cselekszik. És szánakoznak. "Petyus bá!" – a felszólítás élesen hasított bele a tudatába. Már négy hónapja nem látta őket, s hiányoznak neki. A tanterem kréta illata, kopott berendezése, a gyerekek által rajzolt plakátok sokasága, a falrafirkák tarkasága; mind-mind egy újabb emlék Péter agyában. Igen kirívó eset az átlag felnőtt emberek köreiben. Klinikai, meg határ. Aztán elmerült. "Csak nem tengerbe zuhanok?" – nézett rémülten körül az ivóban. Imbolygás, dülöngélés volt jellemző a helységre. "Vagy legalábbis rám!” -gondolta hirtelen. Érezte, hogy a hullámok meg-megnyaldossák a testét, hidegen, fagyosan, nem kímélve időket megjárt tagjait. "Hmm! Igen jó falat! – sóhajtotta a tenger kárörvendőn.
– Segítség! – szakadt ki torkából, s rohant kifelé a füstös kocsmából. "Hol a kormányos? Zátonyra futottunk! Segítsetek! Még nincs itt az idő!"
A Plaza egyik kirakata előtt esett térdre. Zokogott magában, hogy miért jött el otthonról, a megfigyelőállásából. "Tán hamis prófécia volt a pászma?" – kesergett. Sokáig üldögélt a kirakat előtt, az utca csendes zenét suhogott a távolba. Senki sem járt-kelt errefelé. Hiszen idős már a nap. Éjfelet ütnek mindenhol a harangok. Határtalan nyugalom szállta meg lelkét. Érezte a bizseregtető csendet, az ölelést, mely körülvette, simítgatta testét. Majd felnézett, s meglátta.
Alakja tökéletes volt, arca sima, ráncoktól mentes, nem volt kifestve, mint a legtöbb, viszont elég lezser öltözet takarta hibátlan testét. Haja a szőkeség vidékén született, szemei kéken ragyogtak, mint égen a csillagok, s egész lénye megigézte Péter-t, a jelentéktelen embert.
– Vártalak. Vártalak, mikor a sötétség beborította felettem az eget. Elhagyatott világ közepén ültem hosszú-hosszú ideig, s csak Téged vártalak! – hangja elcsuklott, megpróbálta összeszedni magát, meg a gondolatait. Óvatosan rakosgatta egymás után őket, nehogy félreértse.
“ Ó, azok az átkozott poharak. Vodkával teli, még!" – korholta magát. Félt, hogy részegnek nézi, s ezzel megpecsételi ki sem alakult kapcsolatukat. Remegő hangon fordult ismét felé.
– Tudod, amikor a fellegeken próbálsz átnézni, nem fogad semmi új látvány, csak ami eddig. A Valóság. Mindenki el akarja hinni, hogy amit felette lát, az csupa jobb Dolog. Nem igaz! Már hosszú ideje nézegetem a fellegeken át az áradatot, de csak tengert látok. Tudsz úszni? – kérdezte hirtelen ötlettől vezérelve. – Megdöbbent magán. "Hogy vagy te barom? Úszni tud-e? Ez most neked a legfontosabb? Ilyen egy emberformáju állatot!"
Hirtelen elkezdett esni az eső, nagy cseppekben hullt alá az életet adó víz. Péter magára húzta kapucniját, lévén nem szeretett volna csurig ázni. A távolból egy villamos csilingelt bágyadtan, a fákról pedig táncolva hulltak alá a falevelek. Ősz. A szomorú. Ennek ellenére úgy érezte, hogy egy napsugár villant át a feketeségből, s látta saját magát a fénycsóvában úszni, no meg őt.
– Én szeretek úszni, de most kozmikusabb dolgokról van szó! Te, kire vártalak, megigéztél, s nem hagyod a lelkem nyugodni. Gyere velem. Nem, ne érts félre! Én a lelkedet szeretném, a nyugalmat, a boldogságot, mely éget, az ölelést, mely szorítja testemet, a szemeid ragyogását, amivel eltünnek a fellegek, tested vonagló mozgását, ami elfelejti bánatom.
Csend hullt lefelé az ódon épületek pislogó ablakai között. Péter, aki már várta őt, úgy érezte, hogy tenyerében vékony papundeklit tart, melyben leírva van az ÉLET, A SZERELEM, a BOLDOGSÁG, a BÁNAT, a HALÁL. A papírok azonban ki-kicsúsztak az ujjai közül, ráadásul minden papír egy perc rövid életéből. "Fogytán időm!" – gondolta mélabúsan.
Savanyú a halál, de savanyú a nagyfröccs is, villogott tudatalattijában a felismerés. Ismét ránézett. Rá. Könny csordult ki szemén, ázott galambnak képzelte magát és számkivetettnek.
– Gyere velem kérlek! Szeretnéd a boldogságot, a szerelmet, azt, hogy megpihenhetünk egy földdarabon, mint két lélek a mennyországban? Gyere velem, könyörgöm; Te vagy, ki engem föltámaszthatnál, ki erőt adhatnál gyenge testemnek. És adnék én neked boldogságot, nyugalmat, mindent mit adhatnék, csak neked adnám!
Péter térdre borult, nem bírta tovább a lába a görcsös rázkódást, amúgy is nehezére esett felállnia az ismerkedés első pillanataiban. Szégyellte magát, amiért ilyen szerencsétlen és nyomorult, amiért ismét hiába ontja szívéból a szerelem bő patak-folyamát. "Gyenge vagyok, kába, meg egy kicsit részeg" – összegezte magában a kórképet. Fáradtan csiripelt egy árva pacsirta a szomszédos ereszen. Éjnek idején ez volt az egyetlen hang, mely a környéket belengte. Meg persze Péter apró szipogásai.
"Csak egy üveg vodka lenne a közelben!" – remegett a gondolat agytekervényeiben. Kérésére egy lebegő árny jelent meg szemei előtt, kezében egy üveg vodka, s egy koponya. Péter kinyújtotta felé kezeit /hands/.
– Inni vagy még többet vedelni! – dörrent rá az árny.
– No, thanks! – fordult el az árnytól, s hirtelen mozdulattal nekirugaszkodott, hogy megragadja, s elvigye Őt. Agya apró jelként érzékelte a közelgő változást életében. Mosolygó gyerekek a kertben, az ódon iskolaépület, kellemes lakás, rengeteg virág, gyönyörű berendezés, mindent adó feleség, új autó, boldog évek. Hosszú percek egymás karjaiban, kirándulás a hegyekben, lubickolás valamelyik tengerparton, előrelépés az iskolában, no és egy-két vodka lenyelése; villant át gondolataiban. Az árny hamisan mosolygott a félhomályból, fogai vicsorítottak. Kezéből az üveg kiesett, a koponya nemkülönben. Mindkettő hangos reccsenéssel tört szilánkokra.
“ A francba a vodkával, meg az egésszel! ” – futott át rajta, s nagy erővel csapódott neki az üvegfalnak. Megannyi szikraként hullott szerte-széjjel a sok üvegdarab. Érezte, amint apró hasadások keletkeznek testén, kezéből, arcából patakokban folyt a vér, üvöltött fájdalmában, de ennek ellenére görcsösen markolta a bábut, mely a tavaszi divat jegyében lett felöltöztetve. Nem hitt, nem akart hinni a valóságnak. “Lázálom, déja-vu, meg miegyéb!”
De így is övének érezte. Zokogott, értelmetlen szavakat préselt ki szájából egy nagy tócsa vér kellős közepén a kirakatban. A vére. A lelke vére. Melyet feláldozott érte. Hogy jobb legyen, hogy ne vonuljon végleg magányba, hogy ne legyen alkoholista, hogy bebizonyítsa; ő még tud szeretni, érezni, adni, örömet szerezni… és élni.
Hosszú percek múlva bukkant fel a mentőautó, s az orvos fejét csóválva guggolt le Péter mellé.
– Ember! Ez nem ember!
– Francokat tudsz te orvos, ki oly' magabiztos vagy!
– Mennyit ittál? .
– Mind csak ezt kérdezitek! Miért nem azt, hogy mit láttál, mit veszítettél, mit szeretnél, kit szeretnél? Ő az enyém!
– Jól van – mondta a doktor csalódottan, s elővette az injekciós tűt. Beszúrta Péter karjába, s várta, hogy izmai elernyedjenek, és a laza test elengedje a bábut. Aztán elhúzta Péter mellől, s eltűnődött, milyen szabályos egy ilyen élettelen test. Olyan mint az álmok! – gondolta, miközben eltette táskáját. Péter -t hordágyra rakták, felemelte a két mentős, majd lassan betették a kocsiba. Péter, a jelentéktelen, alig hallhatóan csak ennyit sóhajtott, miközben rázkódott vele a mentőautó elfelé életéből:
– Mentsétek meg lelkeinket!