A nyugodni készülő Nap utolsó sugarai két törékeny alakot vontak halvány fényburokba az Orosz-hátság ritkás sztyeppjén. Sietni látszottak, valamelyik közeli város külső telepére igyekeztek hazafelé munkaszolgálatról.
Mióta 1 évvel ezelőtt kitört a háború, nem volt benne semmi meglepő, ha 16-17 éves lányok kolhozokban és tárnákban dolgoztak egész nap; szép lassan megtanulták valamennyi fegyvernemet, katonai rangot, felismerték a szovjet gépeket, hallás után megkülönböztették a német kisrepülőket és bombázókat.
Már nem ijedtek meg, mikor éjszaka légi riadóra ébredtek, hozzászoktak a távoli bombázás mindent megremegtető, mély dübörgéséhez.
A lányok- egyidősnek tűntek – szaporán szedték a lábukat.
-Tatja – szólalt meg az egyik határozott, csengő hangon- mit gondolsz, mikor fog véget érni a háború?
-Nem tudom – felelte amaz.
-Nem félsz, – folytatta Szasa, miközben barna hajfonatait lazán hátradobta- hogy talán sosem ér véget?
Tatja komoran hallgatott. Szemeit, amely nagy, fekete bogarakra hasonlítottak, ahogy nyugtalanul mozogtak világos arcán, szeretettel barátnőjére csüggesztette.
-Nem félek sem kevésbé, sem jobban, mint te.
Némán mentek tovább. A csillagok nemsokára felderengtek, a Hold mint kiolthatatlan éji lámpás világította meg előttük a fűzfabokrokkal szegélyezett utat.
-Mindjárt otthon leszünk-mondta Szasa, mikor hirtelen sivító motorhangot hallottak délnyugat felől. Rémülten néztek az égre; abban a pillanatban feltűnt néhány légibombázó, egyenesen városuk felé tartva.
Megtorpantak.
-Istenem- dadogta Szasa – most mi lesz?
-Nem mehetünk oda.- suttogta alig érthetően Tatja, aki ugyanúgy reszketett a félelemtől, mint barátnője. – Gyere – kapott aztán észbe – bújjunk egy nyírfa alá, nehogy észrevegyenek, ha újra erre jönnek.
Pár perccel később felhangzott az első robaj, sortűzek, bombák hangja, mergremegtetve a zöld faleveleket a lányok feje körül.
-Mi lehet most a mamával és papával? – kérdezte halkan Szasa magától, mintha ebben látná a vígasztalást. Lopva Tatjára tekintett és meglátva sápadt arcát, rájött,hogy ő is ugyanezen gondolkodik.
A szívszorító zaj nem akart megszűnni, éles fények villantak a város felől.
Szasa nem bírt tovább gondolataival, megindulva felkiáltott:
-Emlékszel…- majd suttogva folytatta- emlékszel Tatja, mikor kicsik voltunk, 5 évesek lehettünk, és elcsavarogtunk Natasaával, el teljesen a tóig, aztán haza sem mentünk estig? Csak játszottunk, a vízben, csodáltuk a törékeny finomságát minden cseppnek, és akkor azt hittük, hogy mindig ilyen lesz a világ, a cseppek elpárolognak, felhővé válnak,
és visszaesnek ugyanabba a tóba. Hogy megharagudott rám a mama, és papa meg is büntetett, de mi nem bántuk.
Emlékszel?
Tatja szótlanul bólintott.
-És az ég milyen kék volt! Nem is foglalkoztunk vele, hisz mindig kék, nyáron is, télen is, csak a virágok és fák változnak.
Te tudod miért kék az ég? Vagy mitől aranylik a búza? Én nem tudom. Nem érdekelt. De most már igen, most már érdekel!
Miért kék az ég, Tatja? Felelj, ha érted ezt!
-Nem tudom – válaszolta a lány.Szemében könnyek csillogtak, lassan rárősen folytak le arcán.
-Persze, hogy nem. – nevetett Szasa szinte hisztérikusan. Fél percig zihált, kifárasztotta az idegesség és aggodalom.
-Nem vagyok félős, megyek harcolni ha kell, akár két kézzel, fegyver nélkül is szembeszállok a német csapatokkal, ha vakmerőség is…sokszor láttál engem sírni? Nem, ugye? Nem féltem.
De mikor legutóbb hazajött Nyikolaj a frontról – csak egy hétre, ám én ennek is örültem – és jött a többi városból való is, Szergej, Valko és Federicsék; mi éppen a tónál voltunk akkor is, a drága tavunknál…emlékszel?
Aztán egy egész csapat jött. Átvonulnak, mondták. Akkor megfájdult a szívem. Csak néztük a sebesülteket, a katonákat, kísértük őket, velük mentek a mieink is; és nem néztek a szemünkbe.
Szégyelték magukat, halálosan, kimodhatatlanul szégyellték, mert ők sem hittek abban, hogy egyszer győzhetünkm hogy ők még visszatérhetnek. Ezért vonultak lesütött tekintettel: nem mertek a szemünkbe nézni! Érted?
A tóig követtük őket, tovább nem engedtek. ÉS alig bírtam visszatartani a sírásomat – Szasa szeme fényesen csillogott, sarkában könny ült. – Most félek és sírok. Szeretném tudni, miért kék az ég, mert lehet, hogy többé nem látom; akarom ismerni a tavunk minden titkát, mert lehet, hogy idén láttunk rajta utoljára tündérliliomot. Miért válik minden olyan fontossá, ha elveszíthetjük őket?
A két lány egymásra borulva zokogott, megszűnt körülöttük a világ, a zaj a robbanások, csak ketten voltak, és a Félelem.
Minden könnycseppel a következő órát síratták, mikor a bombázó gépek feladatukat végezve, dicsőségesen elszállnak, ők pedig begyalogolnak a városba.
Mert tudták, hogy lesz mit síratni.
7 hozzászólás
Szia!
Nem akarok kekec lenni, jó a történet, de nézd át légyszi, van néhány elütés, betűhiány. Más:
Egyet azért kiemelnék:
"Szemét, amely egy nagy, fekete bogárra hasonlított,"
Szerintem nem egy szemű tehát a mondat így lenne helyes:
Szemeit, amelyek nagy fekete bogárra hasonlítottak…
Ez csak az én véleményem.
Üdv.
Köszönöm, mindjárt ellenőrzök:)
Kedves artur!
Bocs, hogy beleszólok, de prózában a páros szerveket általában egyes számban használjuk. Pl. Nem hegyezte a füleit, hanem hegyezte a fülét, nem belenézett a szemeibe, hanem belenézett a szemébe, nem sietve szedte a lábait, hanem szedte a lábát, stb. Kivételek persze lehetnek, de ez általános szabály. Tény, hogy Henkee nem egyeztette a számot és a vonatkozói mellékmondatot:) Az apróbb hibákat leszámítva tetszett az írásod, kedves Henkee!
Üdv: Borostyán
Nekem a Pearl Harbor-i film jutott eszembe, ami nem is tudom, miért hasonlít az írásodra…
Persze abban a filmben a szerelem volt az "alap"-téma..a veszteségek, csak habcsókók voltak a tortán..
Nagyon tetszett az írásod, ismét újat adtál.(a sok jelzővel nagyon tudod illusztrálni a helyzetképet)
Gratulálok hozzá!
Üdvi: d.p.
U.I: És tudod miért kék az ég?:)), és mitől aranylik a búza?..Tudom, hogy tudod..))
Nagyon tetszett nekem is írásod, az ég azért kék kedves Henkee, mert a kék szín éjjel is világít, s az ezüst csillagokhoz nagyon jól illik:)
Meghatóan, magávalragadóan írsz, gratulálok!
Köszönöm, örülök, hogy tetszett:)
Ma voltam egy novellaíró pályázat eredményhirdetésén, és ott kedvet kaptam a novellaolvasáshoz:) Jó, hogy hozzád tévedtem, nagyon tetszett ez az írásod, egyszerű, de szép és tartalmas! Gratu!