Non omnis moriar (Nem múlok el nyomtalanul – Horatius)
Az őszi köd kőként nehezedik rám.
Súlya fojtogat, a köhögés görcsbe ránt.
A megnyúlt árnyak tétován követnek.
A kopasz ágak szoborrá dermedtek.
A múltba fordulok, az emlékek átmelegítenek.
Amire régen vágytam, megvalósult.
Már nincsenek nagy álmok, apró örömök éltetnek.
– kutyám örömtánca a póráz láttán, az esti séták magányos baktatásai
– várakozás, jöttök-e fiúk, és mikor jöttök. Aggódva számolni a perceket, mikor árnyékolja be a szobát két széles váll, pipiskedve felnyúlni, – játékosan megcibálni a göndörödő szakállt. Óvatosan bánni a szóval, nehogy megsértse a lányt.
– Magvanként hinteni az emlékeket, hátha szárba kap, és megörződik a szó.
Mi marad még?
Nem kell a sír.
Amíg Ti vagytok, nem múlok el nyomtalanul.
3 hozzászólás
Kedves Matyi!
Teljes mértékben egyetértek veled, az apró örömök tartanak minket életben. Vagy talán ezek nem is olyan aprók?
Szeretettel: Eszti
Ez nagyon szép. Szelíd és szomorú.
Apró örömökből áll egy elégedett élet. Nem kell mindenkinek korszakos, nagy álom…:)))
Szép merengés, szelíd, halk gondolat.