Süldő suhancok voltunk, kopaszra nyírva egy szál glottgatyában csavarogtuk át az egész nyarat a poros faluban, vagy kalandokat kerestünk a falu környéki földeken, itt ott megdézsmálva a gyümölcsös kerteket. Az egyik ilyen portya során, gyönyörű őszibarackokat vettünk észre az egyik kertben. Nosza le is rohantuk a fákat, hát mit tesz a teremtő, amint nyúlok az egyik csábítóan mosolygó hatalmas őszibarack felé, egyszer csak egy kérges vasmarok megragadja a csuklómat, hörgő, bugyborékoló hang ordít felém: MEG VAGY CSIBÉSZ ….majd betojtam ijedtemben, olyan lendülettel téptem ki a karom a szorításból, hogy attól féltem, válltól ott marad a fickó kezében, de az egyensúlyát vesztette, és recsegve- ropogva, egy jókora törött ággal a másik kezében mellém pottyant, mint egy homokzsák.
Kihasználva a pillanatnyi káoszt, elordítottam magam a többieknek, „PUCOLÁS!!”, s a gyümölcsös egy pillanat alatt megelevenedett, a lopakodás suttogó hangjai félelemre, pánikra váltottak, mintha egy csapat vaddisznót riasztottam volna fel a merengő, délutáni dagonyázásából. Menekülőre fogtam én is, megcéloztam a kert melletti földút másik oldalán kígyózó sövényt, átugrom – gondoltam – és meglapulok… ugrottam is, de a lábam valami süppedő puha nemtudommire ér földet, kirántva alólam a talajt és én mint egy gyalog béka kezem lábam a négy égtáj felé, hasra-pofára estem a képemmel felszántva a sövény mögötti lucernást. Feltápászkodom, köpködöm a számba került lucernát, földestől, bogarastól, meztelen csigástól és a hátam mögé nézek. S már látom, mire ugrasztott rá a lendület, a fán ordítozó paraszt fiatal felesége, arcán lángvörös meglepetés, szoknyája a nyakáig feltűrve, lábai még mindig az eget kémlelték, akár egy gémeskút „v”-je, aminek a közepén ott egyensúlyozott a paraszt egyik napszámosa térdig letolt gatyában.
Na ennek jól besegítettem az utolsó lökésben – gondoltam. Mint egy villám, jött az újabb gondolat, felpattantam, hogy meglásson a paraszt, még kiköpködtem a fűbeharapás utolsó morzsáit, és teli torokból el kezdtem énekelni Pista bácsi kedvenc nótáját, amivel csak a megfelelő maligán fok elérése után, vásár és ünnepnapokon örvendezteti meg a falu lakosságát amint hazafelé tartva a kocsmából, kerítéstől kerítésbe kapaszkodva, próbál talpon maradni, mert nála az éneklés nagy koncentrálással és erőfeszítéssel jár: – „nem eszik a pina lencsét „ – énekeltem, fuldokolva a röhögéstől – „ sem barackot sem cseresznyét, hús eszik az mint a kánya hogy a fogát meg ne bántsa….” A paraszt nem tudta mire vélni a dogot, kezében mindig azt a letört ágat szorongatva tanakodott magában és pislogtatta a nagy barna szemeit abból a lángos ábrázatból. Talán megelégelte pimaszságomat, vagy sejtett már valamit, – nem tudom -, de egyszer csak égnek emelte azt a törött ágat, amit még üldöztömben is szorongatott, és már rontott is felém, pont ott, ahol az imént az én ugrásom csapta szét a sövény egymást ölelő zöldjét. Na – gondoltam-, én már nem tátom itt tovább a szám , ezek itt hármasban úgy is hamarosan intim beszélgetésbe fognak, amit a paraszt átért a sövény másik oldalára, az már nem rám tartozik, úriember nem kíváncsiskodik… és szaladtam, ahogyan csak a lábam bírta…
A napszámos gyereket többet nem láttam a faluban, de még a környéken sem. A szépasszonyhoz egy pár hétig naponta járt a faluszéli javas asszony, az a hír járta, hogy teregetett a padláson, és lefelé jövet elvétve a lépést, legurult a lépcsőn. én igyekeztem elkerülni a parasztot, de egyszer aztán nem sikerült, szembe jött a falu egyetlen utcáján, nem volt hová szaladni. Megállt előttem, na most nem úszom meg egy-két jó füles nélkül- gondoltam – de ő mosolygott, mutató ujját a szája elé tartva csak ennyi mondott: „meg vagy csibész… aztán ment tovább, én a meglepetéstől dermedten utána fordulok, látom amint válla meg-meg emelkedik, amint rázza az elfojtott nevetés…