Örök félelem
Soha nem bírtam a vizsgák izgalmait. A stressztől belázasodtam, valósággal beteg lettem. Hiába készültem fel alaposan, a félelemtől megdermedtem, leblokkoltam. A rengeteg tanulás csak látszat eredményt hozott, mert jó esetben közepesre teljesítettem. Szegény apa, a jelenlétével próbálta lazítani görcsös állapotomat. Átérezte kínlódásomat, hisz az egyetemet ő is végig izgulta, – igaz, ő jeles eredménnyel. Amikor tehette, eljött velem. Együtt felvételiztünk, a legtöbb vizsgát együtt szenvedtük át. Vígasztalt, ha nem reményeim szerint sikerült, velem énekelt a kocsiban, ha „jó voltam.”
A diplomám kézhez vétele után azt hittem, gyomrom görcsös remegését elfelejthetem. Tévedtem. Újra émelygek, nem találom a helyem, zúgó fejjel, kelekótyán járkálok fel-alá. Az érzés ismerős, csak a helyzet más. Nem én vizsgázom, a jelenlétem is „nem kívánatos.” Nagyfiam ad számot négy év ismeretanyagáról. Tiltakozott jelenlétem ellen. Hiába érveltem, hogy a szülői kíséret nekem mindig jó volt, ő mereven elzárkózott. Úgy jöttem utána, hogy ne tudjon róla.
Állok a folyosó végén. Már kívülről tudom, hogy hány járólapot tettek le, ismerősként kacsintanak le a tablóról a múltban, közelmúltban érettségizettek képei. Az imént vizsgázott osztálytárs – de jó neki, túl van a megpróbáltatáson! – elmondta fiam tételének címét. Rómeó és Júlia. Mondom magamban, szuggerálom az ajtón túlra a cselekményt, a szereplők jellemzését, még a korrajzot is. Erősen koncentrálok, hogy mondandómat odabenn is meghallják. Közben szorítom markomban az apró Szűz Mária érmet. Ha segített apának hazajönni Sztálingrádból, talán segít nekem is, a porontyomnak is. Megcsörren a telefonom. A kisebbik érdeklődik bátyjáról. „Nem tudok még semmit, majd hazaszólok, ha lesz hír” – hárítom el. Meghat az érdeklődés. Jó érzés, hogy a két fiú ragaszkodik egymáshoz. Férfias szeméremmel, az igazi szeretetet kicsinyítve aggódnak egymásért, kapaszkodnak egymásba. Alig pár éve, a kamaszodó lakli ölben vitte fel a szobájába a TV előtt elaludt öccsét. Amikor reggel a kicsi meg akarta köszönni, azzal hárította el, hogy csak azért tette, mert zavarta a szuszogása. Férfias fölénnyel hárította el a kicsi ölelését. Pár hónapja, mikor öccse pályamunkája díjat nyert, öltönyben, nyakkendőben jelent meg a díjátadáson. Olyan büszke elégedettséggel nézte a testvérét, mintha nem a bátyja, hanem a díjazott mű társszerzője lenne.
Gondolataimból az ajtó csukódása zökkent ki. Az egyik tanárnő jön kávét inni. Kedvesen mosolyogva lép hozzám. „Ne izguljon, – mondja – remekül megy.” Ne izguljak? Hát lehet nyugodtnak lenni? És egyáltalán, miért vagyok én egyedül? Csak az én fiamnak van anyja? Vagy csak én vagyok ilyen lehetetlen nőszemély, csak én telepedek rá ennyire a fiamra? Közben kijön az elnök is. Bár felületes az ismeretségünk, beszédbe elegyedünk. Beszélgetek, de gondolataim az ajtón túl járnak. Látja ő is ziláltságomat, megmondja az újabb tétel címét, és megy tovább. Ez az óhaja sem jött be a gyereknek. A XX. századból szeretett volna tételt húzni, és kiválasztotta a Frank birodalmat. Istenem, mi lesz ebből! Talán kimenti a slamasztikából, hogy a B. tétel Teleki Pálról szól. Azt biztosan tudja. Magamat vádolom, hogy miért nem álltam jobban mellé. Miért nem ültem le vele többször átbeszélni a tételeket! Járkálok újra, és nézem az órámat. Mikor jön már ki? Mikor lesz már vége? Mi lesz, ha nem tudja elmondani, amit kellene? Ha izgalmában összekever dolgokat? Igazán igazságtalan dolog, hogy nem engednek be engem is! Ólomlábakon vánszorog az idő. Újabb ajtónyitás. Újabb tanár. Ő a történelem szakos. Dicséri a fiamat. Ügyes, talpraesett, jól felkészült. Meghökkenek. Akkor én minek hisztizek itt? Rám itt semmi szükség! De azért az elismerő szavak hallatán megkönnyebbülök. A következő ajtónyitással már Ő jön. Arcán a jól ismert félmosoly. Megkönnyebbülten, nagylelkűen megengedi, hogy megöleljem.
Ha minden a terveim szerint történik, jövőre főiskolás lesz. A fájdalom otthonosan bevackolja magát a gyomromba.
2 hozzászólás
Szia Matyi!
Mennyire ismerős képek! Hány vizsgán éreztem én is ezt a gyomorszorító szorongást. Mint anya persze nem élhettem át, de visszagondolva anyám arcára hasonló helyzetekben, most utólag jövök rá, min mehetett keresztül. Nagyon kifejező írás!!!
Üdv: én
Szia!
A hangulatot, a feszültséget nagyon jól megfogtad, és vitted papírra, illetve monitorra. Szinte hallottam, ahogy a folyosón kongott a lépted, amint le-fel járkáltál.
Gratulálok.
Üdv.