Róma első napja

Elképzelem Róma első napját – a legelsőt. Nem lehet tudni, hogy mikor volt ez, de a történelem folyamán biztos volt egy nap, egy perc, egy pillanat, mikor egy értelemmel rendelkező Homo sapiens rálelt erre a helyre.
Ez az első nap – a legelső.
Ezen a napon egy számunkra ismeretlen pásztor – vagy pásztorok – megállnak a Tiberisnél, és elhatározzák, hogy ott maradnak. Talán nem volt ilyen egyszerű, de mondjuk, hogy így történt. Felverik a sátrukat a folyóparton – valószínűleg a mai Palatinus-domb alatt – tűzet gyújtanak, s fáradtan köré ülnek. Ezen az estén kövérebb a falat, felhőtlenebb a mese, mert ünnepelnek: ma új otthont találtak. Közben alkonyodik, a nyáj elpihent már, csak egy-egy bégetés vagy bőgés hallatszik néha. A gyerekek nagyokat nevetve futkároznak a tábortűz körül. Senki se szól rájuk – nekik most mindent szabad.
Mikor aztán felragyog a telihold, a családfő felmászik a dombra, és leül egy sziklára, ahol jól láthatja a tájat – az új otthonát. Nézi a mindezidáig érintetlen természetet. Figyeli a fákat a másik hat dombon, amikből házat építhet majd, s a kanyargó Tiberist, mely vizet és halat fog neki adni.
Béke van, csend van. Most a pásztor – ahogy ül a sziklán – elképzel magában egy kisvárost – egy teljesen szolid várost – ahol az utódjai legnagyobb békességben fognak élni és dolgozni. Erre a gondolatra elmosolyodik. Szél támad a völgyből, és beletúr a pásztor hajába. Az nagyot sóhajt, majd még végigellenőrzi az őrtüzeket, a virrasztókat, és bebújik felesége mellé a sátorba. Fáradt: azonnal elalszik.
Álmában azonban furcsa képeket lát: pazar építmények, vízvezetékek, paloták kerülnek a szemei elé. Egy nyüzsgő, hatalmas városban áll. Látja a Tiberist, amint rengeteg vért és könnyet sodor a tenger felé. Majd jönnek az újabb képek szeszélyesen, de feltartóztathatatlanul: császárok, pápák dicsősége, palotáik arany, ezüst ragyogása. Születések és halál – sok ember halála – szerelem és gyűlölet, felemelkedés és bukás, dicsőség és szégyen, véres küzdelem és kéjes ölelés, könny és nevetés. Elborzadva lát még hosszú kövezett utakat, az utak mentén kereszteket, sírást, kínt, tűzet – hatalmas tűzet. Álmában égett bőrszagot érez, őrjöngő oroszlánok bömbölését hallja.
Súlyos a levegő, nagyot sóhajtva átfordul a másik oldalára, félálomban átöleli alvó asszonyát, de a képektől még így sem szabadul: bíborpalást suhogása, víg, féktelen lakomák, lángoló, tébolyult ölelések. Húgyszagú plebejkocsmák egy nagy aréna körül, versek, zenék, olcsó szerelmek, patkányok. Fegyelem, vas és kő, versek és szobrok és szépség – mennyi-mennyi szépség!
A képek csak nyomakodnak tovább: egy hatalmas, kupolás templom, a csúcsán kereszt. Kegytárgyak, tömjénfüst, zsolozsma. Színek, fények, árnyak, titkok és szépség – mennyi-mennyi szépség! Freskók, szobrok, aranyragyogás és újból könny, vér és halál, Pater noster.
A pásztor továbbálmodik: évszázadok rohannak el mellette: harcokat, háborúkat, emberekkel teli marhavagonokat lát, majd végezetül színes kavalkád tűnik fel: autópályák, repterek, futballstadionok, turisták, embertömeg a Szent Péter téren. Urbi et Orbi.
Mikor reggel felébred, mindene fáj. Mintha ez az éjszaka évezredekig tartott volna. Megrázza magát, hogy az álomképek emlékeitől megszabaduljon, majd megmosakszik. Ma erős akar lenni, mert nagy munka vár rájuk: téglát vetnek.
A hűvös völgyben, a fák ágai között felragyogó napfény vörösre festi a frissen hullott forgácsot.
Ez a pillanat volt Róma születése.