Ő, Ő és Ő
(Női sorsok, ma)
Ő
Csípőjének laza mozdulatával csukta be az autó ajtaját.
Tudta, hogy ez a hullámzás megmozgatja a mögötte álló férfi fantáziáját.
Éppen úgy elindít egy filmet, mint lovagláskor, ha hosszú, karcsú combjaival irányítja a hátast, és ritmusra emeli és ejti vissza a nyeregbe a fenekét.
Úgy megbizsergette a férfiak elismerő tekintete, hogy nem érezte zsibbadó bokáját. Keresetlen szavakkal emlegette a főnökét esténként, amikor dagadó lábfejét masszírozta, és tette fel magának a költői kérdést, a férfiak miért nem járnak húszcentis sarkakon. Lelki szemei előtt ilyenkor megjelent a főnök-mackó, amint 130 kilóját billegteti negyvenötös topánjában.
Morgolódott időnként a kényelmetlen cipők miatt, de el kellett ismernie, hogy egy project menedzsernek a megbeszélésekre nem illik sportcipőben megjelennie.
Óvatosan fogta ölelte magához a laptopot, – hosszú ideje az egyetlen esti/éjszakai társaságot – és nyitotta ki az elegáns, de üres lakás ajtaját.
Ő
Telefonja már szinte testrésszé vált.
Vitte magával mindenhova.
Főzés közben a konyhai pulton, fürdéskor a kád szélén feketéllett. Ő hűségesen cipelte, az a fránya dög meg csak hallgatott.
Szorgalmasan várta fiai hívását, de minden este használatlanul tette a párnája mellé.
A fiúk nem jelentkeztek.
Próbált – és tudott is – mentséget találni.
A sok munka, a tanulás, az egyéb elfoglaltságok, – mind időt rabló tevékenység. Mondta az esze, de a szíve kétségbeesetten sikoltotta: és nem marad nekem öt perc?!
Fájón csengett a fülében kisebbik fia idézete a Szentírásból: „a férfi elhagyja apját, anyját, és feleségéhez ragaszkodik”. Szép, hogy a férj ragaszkodik a feleségéhez, de gyerekei nőtlenek voltak.
És hol marad a szülőkhöz való ragaszkodás? – tette fel újra és újra a kérdést.
Vérző szívvel vette tudomásul, hogy ő – egyedül, – felnevelte a fiait, diplomákat adott mindkettő kezébe, és kész emberekként azok elléptek mellőle.
és Ő
Kimerülten mozgatta meg ujjait az átázott, kitaposott sportcipőben.
Mindene fájt és fázott.
Az erdőt járni, – ha csak nem kiránduló az ember lánya, – nem nagy élvezet. Bujkálni a bokrok között, lehajolni és a piszkos avart maszatolni zsákmány reményében, – nem könnyű. Főleg, ha napok óta ezt csinálja, ez a napi foglalatossága.
De hálát kell adni a természetnek, hogy van miért hajladozni.
Az ősz esős volt és napos, a gombák meg nőttek, mint a, ….. gomba. Került belőle az asztalra, a fagyasztóba, a piacra is.
Hogy a fagyasztóban meddig marad, nem tudta.
Az áramszolgáltató még nem kapcsolta ki az áramot.
Még.
Hónapok óta nem fizette a csekkeket.
Nem volt miből. Amióta munkanélküli lett, még nehezebb volt az élet, mint korábban.
Közel az ötvenhez, lehetetlen munkát találni. A gyerekek meg ennének. Mint a sáskák.
De az erdő segít.
Most a gomba, télen a rőzse.
És marad az elkoptathatatlan remény.
1 hozzászólás
Szerintem a sorsot néha irányítani is kell. Sajnos erre manapság nem jut idő, ezért szaporodnak el az általad felvázolt sorsok, és nem ártana gyakrabban felhívni erre a figyelmet. Üdv. Szeretettel: István