„Erősebbnek látszik nálam. Ám, a vége úgyis az lesz, hogy meghívom egy kávéra.”
1.
A kezében reszket a fegyver. Főállásban festőművész.
A biztonsági őr a sarokban térdel. Keze a tarkóján. Pisztolya az álarcos övében – hátul.
Lujzi – a kolléga – ujjai az orrán. Vér csorog közülük a padlóra. Összeszorított markával megtámasztja az asztal szélét, és egy kilazult fogat csap ki a lapjára.
Ő – felé int a fegyverrel:
– Megsérültél?
– Semmi… – motyogja Lujzi.
– Nem akartam akkorát ütni – mondja védekezőleg.
– Mondom, hogy semmi – sziszegi Lujzi, és visszaül a padlóra.
Az igazgató megbont egy zacskó kekszet, és jóízűen lakmározni kezd a túlsó sarokban.
Hogy mer ilyenkor ily’ nyugodtan szemezgetni?!
– Akkor most még egyszer! Azt teszik, amit mondok, és senkinek nem esik bántódása!
Az igazgatóra néz, aki egyszeriben összecsavarja a zacskó száját.
Ingujja és kesztyűje közt kikandikál skorpió tetoválása.
Nagyon látszik.
Semmibe nem kerülne a rendőrségnek később ez alapján azonosítania. Jobban is vigyázhatna!
Eddig jutok gondolatban, mikor Lujzinak megcsörren a mobilja.
2.
Csak csörög, kitartóan.
– Leteszed!
– Ne má’, biztos anyám az.
– Hadd vegye fel! A te anyád se örülne… – mondom neki.
– – Pofa lapos, senki nem dumál! – üvölti, mire mindannyinkból kitör a röhögés.
– Mi az?
– Előbb mondtad – mondja Iza. – Még fel sem vette.
– Ja – tette hozzá Lou. – Pillanat! Hello… izé, most nem tudok beszélni…
Mögé lopakodok, és az övére teszem a kezem. Ő a fegyverét markolja.
– Este nincs semmi dolgom. Arra gondoltam, elmehetnénk egy…
Megfogja a kezem, és lefejti a sajátjáról. Megfordul. A szemöldöke a magasba szalad.
– Ennek fordítva kellene történnie…
– Hogyan?
– A fiú hívja randira a lányt.
– Ez nem lenne randi – hazudom.
– Előbb mondtad – kiabál át Lou a terem másik végéből. – Most kezdhetjük, előröl!
– Így nem lehet semmit csinálni – fakad ki Iza és lecsapja az asztalra a jegyzeteit.
Zoli felsétál a színpadra. Nagyot sóhajt.
– Ennyi. Mehettek.
– Ugyan – szól vissza Lujzika.
A szája széle teljesen bepirosodott.
– A próbának vége…
3.
A legszebb paradicsom anyám kertjében.
Még nem láttam, de elképzelem gömbszerű alakját. Hajnalban érezhettem is az illatát, mikor hátra mentem egyet üríteni. Ott csillogott a harmat közt. A nap még sehol. Újabb, s újabb cseppekkel áztatja az eső kórházi köntösöm. A kutya megmorog; pedig ismer. Biztos más a szagom.
Az eső ritmusosan kopog a leveleken. Kilépek a papucsomból, és a sárba nyomom az ujjaim. Hideg. Akár a műtő kövei.
Most villanhatott meg a Nap a láthatáron. Arcomra éles kis mosolyt rajzolnak első sugarai.
– Nem kellene egyedül mászkálnod – hallom anyám. A tornácon állhat.
– Boldogulok – mondom neki.
Mosolygok rá. Lábujjaim közt apró csomókba gyűlt a fű és a sár.
– Megfázol.
– Kicsit még maradnék – mondom. – Csak a teraszon…
Sóhajt.
– Csak hallgatni kicsit az esőt… – suttogom.
Ismét sóhajt.
– Megtaláltam a novellád – mondja. Kattan a diktafon „lejátszás” gombja, és meghallom a saját hangom.
– Nyomd le, kérlek – mondom, ujjaimmal a semmit markolom. Úgy érzem, túl közel jön az ilyesmivel, hogy belehallgat a jegyzeteimbe.
– Bankrablás – mondja, semleges hangon.
– Szerelmi történet – válaszolom. – Csak ilyen az eleje…
Kiveszi kezemből a seprűt (hallom, ahogy a nyele koppan a falon), és felkísér a lépcsőkön.
– Nekem hamarosan el kell kezdenem készülődni… – mondja -, de csak maradj…
Megköszönöm.
Mikor hallom, hogy bement, kitapogatom a korlátot, és lebotorkálok a terasz elé. Talpam hálás a tócsák hűvös érintéséért. Leáztatom a sarat, ledobom a köntösöm, és széttárt karral hallgatom az eső és a növények furcsa nászát.
Talán megkeresem, és leszakítom azt a paradicsomot.
4.
Meztelenül beszélgettük át az éjszakát. Sötétben.
Én a teraszon ültem, ő a felesége szüleinek balatoni nyaralójában. Aznap nem léteztek egymás előtt a titkaink.
Hihetetlen, mennyire „érezte”, milyen is vagyok! Mennyire megértett!
Csak mikor a gyerekeket hoztam szóba, akkor szisszent fel egy pillanatra:
– Megsérültél? – kérdeztem. Persze, csak viccnek szántam.
– Semmi… – motyogta, mint a kitalált Lujzi színésztársának, a tegnapi novellámban.
– Nem akartam akkorát ütni – mondtam védekezőleg. – Mármint, a szövegemmel.
– Mondom, hogy semmi – sziszegte. – Csak félek tőlük…
– Kiktől? A gyerekektől?
Kitört belőlem a nevetés.
– Van egy bejövő hívásom – mondta kisvártatva, kicsit idegesen.
– Akkor, rajta! Vedd fel!
– Ne má’! Vezetékes szám. Biztos anyám az.
– Akkor vedd fel! Az enyém sem örülne…
„Azt teszed, amit mondok, és senkinek nem esik bántódása!”, mondom neki, csak úgy, magamban…
Papíron mindig minden könnyebb. Jönnek a megfelelő szavak, épp a megfelelő pillanatban!
Ám az életben!
– Nem tudom, mit akarhat. Talán, mégis le kellene…
– Jó éjt, hercegem…
– Ne haragudj, nem tudom, mi lehet…
– De, figyelj! – Már majdnem letettem, de az utolsó pillanatban meggondoltam magam.
– Igen?
A hangja kicsit ideges.
– A jövő héten, ha a városban leszel… beülhetnénk valahova egy kávéra…
– Ez fordítva szokott menni, nemde?
– Hogyan?
– A fiú hívja randira a lányt… – mondta. – De, legyen! Lenne kedvem!
Hevesebben vert a szívembe szorult kismadár! Persze, én megmondtam, hogy eljön velem!
…nem hívott.
Minek is?
Festő. Hogy is adhatná át nekem legkedvesebb dolgait?
20 hozzászólás
Ez csak az én véleményem. Nekem nagyon szétszórtnak tűnik a történet. Nem tudom ki, kicsoda benne, és miért szedted négy részre? Néhány helyen, mintha kezdtem volna felfogni, megérezni valamit, mert amúgy érdekesnek találom, és végig is olvastam, kíváncsi voltam rá, de…tanácstalanná tett, mire a végére értem.Értem?
:-)))
Nem tudom, most hangosan gondolkodom. Szabad-e, lehet-e prózát úgy írni, mintha lírai verset írna az ember. (Már mért ne lenne szabad, hol van ez megtiltva!)
Ha lírai attitűddel írok prózát, akkor hangulatot érzékeltetek. Ebben az esetben nem kell az olvasónak érteni a történetet /bevallom én sem értem/ -elég, ha a hangulatot érzékeli, s ez okozza a katarzist…
Másrészről én annak vagyok a híve, hogy a prózaíró, novellista történetet írjon, melynek van eleje, közepe vége, melyből világosan kiderül, kik a szereplők /a családfa nem kell/, mit akarnak, mi cselekedeteik értelme.
Igazából nem tudom eldönteni, melyik a helyes út. Akiket szeretek olvasni a világirodalom nagyjai közül, azok mind nagy mesélők, érdekes történeteket mesélnek el jó stílusban, élvezetes előadásmódban. De lehet, hogy ez ma már nem modern. lehet, hogy a ma írójának ebben az érthetetlen, kusza világban írásaiban tükröztetnie kell a lélek bonyolult mélységeit.
Lehet-e tükröztetni? Fogalmam sincs róla.
Mindenesetre, amit most mondtam az elméleti jellegű spekuláció. Egy azonban biztos: Ha valaki a “piacra” akar kerülni, akkor olyan “terméket” kell létrehoznia, ami élvezhető.
Sietve leszögezem mielőtt még félreértenél: én megvenném a kötetedet, ha a könyvesboltban látnám a borítón, a szerző: Kuvik.
Szia: én
Kedves artur:
Amennyinen olvasás közben csak kapizsgáltál, s járattad az agyad (és komolyan járattad), azt kell mondjam, írásom elsődlegfes funkcióját máris betöltötte!
Olyan történetet szerettem volna (mert ez egy történet!), ami arra ingerli az Olvasót, hogy kibogozza annak (talán nem is annyira szövevényes) szálait…
Mert van összetartó szál! Nem fárasztanék senkit olyasmivel, amit lehetetlen lenne megoldani…
Azt odahagyom a dadáknak!
(Ahogy visszaolvasom eddig: Bödönnek is, dettó)
Hogy közösségünk vezető prózaírói nem értették meg, lehet azonban utalás arra, valahol egy kicsit elrontottam.
Hogy miért szedtem négy felé? Mert – szerintem – négy történet.
Értsd:
1. történet = 1.rész
2. történet = 1.+2. rész
3. történet = 1.+2.+3. rész, stb.
Ide – egyenlőre – nem teszem fel saját megoldó képletem, hátha valaki “megpróbálkozna” még vele, de aki szeretné, annak szívesen írok pár sort a postaládájába (amolyan receptszerűen), hátha új megvilágításba helyezhetek ezáltal néhány apróságot.
Köszönöm a hozzászólásokat! Ígérem, legközelebb jobban törekszem a közérthetőségre!
Üdvözlettel:
Kuvik
Nekem egyébként nem kell értenem ahhoz, hogy tessen, elég ha érzelmeket kelt. Elsőre T. Mann Varázshegyét sem értettem, söt Umberto Ecotól a Rózsa nevét sem. Csak azt vettem le belőle, hogy öldösik a papokat és ez valami belső torzsalkodás miatt történik. Veri primitív.
Tehát: ne értsem! Csak mozgasson meg valamit a képzeletemben. Neked nincs olyan írásod, ami ne mozgatna meg, a többivel pedig nem törődöm.
Szia: én
Köszönöm. Megtisztelsz.
Kuvik
Nos, pontosan ezért voltam óvatos a kommenttel, mert amit elsőre nem értek meg, az attól még lehet jó. Mivel végig olvastam, kell lennie benne valaminek, ami megfogott, ha az is célod volt, hogy egy személy többször elolvassa, akor sikeres volt nálam az akció. Örülök, hogy nem értettél félre, és nem sértődtél meg.
:-)))
Megsértődni? Örülök, hogy végre az én munkám kapcsán is szóra nyitottad eddiglen oly’ szorosan összeszorított ajkad!
Szívesen venném más írásommal kapcsolatban is a kritikád (akár ide, akár a ládába)!
Hátha ott is akad majd “némi jó” – rejtély, dió, mogyoró…
Üdv: Kuvik
Kicsit fura a történet. Nehezen tudom követni, ki kicsoda és miért. Másrészt tetszik a hangulata, és jópofa, hogy az első rész visszaköszön az utolsóban.
Szia!
Néha érzem ezt az “életben” is: egész egyszerűen nem tudom, hogy hol vagyok…
Gyömbér
Most olvastam a hozzászólásokat. Lehet, hogy én nem jól értem, de értem!
Egyedül az utolsó három sor okozott kis fejtörést… de azt hiszem rájöttem
Szia!
Huhh, lássuk. Tehát, az első részben elhiteted velünk, hogy bankrablást látunk. Szegény naiv olvasó.:) Utána kiderül, hogy ez egy eljátszott jelenet, néhány színésszel. Vagyis, “történet a történetben”. Erre kiderül, hogy valójában a két egyesített történet egy író novellája. A negyedik szakasz meg kicsit mindegyik vegyítése.
Lássuk ezt a vegyítést. Valamit látok az én szemüvegemen keresztül, aztán max kiabálasz, hogy neeeem.:D
Az első és utolsó mondatokkal kezdeném.
“A kezében reszket a fegyver. Főállásban festőművész.” – tehát festőművész. Nekem erről a “szakmáról” rögtön az jut eszembe, hogy világokat teremt, a fantáziáját önti papírra – ahogy az író is, a harmadik egységben – megvan a maga saját környezete, világa. Valami ilyemi ugrik be. Erre rímel az utolsó sor.
“Festő. Hogy is adhatná át nekem legkedvesebb dolgait?” – vagyis a saját világába nem tudja beavatni. Ez valami szakadékot jelent, amit ugye az is bizonyít, hogy nem hívta fel.
Oké, nézzük a visszatérő elemeket. Lujzi talán az írónő alteregója. Ez stimmel is ott, hogy elhívja a férfit randevúra, mint ahogy a novellában is.
“Papíron mindig minden könnyebb. Jönnek a megfelelő szavak, épp a megfelelő pillanatban!
Ám az életben!” – ez megerősít ebben. (egyébként annyira igaz, sokszor gondoltam már erre:) )
Viszont pont ő kérdezte, hogy “Megsérültél?” – ami a darabban fordítva történt. Ezzel még nem kezdtem semmit, de még gondolkozom rajta.
Szóval valami olyasmi jött le nekem, hogy ezek a történetek nagyon szorosan összefonódnak – fenti fejtegetés… Még nem értem a végére. Azt hiszem, vissza fogok térni rá.
Ja, Örkény mondta, hogy az egypercesek minimális közlés, és maximális olvasói befogadás. Ez nálad is megvan, szóval tetszik.:) (Örkény is, meg a te stílusod is)
Na, ne haragudj a sok rizsáért:D Csak próbálkoztam.
Egyébként akár félrement, akár nem, nagyon tetszett!:))
Üdv, Vel
Kedves Gunoda!
Örülök, hogy észrevetted – a két párbeszéd majdnem ugyanaz. Látom, azért élesedik a kép…
Gyömbér!
Hogy festő, gondolom tudod, miért jelenthet gondot (az elbeszélőre nézve); így már csak az zavarhat (zavarhatott), hogy nem csináltam belőle egyből egy külön fejezetet.
Különálló rész, csak nem elég hangsúlyos az elválasztás. (Akkor már 5 történet lenne, az meg hogy hangzik már!)
Talán orvosolom.
Üdv: Kuvik
Velenciáé a fél sportszelet!
Az összekötő szálakra jól ráéreztél, egy kivétellel: Lujza nem lehet az elbeszélő alteregója, hiszen ő is jelen van (énelbeszélés). Amúgy a maszkot viselő alakon (festő) és rajta kívül (végig ő beszél, neve nincs), édesmindegy ki, kicsoda!
A párbeszédnél mindegy, ki, mit mond, lényeg, hogy onnan merít a telefonbeszélgetésnél (mert úgy minden könnyebb…)…
Plusz kérdés, ami még elmaradt (említetted volna, ha észreveszed – 3.rész): miért oly’ idegen az író számára a festőművész kifejezésmódja?
Megírod, és Te vagy az est győztese.
Örülök, hogy olvastál:
Kuvik
Nem zártam össze a számat, csak sokan vagyunk, és nehéz mindenkit szinte azonnal olvasni, ne örülj, sort kerítek a többi írásod véleményezésére is.
:-)))
Kuszasáág, az van. Nagyon jó. Bankrablás, ami színházi próba, novellába foglalt párbeszéd, ami a valóság. Nem akartam elolvasni Velencia “megfejtését”, mert ki akarom élvezni a magamét. Ámulok, nagyon tetszik. Az elbeszélő egy lány, az ő randevúja itt a központi téma, ugye? “szerelmi történet”. Egyébként az elbeszélő lány vak? Ez a benyomásom a paradicsomos rész miatt támadt. Persze lehet, hogy rosszul értem. Hú, lubickolok. Még biztosan olvasom egy párszor.
Köszönöm: macs
Kedves Mindenki!
Tényleg vak! Jól “látta” macs, abban a részben csak illatok, érzések és hangok vannak, ami nem véletlen…
Lassan teljes lesz a kép! Sokaknak már azt hiszem, így is az.
Köszönjük az éles észrevételt!
Örülök, hogy azért sokakat foglalkoztat! Jó ide írni; remek a közönség!
Kuvik
Gondoltam rá, hogy vak. El is olvastam akkor újra a részt. Ez zavart meg:
“Még nem láttam” – a még szócska.
De egyébként tényleg érzékletek, meg illatok, szóval igaza van Banyamacsnak. Na, továbbra is tetszik.:)
nem olvasom végig a többiek hozzászólását, mert hosszabb lenne mint a történeteid. Mindenkitől függetlenül, csak röviden: Nagyon jó, mind a négy! 🙂
Nem is írnám akkor le ide mindazt, amit már a többieknek kicsivel lejjebb leírtam; csak ennyit: Köszönöm.