„Nam et si ambulavero in medio umbrae mortis non timebo mala quoniam”
„Még ha a halál árnyékának völgyében járok is, nem félek a gonosztól, mert te velem vagy”
Zsoltárok könyve 23:4
Egy végső sóhaj, melyben lelkünk szál végleg testünkből…
Hadd meséljem el pontosan azt a mesteri tervet, ami a világ egyik leggazdagabb emberévé tett, és mégis hiába a fene nagy gazdagságom hamarosan meg kell tudnom mennyit nyom a fránya seggem. Első ízben engedje meg nekem, hogy bemutatkozzam, becses nevem Vincenzo Salieri, de talán közismertebb leszek úgy, mint a híres mester tolvaj a Holló. Csupán néhány órája ért véget tökéletesen kieszelt tervünk még a pirkadat sem nézett fel az álmos tenger mögül. Nem voltam én rosszakarója senkinek, nem keveredtem verekedésbe nem bántottam senki ember fiát, csupán el el csentem ezt azt kisebb nagyobb értékeket egy-egy bukszát vagy ékszert. Meg kellett valamiből élni nekem is. Fürge ujjaim és éles szemem eme fortélyos szakma kiváló űzőjévé alkotott de sose dolgoztam egyedül. Ahogy hibát sem vétettem. Tervünk melyet hosszú hónapokon át készítettünk elő egy igazán nagyszabású cél volt, amivel meg lehet alapozni egy egész kellemes nyugalmas életet. Csendesen ültünk hárman az öreg óratoronyban korhadt faasztalunk ölelve. Befészkeltük már magunkat évekkel ezelőtt a Holló, a Róka és a Farkas. Elátkozott hely hírében állt lakóhelyünk, legendák övezték. Egy tragikus halál az egyik hatalmas fogaskerék rázuhant a főépítészre, munkások vesztek őrületbe és ugortak le a magasból. Jobb helyet nem is választhattunk volna magunknak, senki ember fia nem merészkedett a toronyba. Megvolt a maga apró varázsa ahogy a fáradt éjszakai holdfény, bevilágított az ablakon, megmutatva a poros, dohos asztalt, ágyakat, értékeinket rejtő ládákat. Ahogy egyetlen szerelmem Caterina a pislákoló gyertya fénynél valamilyen általa csodálatosnak vélt verset olvasott, vörös haját leengedve lapok, könyvek közt elmerülve. Gyönyörű kék szemét a versekre szegezve. Barátom az öreg fehér hajú sebzett arcú Voit a lopott árut szemlélte, eladási terveit vetette papírra. Egy krákogó holló üldögélt mellettem szinte hallottam azt mondja, – mikor arra gondoltam elmondom Caterinának érzéseim – „Sohasem”.
Talpig fekete bőr és szövet öltözetemben felmásztam az egyik gerendára, hogy lássam mit olvas Róka, csupán egy versszakot tudtam kivenni a műből:
„Bársony tollad magasba szegted
Drága Holló, szívemet elvetted.
Földhöz ragadt fekete mancsom
Szárnyalni veled nincs jogom”
Még azon a gyönyörű estén Farkas, egy elképesztő tervel állt elő, amit már korábban említettem a gazdagsághoz vezető utat kínálta a terv. Fura mód, veszély benne nem leselkedett sok. Így utólag olvasva gondolhatja, hogy naivak voltunk, és csapda volt csupán a kincs melynek értékével királyságok vagyona vetekedett. Jól megtervezett körül járt és megfigyeléssel készültünk a munkára, hogy minden hibázási pontot kizárhassunk. Mégis volt egy olyan pont amire senki sem készített minket fel, amit senki se mert volna gondolni ami végül vesztünket okozta. Kiszemelt „áldozatunk” pedig nem más volt mint egy nemes indiai származású úr zsebében lapuló diamante hope. Ez a gyönyörű ékkő volt a mi végső megnyugvásunk biztosítója. Róka feladata volt az indiait elcsábítani egy titkos ópium barlangba ahol a méla kábultságban farkas a házat ahol élt, én a zsebeit kezdtük el átkutatni. Nem lett volna ez ilyen egyszerű ha egy picit meg nem babráljuk az ópium adagolókat. Így a légtérbe négyszerese került a kábítószernek mint kellett volna, még az őrök is kidőltek tőle. Kezem rá is akadt a gyémántra. Mire bárki feleszmélt volna már az óratorony biztonságában lapultunk meg. Gyönyörű Caterinának dolga akadt a városban, utána nézett merre szimatolnak a nyomozók. Én és Farkas azon tanakodtunk pontosan hol és mennyiért adjuk el a drágakövet. Firenze volt a cél. Farkas elment hajót szerezni, minél hamarabb elindulhassunk.
Emlékeimbe merültem ez idő alatt, ahogy Róka, kényelmesen elterült az ópium barlang füstjében maszkjába bújva a kasmír ágyon. Hangos csörömpölés szakítja félbe gondolataim, betörték rám az ajtót. Egy erős alkatú sötét alak állt ott. Talán az indiai? Vagy az investigatore talált volna ránk? Mire észbe kaptam az elvakító fénytől nyakamon már hurok szorult és lendültem a széles ablak felé. Hátamon éreztem a kitörő gerendát, csupán egy pillanat volt az egész, kezemben nem maradt más, mint támadóm hajából egy kis tincs melyet erősen szorítottam. Némán néztem az elterülő Veneziara. Szótlan néztem a tengert ahogy a rongyos hajnal első sugarai kiguvadó szememre sütöttek. Mégis mosoly terült el arcomon…
“Egy Holló szállt vállamra…
Sohasem, mondta élesen.
Így ért véget életem”
2 hozzászólás
Szia Holló! Tök jó kis történet, a bibliai idézettel együtt, ami a kellő atmoszférát már az indításnál megteremti. Hálás téma, jó feldolgozás. Könnyedén, lazán szövöd a mondanivalót, olvasható! Egy-két hiba, nyilván elnézted: "megkel" helyett: meg kell, "Indiai" helyett. indiai (két helyen is), "utána kezdett nézni"helyett: kezdett utána nézni. Vagy egyszerűen: utána nézett. Üdv: én
Szia Bödön! Köszönöm értékelésed, és észre vételeid, na igen a "megkel" szót még a helyesírás ellenőrzésem is kellemesen benézte. További művekben jobban oda figyelek az ilyen helytelenségekre! Üdv: Holló