Talán, még maradhatok.
Talán, még kapok egy kis időt.
Talán még nem kell itt hagynom évek óta zsugoriként őrzött kincseimet. Azt a két szempárt, ami először nekem ragyogott fel, éj-kéken, majd feketére váltva. A mosolyokat, az erőtlen, majd erőszakos hangokat. A napi rácsodálkozásokat: – ez a két gyönyörű férfi-gyermek, belőlem sarjadt?
Valamikor boldogságról álmodoztam. Azt hittem, hogy az egy könnyed, boldog, lebegő állapot. Ma már tudom, hogy a pillanatok buborék-gyöngysora.
Valamikor féltve óvtam gyöngyeimet, aztán kitárt ujjaim között lassan szétpörgettem. Üres a markom, – de karomat így könnyebb ölelésre tárni.
Már csak egy álmom maradt. Végtelen mezőn állok, lábamnál két kutyám hentereg. És nem fog fájni a hiány, ha végleg elmegyek.
Talán meg fogják érezni a testetlen ölelést, ha szívükre hajtom a fejem.
Talán csak esőcseppnek érzik majd szemükre hullott könnyemet.
Talán nem lesz majd nehéz, nem gyötör meg a fájdalom.
Talán még kapok egy kicsi időt. Csak annyit, hogy láthassam visszatükröződni egy kicsi ember mosolyában a fiamét.
3 hozzászólás
Kedves Matyi!
Szomorú, fájdalommal átszőtt, ugyanakkor művészien megfogalmazott sorok. A remény, bizakodás emeli át a szomorú jelent egy magasabb szférába. Tetszik, mert mélyen át tudom érezni.
Szeretettel: Rozália
Nagyon szépen fogalmaztad meg érzéseidet. Teljesen átéreztem. Remélem, vagyis kívánom teljesüljön az vágyad"hogy láthassam visszatükröződni egy kicsi ember mosolyában a fiamét." Tudod én is erre vágyom!
Gratulálok!
Barátsággal Panka!
Átérzem mindazt ami a soraidból felém árad. Fontos hogy a talán helyett a mondatok a hiszemmel kezdődhessenek.