Este volt már, hideg téli este, az a fajta, amikor kint mindent vastag fehér hótakaró borít, és ha kinézel az ablakon valahogy furcsán kéknek és szikrázóan csillogónak látod a fagytól. Ezt a csodát nézte az ötéves Sebastian is, az orrát az ablaküvegnek nyomva. Azon tűnődött, hogy vajon a sok kopasz bokor között melyik olyan, ami igazából nem az, hanem egy szarvas agancsa, mert a szarvasoknak télen is el kell valahová bújniuk a vadászok elől, hát elássák magukat, hogy mindenki azt hiszi bokrok.
– Megvan, az ott! – kiáltott fel örömében, mikor talált egyet, ami igazán hasonlított a szarvasagancshoz. Meg is akarta mutatni rögtön, de csörgött a telefon, és Sebastian kiváltsága volt felvenni. Nagyon fontos feladat, ő pedig a kellő komolysággal látta el minden alkalommal:
– Haló, Fehér lakás! – szólt bele mosolyogva. A telefon túlsó oldalán egy felnőtt férfi mutatkozott be:
– Nagy Sándor vagyok, apukáddal szeretnék beszélni.
A kisfiú át is adta, tudta, hogy Nagy Sándor Görögország királya, egy igazán híres hadvezér, és van egy fekete lova is Bukephalosz. Talán éppen most is a hátán ül, és onnan telefonál. Apa nagyon fontos ember, történelemtanár és könyvtáros is, az csak természetes, hogy Nagy Sándor is tőle kér tanácsot.
Amíg ők beszélgettek Sebastian odahúzta a sámliját a kandalló elé, és elvarázsolva nézte, ahogy a tűz lángocskák táncolnak benne. De ő nem csak ezt látta, látta benne a mesét. Ahogyan Amondó lovag, mert így nevezte el a főhősét (úgy döntött férfinév az Amondó, hiszen a lovagok általában férfiemberek, bár kicsit összezavarta, hogy hallott már nőt is, aki így mutatkozott be: „Amondó vagyok”). Anyuka közben bekapcsolta a rádiót, mert apa a szobában folytatta a telefonálást, valami papírt keresve. A tűzvarázsló című szám ment éppen. Ezt Sebastian nagyon szerette. Szinte lángra kapott tőle a fantáziája, ami egyébként is élénk volt. Amondó lovag tehát a vulkán alján kikötötte a lovát, mert onnan csak gyalog tudott felkapaszkodni. A forró kövek égették a tenyerét. Nesztelenül igyekezett felkúszni, mert a vulkán kráterében nem csak a forró láva fortyog, hanem egy vérszomjas sárkány is, mégpedig a dühtől. A lávát issza, attól tud tüzet okádni, de valamit ennie is kell, az pedig nem más, mint a közelben lakó emberek. Minden héten megeszik valakit, ezért készül Amondó megölni a sárkányt. A hős lovag már éppen felért a vulkán tetejére, és elrejtőzött egy méretes szikla mögött, amikor Sebastian meghallotta, hogy a szívmintával faragott kiskapu nyikorogva nyílik, ez pedig azt jelzi, hogy Szabi hazaért a zeneiskolából, szorongatva a fekete hegedűtokot. Kirohant elé a teraszra, bátyja őt is pacsival köszöntötte, ahogy a vele egyidős barátait. A kisfiú szörnyen büszke volt Szabira, aki olyan magas, hogy ha felemeli a kiskonyhában, ő eléri a plafont (igaz, hogy a kiskonyha nagyon alacsony helyiség, de ezt nem említette az óvodában, így mindenki szerint Szabi a világ legmagasabb bátyja.) Éppen beléptek az előszobába, anyuka már szólt is, hogy jöjjenek vacsorázni. Meleg tyúkhúsleves volt az asztalon és körülötte az egész család, a lámpa fénye olyan simogatóan meleg volt, a tűz továbbra is vidáman táncolt a kandallóban, az egészet felerősítették a narancssárga falak, és a sötétbarna fabútorok. Apa mosolygott, mert szerette a húslevest, anya sorban szedett mindenkinek… Az a fajta megfoghatatlan biztonságérzet, kellemes, szeretetteljes légkör töltötte be a konyhát, amit sajnos általában csak akkor veszünk észre, amikor már elillant, mindaddig természetes.
– Ma egy igazán szépet tanultunk – mondta hamarosan a nagytesó vacsora közben.
– Ugye eljátszod majd? – kérdezett vissza lelkesen a kisöcs.
– Persze.
A kandalló köré ültek vacsora után, Szabi eljátszotta, amit tanult, ezt lelkes taps követte, majd apa Sebastianhoz fordult:
– Mi volt ma az oviban?
– Tomival voltam.
– Jót játszottatok?
– Igen, de aztán jött az apukája, olyan ijesztő volt.
– Miért?
– Piros az arca és torzonborz a szakálla. Tomi nem is akart hazamenni.
Sebastian gondolataiba merült, sajnálta a kis barátját, nem igazán tudta, hogy miért, hogy milyen élete lehet, de érezte, hogy valami nincs ott rendjén. Ő szeretett otthon lenni, szerette a családját felvetődött benne, hogy talán Tomi is jól érezné magát itt…
*
Másnap a sírós arcú Tomi nagyon fáradt volt. Jóformán semmit sem aludt az éjjel. Apuka részeg volt kiabált, káromkodott, verekedett, összetörte a tükröt anya fésülködőasztalánál. A kisfiú álomba sírta magát, de újra felriadt egy kiáltásra, ez így ment egész este…
Sebastian hozott egy kispárnát, barátja feje alá tette és mesélni kezdett neki. Mesélt egy családról, akik egy narancsszínű házban laknak, a kerítésbe szívek vannak faragva. Bent a kandallóban ropog a tűz, az anyuka finom tyúkhúslevest főz, apuka Nagy Sándor hadvezérnek ad tanácsot, a nagyfiú hegedűn játszik, a kisfiú pedig mesét néz a lángnyelvekben, a mese Amondóról szól, aki legyőzi a tűzokádó sárkányt a lávahegyen… Tomi elaludt, olyan békésen, hogy még mosolygott is, álmában tovább szőtte a mesét.
8 hozzászólás
Szia!
Tetszett!
Aranyos, de kicsit szomorkás történet is egyben.Hát igen, az ellentétek.
Szeretettel: Amaryllis
Szia!
Igen, mondtam, hogy nem lesz túl vidám történet. Örülök, hogy tetszett.
Szeretettel: Delory
Drága Delory!
El fognak fogyni a könnyeim, ha ezt így folytatod! De tényleg! Tündéri aranyos kis történet, nagyon megfogott, ismét. Egyébként a nők nem azt mondják, hogy Amondó, hanem Amanda. Biztos csak félreértette Sebastian. Mindig a gyengék mellett, igaz? Ettől szép az életünk. Köszönöm, hogy kiadtad magadból, ezt a számomra nagyon kedves kis történetet.
Szeretettel:
m.
Kedves Mikike!
Nagyon köszönöm az értékelő szavakat.
Sebastian elkapta, amikor beszéd közben mondta valaki (pl. Én amondó vagyok, hogy jobb lenne így.) Így az amondó nem név, és bárki mondhatja, de én 5 évesen keresztnévnek gondoltam, ezért volt baj, hogy férfi is nő is mondja : )
Szeretettel: Delory
Kedves Delory!
Elég szomorú mese, de mégis van benne valami szépség. A vége az ami nagyon tetszett.
Barátsággal: Ági
Kedves Ági!
Köszönöm, hogy olvastál és értékeltél. Talán nem is mese igazán.
Szeretettel: Delory
Ez nagyon kedves történet, Delory. Nem is mondanám mesének, legfeljebb, igaz mesének.
Bájos a kis Sebastian, aki vigasztalja kis barátját, s közben mesét mond a békés, boldog családi életről. Nyilván ez volt a szándékod, hogy bemutasd a különbséget.
Tetszik, nagyon.
Szeretettel
Ida
Köszönöm a kedves szavaid Ida, igen célom volt a különbség bemutatása is, illetve, hogy Tominak ez az élet egyelőre sajnos csak egy mese, egy álom….
Szeretettel: Delory