Rettentően unalmasan indult a nap. A nővérem úgy rohant el, amikor megérkeztem, hogy szinte szóba sem állt velem. Siet… jobb dolga is van annál, mint, hogy velem csevegjen. Látszott rajta, alig várta, hogy felváltsam. Futott, elviharzott, csak úgy lobogott utána a hosszú szőke haja.
Persze, nekem is lenne jobb dolgom is, de itt kell lennem. Csak hallgatom az órát, hogy ketyeg: tiktak, tiktak… amikor egész óra van, kiugrik a kakukk az öreg faliórából, elzengi a nótáját, majd becsapódik újra az ajtó… megint csak számolom a perceket, s a monoton idő alig vonszolja magát.
Az ablakon hiába is nézek ki. Sehol egy lélek. A lámpák ontják fényeiket a tereken, utcákon, de csak néha csörömpöl végig az úton egy villamos. Járókelő alig akad, ha igen, az is részegen dülöngél, méri az utat keresztbe-hosszába, aztán bedől egy árokba… pfuj, undorító… inkább számolom tovább a perceket…
Ez a 24 órás szolgálat kimerítő és egyhangú. Szélmalomharc az idővel. Még néhányszor kiugrik a kakukk az órából, mire kezd beindulni az élet.
Akkor magam is utcára megyek, ilyenkor jó friss a levegő és mindig történik valami érdekes.
Nézem, amint az emberek munkába indulnak a szélrózsa minden irányába. Ki vonatra, ki buszra, villamosra, metróra siet, vagy éppen begyújtja a kocsiját és útnak ered.
Egy fiatal nő tűnt fel, amint leszáll a vonatról, idegesen körülnéz, majd rohan a metró irányába. Utánalépek, gondterheltnek látszik. Nem ül le, pedig ülőhely is akad bőven. Csak áll, és bámul ki a sötét alagútba, mintha látna is ott valamit, a gondolatai meg ki tudja hol járnak… A következő megállón leszáll. Utánalódulok, követem. Felkapaszkodik egy buszra, leül, majd a telefonjával babrál, közben könnyek patakja csordogál végig az arcán… Ki érti az embereket?…
Lelépek a buszról, egyre nagyobb a forgalom, már rengeteg jármű száguldozik a városban, levegőt sem lehet kapni, büdösek, csak úgy okádják a füstöt, benzingőz árad szerte, elviselhetetlenné téve a levegőt. No, nem is nyelem ezt a fertőt, inkább odébbállok.
Kinn vagyok a mezőn. Egy hatalmas búzatáblán suhanok végig. Itt aztán finom, friss a levegő, harapni lehet. Végtelen nyugalom és csend vesz körül. A szél kellemesen lengedez, elringat itt a zöld búzatáblák felett. Fenn a magasban madarak raja szálldos, felébredtek a fecskék, rigók, pacsirták, csivitelnek, fütyülnek, dalolnak, elzengik a hajnal himnuszát, aztán szétrebbennek, s élelem után kutatnak.
Még magasabban repülőgépek húzzák a csíkot, mondhatnám úgy is, okádják a füstöt. Már megszámlálhatatlan a csíkok száma, persze, van olyan, aki azzal jár munkába… mondom, különösek, nagyon különös teremtmények az emberek.
Egy falun suhanok keresztül. Gyerekeket látok mindenfelé, iskolatáskával a hátukon. Az iskolaudvaron nagy a zsibongás, futkároznak, kergetőznek. Egészen felvidulok magam is, bár ha alaposabban megfigyelem őket, tán nem is olyan boldogok. Görnyedten érkeznek, meghajolva a nehéz táska súlya alatt, aztán az aprócskák arcocskájára még egy puszit nyom anyuka, de nagyon nehezen válnak meg egymástól, aztán integetnek amíg látják egymást, s végül búskomorságba merül az az apró emberpalánta is.
A nagyok meg, most írják a házi feladatot, természetesen egymáséról, illetve arról, akinek esetleg sikerült már otthon túl lenni rajta. Mindenütt ez megy, bármerre járok is.
Innen az erdőbe megyek, ott nyugalom és csend honol, csak az ébredező madarak reggeli imája hallik. A fák lustán nyújtózkodnak, amikor a szél nyakon legyinti őket, mondván: Ébresztő, mire vártok még!? Olyankor meglengeti lágyan a hajukat, majd tovább száguld, már kinn poroszkál a mezőn. Élmény ez a szabadság, a száguldás, a béke…
Ó, zene, muzsika!… Lehunyom a szemem, a rigófütty, madárcsicsergés, gerlék búgása, a levelek susogása, és a patak csobogása mind eggyé egyesül, könnyed muzsikává lényegül, valami mámoros egyveleggé, ami a lélekben tovább él, és kísér utunkon, bármerre is járunk, hogy könnyebben viseljük a megpróbáltatásokat.
Szeretem ezt a békét, ezt a zenét, ám az erdő sem mindig ilyen. Láttam a lángoló erdőt Portugáliában. Hallottam a tűz ropogását. El sem lehet képzelni, milyen rettenetes hangerő az, amikor ég az egész erdő… Nincs is annál borzalmasabb. Emberek, állatok sokasága lett a lángok martaléka. Csupán egy villámcsapás, a másodperc tört része, mekkora tragédiát képes okozni. Félelmetes volt, ijesztő, hátborzongató…
Aztán láttam Kínában a sárlavinát. Vitte sodorta a házakat, embereket, állatokat. Ki tudja hányan maradtak a rettentő sár alatt. Hány ártatlan élet… a természet olykor megmutatja az erejét, fitogtatja is, de hát, az ember nem tanul belőle, pedig igen csak sokszor látja kárát.
A napokban is láttam azt a szörnyű vihart, amikor háztetőket vitt le a szél, fákat csavart ki, zuhogott az eső, hogy mindent elárasztott a hirtelen leömlő csapadék… sokan látják kárát annak, hogy a természet visszaüt, de a leginkább azok, akik a legkevesebbet ártanak a természetnek. Azt nem értem, miért nem állnak ki magukért, egymásért az emberek? Miért? Hagyják, hogy el üzletiesed-jen a világ, mind nagyobb a különbség gazdagok és szegények között. Aztán a gazdagok kizsákmányolják a szegényeket, nem is értem, hogyan formálnak jogot erre? Így aztán a szegény még szegényebb lesz, a gazdag meg uralkodik felettük… Mondom, furcsa szerzet az ember. Ki érti ezt?
Jólesett a pihenés itt a hűs lombok alatt, meg az elmélkedés is, de mire megyek vele? Senkinek segítségére nem lehetek. Annyira tehetetlennek, gyámoltalannak érzem magam. Mégis, vissza megyek a városba, nem tétlenkedhetek itt. Ott mindig történik valami
Az autóút felett suhanok éppen, amikor is valami nagy felfordulást észlelek ott lenn. Egy kamion felborulva, a másik az árokban, két autó viszont összeroncsolva az út közepén. Ott áll két mentőautó is, meg mentőhelikopter…
Meggondolatlanok az emberek, nem vigyáznak egymásra, hajtanak veszettül, no meg ez a hőség is hatással van rájuk… Miért száguldoznak őrült sebességgel, ha kell, ha nem… Mert hát, sosem kell. Ahogy a mondás is mondja: lassan járj, tovább érsz! Ezt már elfelejtették volna az emberek?
Ahogy közelebb megyek, látom, az egyik autóban meghalt egy egész család. Két felnőtt, két gyerek… Borzalom… nem, az egyik gyerek még él, őt viszi a helikopter, talán még meg tudják menteni az életét. A nyomukba eredek… Istenem, a fiúcska alig hat éves, mi lesz vele szülők és testvér nélkül? Micsoda tragédia! Ilyenkor nagyon összeszorul a szívem… Az orvosok kézbe vették a kisfiút, küzdenek az életéért…
Itt figyelem a gépen az életjeleket, az orvosokkal együtt. Mindenki izgatott, rohannak gyógyszerekért, injekciós-tűkért, majd sebészért, aneszteziológusért… aztán bemosakodnak…
Szorítok érted, kispajtás! Benn is maradok a műtőben, nem zavarok senkit, fentről figyelek…
Amerikában, a tetszhalott állapot fogalma, a tudományos-fantasztikus filmek világából, már átkerült a valóságba. A baleseti sebészek tesztelik az új eljárást, amelyben életveszélyesen sérült emberek test-hőmérsékletét gyors ütemben 10 Celsius-fok alá hűtik, abban a reményben, hogy az így megnyert időben sikerül megmenteniük a páciensek életét. Erre a kisfiúra is ez az eljárás vár.
Szorítok érted, kisember… nagyon, nagyon…
Kedvet kaptam a száguldásra. Kikapcsol. Kimossa a feleslegesen lerakodó aggodalmakat, kitisztogatja az agytekervényeket, mindenről elfeledkezem, tiszta fejjel, újult lélekkel nézek a világra.
Odalenn megint valami idétlen felhőkarcoló nő ki a földből. Hol a csodában járok?… Ó, hát persze, Dubai, gondolhattam volna, még a látványától is irtózom.
Ez viszont még annál is rosszabb. Kiégett, szétlőtt városok. A romok között katonák csellengnek, és lőnek mindenre, ami mozog.
A városon kívül viszont, tömegek menekülnek kis batyuikkal, apró gyermekeikkel a szétlőtt, kiégett otthonaikból. Hosszú sorban kígyózik a tömeg, aztán lélekvesztőkbe szállnak, gumicsónakokba, és neki vágnak keresztül a tengeren a jobb élet reményében egy, számukra új, idegen világnak. Talán új otthonról álmodnak, új életről, hogy gyermekeiket felnevelhessék… Egy szebb és jobb jövő reményében érdemesnek találják még az életüket is kockáztatni. Ha itt maradnak, úgyis elvesznének…
Számomra ez felfoghatatlan. Miért csinálják ezt az emberek? Miért lövik egymást, miért kergetik egymást az őrületbe, kinek éri ez meg, és miért? Úgy hiszem, erre sohasem kapok választ, pedig nem volt olyan idő a két világégés óta sem, hogy ne folytak volna harcok, valamely pontján a Földnek. Örök háborúzás… az ember sosem tanul a hibáiból, azt hiszem, ezt végérvényesen leszögezhetem.
Közben eszembe jut, láttam én már repülőkatasztrófát is. Hát, az sem mindennapi látvány volt.
Jó néhány évvel ezelőtt történt, amikor az Air France szuperszonikus utasszállító repülőgépe Párizsból indult New Yorkba, ám felszállás után nem sokkal kigyulladt és egy szállodába csapódott. A gépen több, mint százan utaztak plusz a személyzet, a balesetet senki nem élte túl. A szállodában is többen meghaltak. Ott voltam, mindent láttam…
Ezúttal nem jött be ez a száguldás, csak rémületet látok, halált, menekülést… Jó lenne már valami szépet, jót, vidámat látni… mindenütt csak bajok vannak, s ezt egyre nehezebben viselem.
Buszra szállok, csak úgy kíváncsian szemlélem az arcokat. Mindenütt gondterhelt, fáradt emberek. Anyuka babakocsival. Milyen édes a pici. Gügyög, nevetgél, nagyon cuki, nyugodt baba. Megáll a busz, elsőként ugrom le. Az anyuka is leszállásra készülődik a babával. Az utasok segítenek leemelni a babakocsit. Vannak még rendes emberek. No, neee! Az anyuka még nem érkezett leszállni, és bezárult az ajtó. Gyorsan visszaugrom. Mindenki kiabál, mindenki szidja a sofőrt, de az durcásan hajt tovább, nem törődik a siránkozó, rémült anyukával.
Leugrom újra. A babakocsit egy középkorú nő fogja. Játszik a babával. Remélem nincsen benne semmi rossz szándék? Maradok én is. Talán hamarosan visszajön érte az anyuka, biztosan leszáll a következő megállón. Várok…
Már látom is az anyát, lóhalálában rohan. Hálálkodik az asszonynak, hogy vigyázott a babájára. Szerencsére vannak ilyen jó emberek. Mit is tehettem volna, ha nem ilyen fajtából való lett volna az asszony, és elvitte, elrabolta volna a babát? A szemem láttára. Mégsem tehettem volna semmit… Jó, most már nem fantáziálok, szerencsére jól végződött a dolog.
Megyek tovább, de rögtön megtorpanok. A gyalogos átkelőnél két lány várakozik. Az egyik fáradtan a lámpaoszlopnak dől, de tüstént megbánja, mert egy galamb ül a lámpán, és váratlanul könnyít magán. Éppen a lány feje tetején landol az ürülék, a gondosan nyírt tüsi haján. Majd folyni kezd szét, jut a vállára, sőt még a táskájára is.
– No erre mondják azt, hogy le vagy… – mondja a barátnő, de nyomban elhallgat, mert kap ő is a nyakába egy kis ráadást, csak úgy röptében.
Jót kuncogok rajtuk. Nem, nem vagyok rosszmájú, de ez most olyan jólesik, és tehetem, mert engem nem lát, nem hall senki…
Lassan beesteledik, éppen a pályaudvaron haladok el, amikor felfigyelek egy családra. Anya, apa és három fiúcska. Az apa sorra ölelgeti őket, végül a kicsit felkapja… látom a könnyeivel küszködik, de erőt vesz magán, mind összeölelkeznek, majd Apa felszáll a vonatra. A kicsi sírva fakad: Ne menj el, Apa! Anya vigasztalja, miközben maga is a könnyeit törölgeti: muszáj mennie, kicsim, dolgoznia kell!
Az apa integet, amikor elindul a vonat, de már nem tartja vissza a könnyeit. Próbálok a gondolataiban olvasni: „Meddig tart még ez az áldatlan állapot? Meddig még? Évente ha kétszer hazajöhetek néhány hétre… úgy nőnek fel a fiaim, hogy alig látom őket… a végén már meg sem fognak ismerni. Meddig, meddig még? Egyedül, Németországban… de mit tehetek, itthon nem tudom eltartani a családom, így meg nélkülük, egyedül élem le az életem… nincs más megoldás, legalábbis egyelőre nincs… Ezért az évi néhány hétért élek, ezért érdemes küzdeni… baromira fáj elmenni.”
Az anya és a gyerekek szipogva, egymás kezét fogva, hazaindulnak.
Hát, mit mondjak, nekem is sírhatnékom van. Alig van öröm ebben a világban, legalábbis több a gond, a bánat, de küzdenek az emberek, némelyek bátran, erő felett, mások feladják… Most kezdenek felszínre kerülni azok, akik feladták, nem tudtak megbirkózni a teherrel, most fészkelik be magukat a kapualjakba, vagy alszanak kinn a parkban egy padon… ilyenkor még csak hagyján, hisz nyár van, kánikula, de ha jön a tél, az már nagyon kemény, és igen sok emberáldozatot követel.
Még feltekintek a csillagos égre, de már kívül a városon, mert itt még tömérdek csillag borítja a végtelen eget. Elbűvöl a látvány, és minden gondolatomat rabul ejti a milliónyi csillagfény.
Bágyadtan indulok vissza, nincs már kedvem kinn lenni, egyre jobban hatalmába kerít a szomorú valóság, inkább visszamegyek a szobámba, és hallgatom a tiktakot, várom, hogy elzengje a kakukk a nótáját… Közben kicsit elmerengek. Elfáradtam, egyre nagyobbakat pislogok, de nem lehet, még nem alhatok…
Eszembe jut, hogy már az idejét sem tudom, mikor láttam a testvéreimet. A fekete, göndör hajú, huncut szemű öcsémet, a hosszú barna hajú, smaragdszemű húgomat, majd a legkisebb húgomat, a bájos kis szőkeséget, nagy fekete, ártatlan szemekkel, meg a legkisebb öcsémet, a szőke, kék szemű, csupa jóság öcsköst…
Éjfél van. Mire a kakukk elzengi a nótáját, akkorra rendszerint megérkezik a lángvörös hajú húgocskám. Mindig pontban éjfélkor, átveszi a szolgálatot. Sohasem késik.
Éppen utolsót kakukkol a madár, amikor belép a szobába Szerda.
– Szia nővérkém! – köszön, és máris belekezd a mesélésbe – … ha tudnád mi történt…
Mégis mit képzel ez? Azt hiszi, nekem nincs jobb dolgom, minthogy vele csevegjek itt?… már a szemem is majd leragad… megyek haza aludni.
Juhéj! Hat napig fel sem kelek.
16 hozzászólás
Hát, kedves Ida!
Keddre aztán végképp nem gondoltam volna. 🙂 Felrázóan jó írás, bárkinek ajánlani tudom. Minden mozzanata eleven és elevenbe vág.
"Miért csinálják ezt az emberek? Miért lövik egymást, miért kergetik egymást az őrületbe, kinek éri ez meg, és miért?" – csak egyetlen gondolat a sok közül, amelyben sorakoznak a miértek. A mi miértjeink.
Szeretettel: Laca
Hát, kedves Laca!
Ezek szerint, csak a végén derült ki? 🙂 A történések mindegyike, keddi napra datálódik, bár történhetett volna bármelyiken, sőt, ha mind a hetet meghallgatnánk, akkor még mennyire sokasodhatnának a miértek bennünk, amikre nem tudjuk a választ, mert nincs rá válasz, csak megtörténnek a dolgok, sokszor értelmetlenül…
Köszönöm, hogy olvastad. A véleményedet is hálásan köszönöm, (tartottam tőle, hogy az olvasó a legszívesebben agyoncsapná ennek az íróját), már csak ezért is örülök, hogy nem így történt. 🙂
Szeretettel,
Ida
Kedves Ida!
Igazán fantasztikus ötlet, meg nem tudtam volna fejteni, ki is mondja ezt a monológot. 🙂 Remekül megírtad, nem tudtam abbahagyni az olvasást.
Szeretettel: Klári
Kedves Klári!
Ezek szerint, neked is csak a végén derült ki. 🙂 Tényleg jó ötletnek tartod? Én viszont annak örülök, hogy nem tudtad abbahagyni, bizonyára hajtott a kíváncsiság, vajon ki lehet ő…
Örülök, ha tetszett Klári, tartottam tőle, hogy senkinek sem lesz türelme végig olvasni. 🙂
Így hát a türelmedért is hálás köszönetem.
Szeretettel,
Ida
Kedves Ida!
Azt hiszem, hogy a szerda sem lát majd derűsebb képeket a világban, mint a kedd…
Elég nehéz a világban olyan szegletet találni, ahol csupa jó, és szép dolog történik.
Mindenesetre érdekes ötlet összeszedni, hogy egy adott napján a hétnek mi minden történt a világban.
Érdekes volt olvasni.
Judit
Kedves Judit!
Ez a valós történéseknek, csak egy pici hányada, ami a világban naponta történik. Ellenben, valójában azt próbáltam közvetíteni, hogy mennyivel több a rossz a világban, mint a jó. Az arány valóban kétségbeejtő. Nálam a kedd lett az áldozat, de valójában bármelyik lehetett volna.
Köszönöm, hogy Keddel tartottál ebben a vágtában és itt hagytad kézjegyed.
Ida
Kedves Ida!
Egy különleges novellát olvastam Tőled, mert ilyenben még nem volt részem. Nem emlékszem, hogy valaha is valamely szerző egy hétköznapot személyesített meg, és nekem nagyon tetszik ez az ötlet! Egy nap alatt mennyi minden történik a Földön, és az a sajnálatos, hogy több benne a rossz, mint a jó. Gratulálok ehhez a fantasztikus összeállításhoz!
Sok szeretettel: Matild
Kedves Matild!
Tartottam tőle, hogy az olvasók nem fogják értékelni az ötletet, annál inkább örülök, hogy ezzel ellentétben, neked is tetszett. Egy nap alatt, valóban rengeteg minden történik a világban, ez annak csak egy piciny hányada, de igen, ebből is látszik, hogy sajnos a rossz vezet, a jó dolgokkal szemben, pedig bizony, lehetne ez másként is.
Köszönöm neked, hogy te is körbevágtáztad a világot, Keddel együtt, és köszönöm a véleményedet, ami igen jólesett.
Szeretettel,
Ida
Drága Ida!
Nagyon jó az ötleted! Bevallom, én is csak a végén kapcsoltam. 🙂
Jó tudni, hogy a kedd is olyan emberi! Tetszett, ahogy váltogattad a helyszíneket, a ritmusa, az ellentétek, a mondanivaló… és a végén én is azt gondoltam, hogy ezzel a nappal megírtad a többit is, az egész hetet… az életet.
Egyszóval: gratulálok a novelládhoz!
Ölellek:
Ylen
Drága Ylen!
Örülök, hogy tetszik az ötlet, de nem számítottam ekkora elismerésre. Mindenesetre, örülök, hogy te is csak a végén kapcsoltál. Bevallom, erre számítottam. 🙂
Jó hosszúra sikeredett, pedig még de sok mindennek bele kellett volna férnie…
Köszönöm a türelmedet és azt, hogy itt hagytad kézjegyed. 🙂
Ölellek szeretettel,
Ida
Drága Ida!
Ámulok az ötleteden, te csodálatos KEDD!!! Mennyi minden történt veled egyetlen nap alatt!
Gratulálok nagyon nagy szeretettel: Ica
Drága Ica!
Örülök, hogy tetszett az ötletem, és köszönöm soraid.
Mennyi minden történt, pedig ez csak egy piciny hányada annak, ami egy nap alatt történni szokott. 🙂
Ölellek szeretettel,
Ida
Kedves Ida!
Különleges novelládat élmény volt olvasni! A megannyi szomorúság közé becsempésztél azért némi örömöt is, amikor a mezőn és az erdőn jártál. A frappáns befejezés pedig mindent visz!
Gratulálok eszmefuttatásodhoz, mely nemcsak a keddről szólt, hanem az egész életről.
Szeretettel gratulálok: Melinda
Kedves Melinda!
Igen, próbáltam becsempészni egy kis örömet, sőt egy kis humort is, de az életünk parányi része ez, a nehézségekkel, küzdelmekkel, fájdalommal szemben. Valóban, az életünket volt hivatott bemutatni, dióhéjban. Köszönöm szépen, hogy olvastad és itt hagytad kézjegyed.
Örültem neked. 🙂
Szeretettel.
Ida
Kedves Ida!
KÖSZÖNÖM, örülök, hogy olvastam.
Szeretettel: Szabolcs
Én köszönöm, kedves Szabolcs, s én örülök, hogy olvastad (de jó, hisz mindketten örültünk)
Már megérte! 🙂
Szeretettel,
Ida