Ha az ember összefut egy 400 éves halhatatlannal a pesti éjszakában, az mindenképpen emlékezetes alkalom. Ha pedig ez a halhatatlan még életmódtanácsokkal is ellát bennünket, az már igazán kivételes. Az, hogy én nem éltem ezzel a lehetőséggel, talán hiba. De talán nem is olyan jó dolog az öröklét. Hogy, hogy értem ezt? Minden egy lágy szellőjű kora nyári éjszakán kezdődött…
A pultnál álldogáltam a soromra várva, míg a többiek magukévá tették az egyik szocreál kempingszékekkel körülpakolt asztalt a „kerthelyiségben”. Érdekes kert volt ez, mert növényt ugyan egyet se láttunk, de lombkoronaként a graffitik és évtizedes golyónyomok tarkította pesti árkádok hajoltak fölénk, az utcán pedig villanyoszlopok törtek az ég felé sudár ébenfák gyanánt. Talpunk alatt kúszónövényekként tekergőztek a fáradt aszfalt repedései, míg a körúton taxik és éjszakai buszok szedett-vedett csordája dübörgött olajpárás itatóhelyei, a neonragyogásba öltöztetett benzinkutak felé.
Mi is épp most érkeztünk ehhez a belvárosi oázishoz. Ami azt illeti, ez már a sokadik oázis volt az este folyamán, de még mielőtt valaki túlzott kicsapongással vádolná ezt a jóravaló embernyájat, említsük meg, hogy a mai különleges alkalom volt: Vidám társaságunk egyik tagja éppen ma lett egy évvel öregebb.
Miután megkaptam a kikért szédítő alkoholmennyiséget, a fizika törvényeit meghazudtolva egyensúlyoztam a söröskorsókból és feles poharakból emelt bábeli tornyot, majd csörömpölve helyeztem el azt az asztallapon.
Míg az ünnepelt mindezt csupán bárgyú mosollyal konstatálta(ilyen bárgyúsággal pedig csak ünnepi hevületben kiürített pálinkáspoharak hosszú sora képes felruházni a emberfiát), a többiek már harsányabban adtak hangot örömüknek. Mi tagadás, hamar élettel töltöttük meg ezt az ilyen késői órán már kissé álmatag vendéglátóipari egységet. Jókedvünk pedig örökké égő gázlámpásként vonzotta a borpárára fogékony újkori dzsentriket.
Szinte a ködként ránk települő dohányfüstből öltött alakot a két támolygó figura, és azonnal bekapcsolódtak az ilyenkor szokásos világmegváltó tervekkel és összeesküvés elméletekkel tarkított beszélgetésünkbe. Kisvártatva már ott ültek közöttünk és a sajátos duó beszédesebb tagja(társa ugyanis néhány heavy metal dalszövegidézet artikulálatlan kántálása után elszenderedett a sarokban), fejtegette sajátos életfilozófiáját, melyre nagy hatással volt a nyolcvanas évek „filmeposza”, a Hegylakó. Újdonsült barátunk valódi nevét nem is volt alkalmunk megtudni, hiszen nemes egyszerűséggel csak Macleod-ként mutatkozott be, majd az örök élet buktatóit és a film(ek) megkérdőjelezhető valóságalapját taglaló beszélgetéscsokor bontakozott ki.
Éppen a számunkra láthatatlan „őrző” tetoválás részletekbe menő taglalása volt terítéken, amikor is anélkül állhattam fel az asztaltól, hogy bárki is észrevette volna. Egyenesen a pulthoz sétáltam. Tudniillik a poharam már jó ideje rémisztő ürességben szédelgett előttem, így hát megszomjaztam, és ez esetben a pulthoz szokás járulni. De ha most bárki azzal vádolna, hogy az öröklét kérdéskörében tanúsított kétségtelen tudatlanságomat egy újabb bódító alkohollökettel kívántam enyhíteni, hát, ki kell, hogy ábrándítsam. Éppen ellenkezőleg. Úgy véltem mára már elég volt a hangulatfokozásból, úgyhogy a pultos hölgyemény nem kis meglepetésére egy üveg kólát kértem. Arra azonban nem számíthattam ami akkor történt, amikor az aprócska, 0,33-as üveggel visszaballagtam az asztalhoz. Szónokunk éppen valami rendkívül bonyolult tér-idő elmélet kifejtésénél tartott, amikor hirtelen torkán akadt a szó. Egy pillanat alatt csendesült el minden, csupán a lágy nyáresti szél siklott végig a döbbent arcokon. Az egyetlen hang ebben az ürességben az éppen az asztallapon landoló kólás üveg tompa koccanása volt. Én magam a „helyet foglalás” mozdulatsorát félbehagyva, valószínűtlen ívben meggörnyedve álltam és meglepve tapasztaltam, hogy mindenki engem bámul. Pontosabban nem is engem, hanem az üveget, ami bár már stabilan állt az asztalon, a nyakát még mindig finoman szorítottam. Az egész jelenet, ahogy ott megdermedve álltunk, úgy nézhetett ki mint valamiféle reneszánsz freskó, melynek címe talán ez lehetett volna: „MacLeod és apostolai”.
Ha pedig apostolok, akkor nem is kérdés, hogy én nem más voltam mint Júdás.
– Hát te meg mit iszol?! – csattant fel a „halhatatlan”. Hangja valóban úgy dörgött mint a bibliai prófétáké, miközben az arca az undor és a visszafojtott düh groteszk maszkjává torzult.
– Kólát. – válaszoltam kissé megilletődve, bár megbánást nem tükrözött a hangom.
– Hát tudod te, hogy mi van abban?! – Az utolsó szót olyan hangsúllyal toldotta meg, mintha annak kiejtése is puszta sértés lenne az univerzumnak. A többiek közül páran felkacagtak, és mindenki hátrébb húzódott.
– Az valódi méreg! Tele van mindenféle E betűs borzalmakkal, meg savakkal! – Az ünnepelt, aki az asztalfőn ült, kényelmesen hátradőlt, mintha ez az egész csak valamiféle komikus filmjelenet lenne, amit csakis az ő kedvéért játszunk el ma este. MacLeod felhevülten folytatta:
– Tudod te, hogy mit tesz az a testeddel?! A gyomroddal? – Ujjával fenyegetően felém bökött, majd a hasához kapott, mintha máris átélné azokat a kínokat amiket majd ez az ártatlan 0,33 liternyi méreg okoz a szervezetemnek. Szinte összetörve zuhant vissza a helyére, miközben végig úgy méregetett, mintha nem hinné el amit lát.
– A testünk egy templom! Vigyázni kell rá!- hangja valóságos kétségbeesést tükrözött. Egy pillanatra fel is vetődött bennem, hogy márpedig ha ezt egy 400 éves skót mondja, akkor minden bizonnyal igaz is. Legalábbis megfontolandó.
– Na, de nézd meg ezt! – Lassan, méltóságteljesen emelte a magasba a félig telt söröskorsóját, miközben áhitattal figyelte ahogyan a sápadt lámpafény átszűrődik rajta.
– Ebben csupa természetes anyag van. Valóságos nedű! – Tekintetét még mindig nem tudta elszakítani róla. Rövid hatásszünetet tartott, miközben megbabonázva bámulta a „habkoronát”.
Majd hirtelen felpattant és széles, színpadias mozdulatot tett, melynek következtében némi „nedű” tompa loccsanással landolt a kocsmakövön.
– Nézz csak körbe! – Bár rendkívül hatásosnak szánta, a mondat végét mégis elharapta. Az „egészséges életmód” következtében ugyanis összeakadt a nyelve.
– Itt mindenki sört iszik…vagy pálinkát…vagy bort. Csupa-csupa egészséges italt. Itt senki sem mérgezi magát! Hogy lehetsz te képes erre?! – az utolsó kérdését ismét undorral telt hangon tette fel, miközben megint az üveg felé bökött. Arckifejezése azonban kérdővé szelídült. Minden bizonnyal valami reakciót várt tőlem.
Egy ideig farkasszemet néztünk egymással, majd lassan, komótosan emeltem fel a kólámat.
– Önpusztító életet élek. – mondtam nyugodt hangon és jóízűen belekortyoltam.
MacLeod összeroskadt, a többiek nevetésben törtek ki.
Hogy mi ebből a tanulság?
Nos, lehet, hogy nem fogok örökké élni. De talán jobb kólázgatva leélni egy életet, mint másnaposan kelni az örökkévalóságig.
7 hozzászólás
Márk, ez ngyon jó lett.
Üdvözletem!
Üdv!
Köszönöm, örülök, hogy tetszett! 🙂
Kedves Márk!
Lehet, hogy a Connor Macleodot alakító Christopher Lamberttel találkoztál a körúti éjszakában?
Nagyon finom humorral írtad meg, hogy az örök életet élő /vagy az örök élet szakértője :)/ hogyan retteg a kólától /ami ugye elvileg nem árthat neki, mert örök életű/, miközben egy alkesz.
Hát igen, az Interneten körbe járnak a különböző élelmiszerek halálos méregként való leírása /margarin, kóla, étolaj, tej, szénhidrátok, tojás, zsír, konyhasó, stb./, de a pálinka vagy a sör elkerüli ezt a sorsot. 🙂
A tanulság a végén nagyon frappáns gondolat!
Judit
Kedves Judit!
Azt hiszem már sohasem fog kiderülni, hogy valójában kivel is találkoztam a körúti éjszakában, de mindenképpen úgy éreztem, hogy meg kell örökítenem ezt az "élményt" az utókor számára. 🙂 Örülök, hogy "tanulságos" történetem elnyerte tetszésedet!
Nagyon jó ötleteid vannak, képes vagy újat teremteni és ez nagy szó. Gratulálok.
Jolcsi
Kedves Jolcsi!
Nagyon köszönöm a gratulációt! "Újat teremteni" tényleg nagy szó, ezért ezt inkább meghagynám azoknak akik tényleg hivatásszerűen az írással foglalkoznak. Én valójában csak írogatok. 🙂
üdv.: Márk
Lehet, hogy nem ez volt a szándékod, de akár profi vagy, akár csak hobbiként írsz, attól még benne lehet a pakliban, hogy igazán jó író lehess. 🙂
Jolcsi