Vilmos naponta ostromolta e-mailjeivel a lányt. Választ is kapott rá, rövidet, tömöret, mintha csak illemből tenné a válaszadó. Ha azt írta, hétvégén a városba látogat, akkor Viktória kibúvót keresett. Azt mondta, hogy közel a vakáció, így ilyenkor kirándulásokat szerveznek. Hívták őt is segítségnek, már elígérkezett.
Valóság volt, nem hazudott. Minden hétvégére vállalt kirándulást, sőt, a nyárra is vállalt táboroztatást, a kelleténél többet, csakhogy ne kelljen Vilmossal találkoznia. Küzdött a szerelem ellen, érezte, ha újra találkoznak győzedelmeskedik felette.
Minden erejét megfeszítve ellenállt, de a postáját egyre gyakrabban megnézte, s amikor egy nap nem érkezett e-mail tőle, kétségbeesett.
Már véget ért a tanév, megkezdődött a szünidő. Édesanyja elutazott barátnőjével a Balatonra, így ő egyedül maradt otthon. Folyton azon gondolkodott, miért nem ír Vilmos? Lehet, hogy már megelégelte ezt az ő konok természetét? Most mégis, miért ez a kétségbeesés? Ezt akarta, nem?…
Nem volt nyugta odahaza, ment, ahová a lába vitte. Kószált a városban, aztán üldögélt a téren egy padon. Itt üldögéltek Vilmossal, itt tanította meg őt Unozni. Mennyit beszélgettek… sóhajtott, aztán tovább sétált. Megállt az utcasarkon, ahol elváltak egymástól, lám már örökre. Itt adta azt a leheletkönnyű csókot… Aztán ott találta magát a gyönyörű lombsátor alatt. Minden egyes szavát vissza idézte… Bárhová ment, minden Vilmosra emlékeztette. Akkor, ott, már tudta, hogy szerelmes Vilmosba. Beleesett a saját csapdájába, beleszeretett abba az emberbe, pedig nem akart… mennyit küszködött ellene… de már késő, fülig szerelmes belé… Vilmos, Vilmos, szeretlek, szeretlek! Ezt kopogta minden lépte. Futva indult haza. Egészen kifulladt már, mégsem állt meg hazáig…
Megnyitotta a laptopját… hátha mégis…
Ott volt Vilmos üzenete!
„Holnap reggel utazom. Ha van időd szólj, hol és mikor tudnánk találkozni.”
Csak ennyi! Már írta is volna a választ nagy buzgalommal, de abban a pillanatban megcsörrent a telefonja. Vilmos volt. Gyorsan megnyomta a gombot.
– Ha nem olvastad volna…
– Olvastam. Várlak!
– Mikor és hol találkozunk?
– Mikor érkezel?
– Már ötkor ott leszek! Jó?
– Az túl korán van. Hétkor várlak a lombsátor alatt!
– Oké. Ott leszek! Tudod, hogy szeretlek?
– Aha!… Én is téged!
Alig merte kimondani, pedig így volt… már nem volt ereje küzdeni ellene.
Nem is tudott éjszaka aludni, alig várta a reggelt. Miért is nem mondta rá az öt órára, hogy megfelel?… Az utcák még néptelenek voltak. Nem kelnek ilyen korán az emberek városon, csak azok akiknek dolgozniuk kell. Aztán amint bepillantott a lombsátor alá, meglátta Vilmost, egy szál sárga rózsával a kezében. Ott állt középen, és forgott körbe, nem tudta melyik irányból érkezik. Amikor észrevette őt, elkiáltotta magát.
– Viktória! – És futott felé.
– Vilmos! – Ő is futásnak eredt. Nem tudott, már nem is akart parancsolni az érzelmeinek. Ölelésre tárták karjaikat… A fiú felemelte, ő sikított, majd ahogy perdült vele néhányat, már kacagott vidáman, önfeledten. Amikor újra talajt érzett a talpa alatt, akkor vette észre a könnycseppet a fiú szemében… Boldogan vetette magát Vilmos ölelő karjaiba, s forró csókjától, csak sokára eszmélt fel.
Aztán még nézték egymást hosszan.
– Viktória! – suttogta Vilmos.
– Mostantól, Viki! Jó lesz, Vili?
– Viki!…
– Vili!… – ízlelgették egymás becenevét, s kacagtak. Vili átnyújtotta a rózsát.
– Hol loptad a rózsát ilyen kora reggel?
– Egy városszéli ház előkertjéből csentem. A tulaj rám akarta uszítani a kutyákat…
Szép napok virradtak Viktóriára. Kirándulásokat, egyéb programokat szerveztek Vilmossal. Együtt lógtak egész nap, este koncertre, vagy ha más nem akadt, moziba mentek. Azután mindig hazakísérte őt. Viktória örömmel vette észre, hogy mennyire hasonló az ízlésük, mennyire egyformán gondolkodnak, vagy egyképpen vélekednek az élet dolgairól. Boldog volt. Úgy érezte, végre révbe ért, megtalálta azt, akit mindig keresett… megtalálta az igazit.
Aztán, éppen a negyedik napon, a moziból hazafelé menet sétáltak kézen fogva. Nézték a csillagos eget a kellemes, illatos nyári éjszakában, amikor Vilmos megszólalt.
– Szünidő van, te is ráérsz, menjünk el Velencébe egy hétre… – Viktória megtorpant – mi van, elfáradtál? – kérdezett rá gyorsan Vilmos.
– Igen, elfáradtam… – válaszolt, aztán hallgatott mélyen.
– No, majd éjjel kipihened magad, aztán reggel válaszolj, mit szólsz az ötletemhez?
Viktória olyan hirtelen rántotta ki kezét Vilmos kezéből, hogy az is hátrahőkölt. Már éppen ott voltak a ház előtt, ahol a lány lakott.
– Nem kell reggelig várnod. Jobb, ha most megtudod, nem akarlak látni soha többé! – mondta szinte sírva. Pár gyors lépéssel elérte a kaput, Vilmos csak arra lett figyelmes, hogy nagyot dörrenve csapódik be az orra előtt, elnyelve előle Viktóriát.
Viki napokig ki sem mozdult a házból. Nem tudta, Vilmos vissza utazott-e már, vagy még itt tartózkodik a városban, de nem volt kedve összefutni vele. A telefont nem vette fel neki, az e-mailekre sem válaszolt, csak kuksolt a lakásban, minden telefonhívásra összerezzent, aztán sírt, sírt, sírt…
Harmadnap felhívta Ildit, a barátnőjét. Kérte, hogy munka után jöjjön el hozzá, hogy kiönthesse valakinek a lelkét. Arra kérte, hogy vásároljon be neki, kenyeret, élelmiszert, mert már semmi sincs itthon, ő pedig nem meri elhagyni a házat, amíg a városban van az az alak.
A barátnő természetesen semmit sem értett, viszont ígéretet tett, hogy bevásárol és elmegy Vikihez, miután megbeszélte férjével, hogy az összeszedi és hazaviszi a gyerekeket.
Nemsokára jelzett a kaputelefon. Viktória félve vette fel, azonban rögtön hallotta Ildi hangját.
– Ildi vagyok, nyisd ki!
Miután Ildi kipakolt a konyhaasztalra, kérdezte.
– Mi baj van, mesélj… Szörnyen nézel ki, ha tudni akarod… Szerelmi bánat? Hol az a jóképű lovag, akivel a múltkor a moziban láttalak? – Ildi szeretett azonnal a tárgyra térni, és mindig tudta, mi a dörgés.
– Éppen róla van szó!
– Elhagyott, virágszálam?
– Nem ő, én nem akarom látni soha többé…
– Aha, nekem nem úgy fest a dolog. Mi a bűne, halljam.
– Az, hogy egy gazember… – azután részletesen elmesélte, hogyan ismerkedtek meg. Azonnal ráismert, hogy ez az az újságíró, akinek a cikkeit olvasni szokta. Olyan emberi hangon írt, olyan elbűvölőn… Küzdött ő a szerelem ellen… nagyon is, mégis beleszeretett… Aztán mesélt az együtt töltött szép napokról, csak amikor annak a bizonyos napnak az estéjéhez ért, akkor tört el újra a mécses.
– No szóval, én ebből azt szűrtem le aranyom, hogy te szerelmes vagy, de fülig… Nagyon jóképű fiú, és pont összeilletek. Még mindig nem értem, miért hagytad faképnél azon az estén?
– Hát nem érted? El akar vinni Velencébe.
– Olyan nagy bűn az? Én bizony nem csinálnék belőle ekkora ügyet. Mennék!
– Persze, te mennél, mert nem szoktál előre gondolni…
– Jó, tudom. Nem kell már sokadszorra is a fejemhez vágnod, hogy már a harmadik férjemmel élek. Tévelyegtem eleget, tudom jól… de kell ahhoz, hogy végre megtaláld az igazit, s én úgy érzem, hogy harmadszorra megtaláltam. Te is fogd magad drágám és fuss vele Velencébe, mielőtt ő is meggondolja magát…
– Nem értesz meg Ildi, de hát még nem is mondtam végig…
– Van még valami?
– Igen. Egyszer régen, évekkel ezelőtt, amikor még nem ismertem őt, akkor olvastam egy novelláját. Abban azt írta ,– folytatta sírva Viki – hogy az első szerelmét elvitte Velencébe, ott aztán összevesztek és szakítottak… Aztán a másodikkal már úgy ment oda, hát lássuk, van-e benne valami sorsszerűség? Az is bejött!… A harmadikkal már várta kajánul, hogy mikor fog bekövetkezni… A negyediket már csak azért vitte oda, hogy megtörténjen… Érted már? Engem is Velencébe akar vinni…
– Aha, értem. Te megelőzted őt. Ne ő szakítson veled, inkább te, ha beledöglesz is…
– Igen! – zokogta Viki.
– Drágám, nem kellett volna ezt megbeszélned vele? Fogalmam sincs, hogy mit olvastál? Honnan tudod, hogy az valódi történet volt és nem fiktív? Mi van, ha csak kitalálta az egészet? Sohasem fogod megtudni, ha az a mindent tudó Velence éppen úgy dönt, hogy te vagy neki az igazi, és nem szakítással végződik a történet… Jaj Viki, hová tetted a józan ítélőképességed? Nem szoktál te ekkora szamárságokat csinálni… Te tényleg nagyon szerelmes vagy… Észrevetted, hogy már ötödször csörög a telefonod, mióta itt vagyok, s te nem nyúlsz utána?…
– … mert ő hív! Egyébként ma utazott volna haza, de az az érzésem, hogy még mindig itt van a városban… nem, nem akarok vele beszélni…
– Pedig muszáj lesz drágám! Beleszeretni sem akartál, és mégis sikerült. Ő is emberből van, megérdemli, hogy megbeszéld vele a dolgot, és ne csak úgy szó nélkül hagyd faképnél. No eredj szépen, mosdjál meg, szedd össze magad, aztán kitalálunk valamit.
Amíg Viki a fürdőszobában volt, addig Ildi gyorsan visszahívta a számot. Nem kellett sokat várnia, máris hallotta az örömtől reszkető hangot.
– Viki!
– Ildi vagyok, Viki barátnője. Most ismerkedek a sztorival…
– Kérem, mondja meg neki, hogy legalább vegye fel a telefont… beszéljük meg…
– Nem fiatalember, ezt a meccset magának kell megvívnia. Én itt semmit sem tehetek. Annyit kérek csupán, hogy most ne hívja egy ideig, majd csak estefelé, addigra talán sikerül megnyugtatnom.
– Értettem! Köszönöm. – Ildinek éppen sikerült letennie a telefont, mire Viki visszaért. Hogy mekkora marha ez a lány! Az a férfi sírt a telefonba… ez a Viki tényleg nem normális.
Miután Ildi elment, Viki rendbe szedte magát, megfésülködött, azután a telefonért nyúlt.
– Vilmos, itt vagy még a városban? Szeretnék beszélni veled!
Azon a nyáron Viktória, Vilmossal együtt utazott a napfényes Itáliába. Együtt süttették magukat a homokos tengerparton, együtt kószáltak a messze földön híres olasz városokban. Közös megegyezés alapján, Velencét messze elkerülték.
9 hozzászólás
Drága Ida!
Örülök, hogy végül minden megoldódott, és a rejtélyre is fény derült! Egy újságírónak ezek szerint vigyáznia kell, mit ír, mert későbbiekben, ha komoly kapcsolatot akar létesíteni, problémái lehetnek ebből.:) Milyen jó, hogy egy szerelmes lánynak van egy határozott, józan ítélőképességű barátnője!:) Gratulálok, nagyon tetszett a történet!:)
Még elköszönni szerettem volna, de valahogy lemaradt…
Sok szeretettel! Matild
Kedves Matild!
Bizony, kincset ér egy jó barátnő a bajban. 🙂
Örülök, hogy tetszett a történet, és megköszönöm Neked, hogy mindig olvasod az írásaim és véleményt mondasz róluk. Hálás köszönetem érte.
Sok szeretettel
Ida
Drága Idám !
Örülök, hogy megoldódott a nagy rejtély, remek prózasorozatot olvastam, élveztem minden
percét.
Szeretettel gratulálok és ölelésem: Zsu
Drága Zsu!
Köszönöm, hogy jöttél, olvastál, véleményt mondtál.
Nagyon örültem Neked, mindig szívesen látlak.
Ölelésem
Ida
Kedves Ida!
Az ijesztő korábbi találkozó után ismét egy remek befejezés lett. Igazán kedves és érdekes történettel szórakoztattad az olvasóidat. Nagyon jól műveled a prózát.
Szeretettel gratulálok: Kata
Köszönöm, drága Kata, az elismerő sorokat.
Nagyon örülök, hogy tetszett Neked a történet.
Szeretettel láttalak!
Ida
Kedves Ida!
Mindenre fény derült az utolsó részben! 🙂
Még arra is, hogy miért olyan utálatos város Velence…
Én bizony nagyon szívesen eltöltenék pár napot ott, ha tehetném, mielőtt elnyeli a tenger.
Érdekes volt, ügyesen éreztetted a szerelmes lány hangulatait, valami ilyesmire én is emlékszem a régmúltból… 😀
Judit
Kedves Judit!
Tartottam tőle, hogy kikapok amiért annyira utálom Velencét, most már tudod, az nem én voltam, hanem Viktória. Sosem lehet tudni, kinek mi oka van rá… 🙂
Köszönöm, hogy temérdek teendőd mellett, időt szakítottál a befejező részre is.
Ida