A metropolisz betonrengetege vészjóslóan magasodott a közöny és a hétköznapiság motívumai fölé. A főúton szokás szerint bekövetkezett forgalmi dugó miatt szitokszavak, és veszett, artikulálatlan kiabálások vegyültek bele a folyamatos dudaszó és motorzúgásba. Azok, akik gyalogszerrel közlekedtek, szerencsésen sóhajtva igyekeztek otthonaikba húzódni a fárasztó nap után, hálát adva a magasságosnak, hogy nem kell a volán mögött káromkodva tölteniük a hétvégéjük első óráit. Péntek volt, a munka jobb helyeken véget ért, az élet pedig átmenetileg megtöltötte a város amúgy sem csendes utcáit. A férfiak semmi másra nem vágytak, csak az őket váró meleg vacsorára, egy pofa hideg sörre, és a meccsre, amit úgy sem tudnak végignézni gyerekeik pajkossága miatt.
Minden férfi erre vágyik. A vágy és a kötelesség azonban két teljesen különböző dolog…
– Értettem, főnök. Persze, tudom, hogy szar a forgalom. Igen, ismerek egy rövidebb utat. – hadarta mobiltelefonjába Jared Fyrie, miközben elfordította a kulcsot lakásajtajának zárjában. – Nem, nem hívok járőrkocsit, a sajátommal megyek. Értettem, hogyne.
Jared kinyomta a hívást, és zsebre vágta a készüléket.
– Nesze neked hétvége, ba..od. – morogta csak úgy magának.
Fyrie-nek megvolt az az előnye, hogy gyerekkora óta ismerte a főnökét, pontosabban John Marpleace-t, aki az apja barátja volt a seregben. Az idősebb Fyrie idő előtt megboldogult, onnantól pedig ő egyengette a kis Jared útját, egészen addig amíg eljutott a rendőrségig, azonban a pótapa-fia kapcsolat valahogyan megmaradt köztük. Talán ezért is engedhették meg maguknak, hogy a sürgős eseteknél való azonnali berendelés kissé személyesebb hangvételben történjen köztük.
Márpedig a mostani eset, amely Jared kellemesnek ígérkező hétvégéjét láthatóan tönkrecseszte, elég sürgősnek bizonyult. Annak kellett lennie – gondolta Jared – mivel az aznapi műszak alig két órája járt le.
Jared sietősen bepattant a kissé lepukkant Chevrolet Cavalier-jébe, majd beletaposott a gázba. Nem kockáztatta meg a főutat, tekintve hogy a forgalmi dugónál előkerülő, közúti vadbarmok gyűrűjéből is csak némi rendőrjelvény-villogtatással sikerült kikerülnie. A belvárosi 12-es sugárút volt a célja, ahová már néha eljutott különböző ügyletek során. Az a környék ba..ottul el van átkozva, én mondom neked Jary – mondogatta gyakran Fenrick McDowell, Fyrie egyik kollegája.
Útközben váltogatott a zenecsatornák között. Tapasztalatból tudta, hogy a bizonyos „sürgős” eseteknél jobb, ha lenyugtatja magát valami kellemes hallgatnivalóval. A rádiók persze csak a divatos zajokat játszották egész nap, ezért inkább rövidesen a csend mellett döntött. Csak nyugi, ne cseszd fel az agyad, biztosan csak megint meggyilkoltak valami szajhát. – mondogatta csak úgy magának.
Jared szerint sokat elárult a város közbiztonságáról, ha a szajhagyilkosságok csak a „már megint” esetbe tartoztak, de mivel a felettesei, és úgy általában a városi közvélemény is tett rá magasról, rövidesen őt is hidegen hagyta a dolog. Az ilyesféle témák is csak a nagydumás televíziós hírbemondóknak szolgáltattak alapanyagot a szokásos esti maszlaghoz.
Rövidesen lefordult a mellékútról, és beért a belvárosi felhőkarcolók árnyékába. A közlekedés láthatóan nem javult, bár szerencsére a mellékutak gyorsan az „elátkozott sugárúthoz” irányították. A hely megnevezése igazából nem is volt pontos, az igazi szar általában a sugárút környéki sikátorokban történt. De kellemetlen, pedig a 12-es igazán alkalmas az esti romantikus sétákra. – gondolta csak úgy.
Amint ráhajtott a kétségtelenül romantikus útra, rögtön látta, hogy bizony oltári nagy gebasz történt errefelé.
Egyrészt, jó pár éves rendőri karrierje során még nem látott ennyi járőrkocsit egy helyen. Másodszor, az egyik sikátor bejáratánál levő rendőri kordonnál annyi ember verődött össze, hogy ha elhajít egy kavicsot, biztos, hogy rögtön két civilt kapna el vele. Harmadrészt pedig, megpillantotta a főnöke, John Marpleace fekete Chrysler-jét, ami bizony sosem jelentett jót. Jól kezdődik – morgott Jared.
Szabálytalanul, de rendőri szokás szerint „kit érdekel” módon leparkolt az egyik üzlet előtt (a tulajdonos minden bizonnyal hasznosabb elfoglaltságot talált a kordonnál álldogálva). Felvillantotta jelvényét a kordon bejáratánál álldogáló kollegának, majd utat vágott magának a főnökhöz, aki pár méterre diskurált az egyik helyszínelővel. Az öreg szokásos, közömbös arckifejezéséből sosem lehetett megtudni semmit, nem volt ez másképp most sem.
– Szebb estét – üdvözölte őket Jared.
Jöttére John bólintott a helyszínelőnek, aki elsietett és Jaredhez fordult.
– Remélem nem laktál be túlzottan – mondta csak úgy köszönés gyanánt.
Ami azt illeti, rohadtul belakott. A pénteki nap után Jared szerette meglátogatni kedvenc gyorséttermét, hogy megünnepelje az ötnapi semmittevés után következő kétnapi semmittevést.
– Ugyan dehogy, épp az edzőteremből jövök.
– Csodás. Amit most fogsz látni, ahhoz edzett izmok és idegek kellenek. – replikázott a főnök.
– Csak nem egy újabb halott lotyó? – érdeklődött Jared.
– Abból ami maradt belőle akár Erzsébet királynő is lehetett, de mindjárt meglátod.
Jared elmélázott menet közben. Látott már csúnya robbantásos eseteket, az egyik után például napokig verte a víz és egy falatot sem tudott leszuszakolni a torkán. Azok a jó zöldfülű évek – gondolta.
Elhaladtak pár helyszínelő mellett, akik épp a betont vizsgálták, majd befordultak a kanyarban egy zsákutcába, ahol a szemük elé tárult a bizonyos „sürgős eset”.
Nem tudni pontosan mi játszódott le Jared fejében, de azt talán egy másodperc töredéke alatt eldöntötte, hogy soha a tetves életben nem fogja telezabálni magát, ha utána a talaj úgyis viszontlátja a gyomortartalmát.
Velük szemben a téglafalon egy ember lógott. Pontosabban egy emberre hasonlító, vérben tocsogó hús és rongy. Első látásra annyit lehetett megállapítani, hogy az áldozatot két karjánál fogva felszögezték a falra, lábai ernyedten lógtak.
Második pillantásra pedig azt, hogy az áldozatnak felvágták a gyomrát, belülről pedig hiányzott csaknem minden belsősége, hiszen szinte keresztül lehetett látni rajta a csupasz téglákig. A nő holtteste, mert feltehetőleg nő volt, ócska szakadt rongyokba volt öltöztetve, aminek az eredeti színe talán szürke lehetett, mindenesetre tetőtől talpig beborította a vér. Fejére pedig egy papírzacskót húztak, amire vérrel rajzoltak mosolygós arcot.
Harmadik pillantásra azt lehetett megállapítani, hogy Jared gyomra felfordult a látottaktól, és öklendezve félrefordult.
– Hát igen. – mondta a főnök lehetetlenül nyugodt arccal. – Annyi bizonyos, hogy nem állhatunk elő a szokásos féltékenységből gyilkosság-esettel. Mert az hétszentség, hogy ilyet még nem láttam.
Jared, miután összeszedte magát, felnézett John-ra.
– Talán láttam már ezt. Ja igen, a vágóhídon, sertésekkel. Mégis miféle elmebeteg művel ilyet? Ráadásul fényes nappal!
– Két huligán bukkant rá a holttestre. Amikor kiérkeztünk, a vér és a holttest állagából ítélve, ez a hulla több napos volt. Annyi bizonyos, hogy nem itt ölték meg, sötét sikátor vagy sem, ilyen absztrakt művet nem lehet észrevétlenül megalkotni itt. De egy hullát idecipelni, nos, az már valamivel könnyebben hangzik. Azonban nem is ez az érdekes, nézd csak meg a tetem felett az írást!
Jared viszolyogva közelebb lépett az „absztrakt műalkotáshoz”, elővette a zseblámpáját bőrkabátjának zsebéből, majd az áldozat feje fölé világítva egy szöveget pillantott meg: „A város mocskának szeretettel, Jack”.
– Mi a p.csa? – horkant fel Jared, miközben visszabotorkált John mellé.
– Felettébb morbid de inkább különös. Volt már szerencsém elmebeteg sorozatgyilkosokhoz, na de ez…
– Különös, azt mondod. Én inkább kurvára abnormálisnak mondanám.
– Méregethetjük a szebbik részünket, avagy melyikünk rendelkezik hatásosabb szókinccsel, vagy akár visszamehetünk az őrsre. Kell nekem egy kávé, meg minden adat, amit az elemzőink összegyűjtöttek.
– Sikerült már kideríteni ki az áldozat? – érdeklődött Jared miközben átvágtak a tömegen a kocsik felé.
– Egyelőre nem. De gyanítom, hogy a gyilkosság összefügg egy két hete eltűnt prostituált ügyével.
– Mégis ki az aki bejelenti egy prosti eltűnését?
– Azt hiszem az egyik kolléganője volt, ha szabad így neveznem őt. A hölgy pedig kifejezetten népszerű lehetett az alvilági söpredék köreiben, ha az eltűnése ekkora visszhangot keltett. Azt vélné az ember, hogy a szajhák örülnek, ha elgördül előlük a konkurencia, hogy úgy fogalmazzak. Akkor húsz perc múlva az őrsön, rendben? Még váltok néhány szót Keynes-szel.
Jared nem is emlékezett arra, hogy berúgta a motort, csak gépiesen kormányozta a járművét, miközben fejében egymást követték az ostobábbnál ostobább gondolatok.
Eddig egy szajhagyilkosság sem kavarta fel, mióta hivatalosan is nyomozó lett a városi rendőrségnél. Mindig úgy gondolta, hogy amilyen mocskos és sötét ez a város, a szajhák és a gyilkosság már-már a város örökségének részei lettek. Ha egy mániákus robbantgató óvodák és idősgondozók levegőbe repítésével fenyeget, az fogjuk rá, rendben van. Ha egy éjszaka féltucat nemi erőszak történik, mondjuk azt, hogy átlagos. Na de hogy valaki pusztán szórakozásból kifilézzen valami nevenincs lotyót, egy viszonylag népszerű környéken. Abnormális. Enyhén szólva. Vagy csupán szokatlan és elsőre tűnik úgy, hogy abnormális. A fene tudja.
Leparkolt a kapitányság parkolójának számára kijelölt helyén, majd belépett az épületbe. Első útja az automatához vezetett, és a legerősebb még legálisnak számító kávé kódját ütötte be. Íróasztalához menet összefutott pár közelebbi munkatársával, de mivel csak a szajha ügye járt a fejében, nem igazán futotta többre egy-két köszönésnél.
Néhány perc múlva Mags, a főnök egyik beosztottja érkezett, szokásos csíptetős mappáival a kezében.
– Szia, Jary. John vár téged az irodában. Úgy láttam elég vaskos iratok tornyosulnak az asztalán. Történt ma valami szokatlan? Nem szokta csak úgy véletlenül berendelni a fél kapitányságot.
– Helló Mags. Erre csak annyit mondok, hogy ha ma még akarsz vacsorázni, akkor ne kérdezd. Újságot meg csak utána olvass.
A nő elvigyorodott, majd intett, hogy kövesse.
John irodájába belépve látta, hogy valóban egy rakás irat és mappa hevert az asztalon. Néhányhoz mellékeltek fotókat és tárgyi bizonyítékokat is kis zacskókban.
– Feltúrattam a bűnügyi részleget a szakikkal korábbi, némiképp hasonló esetek után kutatva. Itt az ideje, hogy tüzetesebben áttanulmányozzuk őket, hátha valami aranyosságra bukkanunk, nemde? – vigyorgott a főnök.
– Úgy látom cudar jó kedved van.
– Ha annyit lehúzol ebben a tetves karosszékben mint én, akkor örülni fogsz, ha újdonságot is találsz majd ebben a koszfészekben.
– Nem biztos, hogy lesz kedvem annyit lehúzni.
– Talán neked van igazad. – hagyta rá John, majd leemelte az irattorony legfelső elemét és kinyitotta.
– Hm, a Carlo Fideli-ügy. Erre még talán te is emlékszel.
– A fickó a hajvágó ollókkal?
– Igazi amatőr volt. De azért kell hagyni rendesen helyben hagyta az anyósát. A vádlott felesége azt hiszem sosem heverte ki azt a sokkot.
– Na és ez? – vágott közbe Jared – Michael Delano. Munkahelyi balesetnek álcázott gyilkosság. Tudod, a fűrésztelepen történt. Jézusom, mindent idehozattál, amiben több hiányzik egy kisujjnál?
– Áh igen – bólintott. – Két lehetőség van. Egy pszichopata elmebeteggel állunk szemben, aki valamiért pikkel a kurvákra. A második pedig, hogy a meggyilkolt szajha az útjában állt valami igazán elborult személynek, vagy szervezetnek. Talán egy narkós szekta, ki tudja.
Órákig böngészték az aktákat, közben egészen beesteledett, de a kapitányság ma a szokottnál is nyüzsgőbb volt.
– Eddig semmi ezekben a szarokban – mondta unottan Jared, miközben félrehajította a sokadik aktát. – Semmi értelme keresgélnünk, ez cseszettül egy egyedi eset. Inkább nyissuk meg az új aktát és derítsük ki, hogy ki végezte ilyen rútul egyáltalán.
– Te, Jary. Tudod mi jutott eszembe? – kérdezte John eleresztve a füle mellett a kérést.
– Na vajon? Túrjuk fel a többi részleget is?
– Komolyan kérdezem, baszod.
– Nem tudom.
A főnök nyikorogva az ablak felé fordult a karosszékével.
– Mondd csak, hallottál már Hasfelmetsző Jack legendájáról?
– Nem hiszem. Miért, ki az? Várj csak, legendát mondtál? Ugye nem…
– Hallgass végig, kérlek.
Ismét szembefordult Jareddel.
– Még a viktoriánus-kori Londonban történt. Sőt igazából nem is legenda, merthogy öt lotyót valaki mocskosul kicsinált. Ami hihetetlen, hogy máig senki sem tudja ki volt az, és mik voltak az indokai. Persze találgatás az volt bőven, még Viktória királyné unokáját is sikerült belekeverni. Aztán, azóta semmi. P.csafüst, hogy úgy mondjam. Ami pedig most történt, az valamiért engem baromira emlékeztet a Hasfelmetsző történetére. Nem furcsállod a dolgot? Na és, hogy a hulla feletti kis kedveskedő üzenet aláírásában pont a Jack név szerepelt?
– Nem, de mindjárt utánanézek egy mesekönyvben – gúnyolódott Jared. – Basszus, John, figyelj. Lehet, hogy tényleg történt ilyen Londonban Viktória idejében, de az kábé százharminc éve lehetett. Nem mondhatjuk azt a sajtónak, hogy „bocs b…d meg, de valami régimódi Hasfelmetsző megunta Londont és helyette idejött gyilkolászni csak úgy vakációzásképpen”.
Kurvára neki kell kezdenünk valós és kézzel fogható bizonyítékokat gyűjteni, kezdve azzal, hogy ki az, akit ilyen rondán helyben hagytak, és hogy tényleg utcai lotyó volt-e. Ráadásul megint kell egy kávé, mert szétrobban a fejem a mai naptól.
John megdörzsölte a szemét.
– Persze, igazad van. Nem szándékoztam régies hülyeségek mesélésével tölteni az időm. De mindenesetre felettébb fura az összefüggés.
Jared felállt a székéből.
– Megyek iszom egy kávét. Utána folytatjuk az eszmecserét.
John is felállt, rendezgetni kezdte a széthullajtott mappákat.
– Nem, hazamész és lefekszel. Mindenki hazamegy és pihen. Mert baromira túlórázni fogtok egész hétvégén.
– Na de…
– Semmi de, ne kelljen ágyba parancsolnom mint valami tacskót! Húzás haza, holnap találkozunk! Jó éjszakát!
2 hozzászólás
Hát, mit mondjak? Nem éppen Jókai stílus. De ma már nem is arra van igény. Nekem tetszik, bár azt megjegyezném, hogy egy ilyen esetben – szerintem- nem küldik haza aludni a rendőröket, hanem azonnal indulni kell, forró nyomon. Mert az akkor is van, ha a hulla már nem teljesen friss.
Az az igazság, hogy teljesen új vagyok az ilyesféle műfajban, azon belül is a modern korban hogy úgy mondjam. Nem is igazán rajongtam eddig a nyomozós sztorikért, szóval nem vagyok otthon a rendőrök életében, de azért köszönöm az észrevételt 🙂