TÖREDÉK
[IG_KITOLT]Kinyitom a lakásajtót, valami hideg, valami rideg szellő csapja meg arcomat,ahogyan kitárul a Zárt a Nyílt felé, fejem felemelem, szippantok ebből a lila ködből, gyomrom kavarog az iszonytató szagtól, de hát mit tegyen az ember,ha el kell hagynia a falak közé zárt nyugalmat, hisz olyan édes ez a meghitt csend, melyet csak a szomszédok kiabálásai, a vécé elmélyült mormogása szakít meg, közbeszoritva egy-egy hangosabb információt átadó berendezés erőszakot berregő üvöltésével; de én ezeket nem hallom, próbálom nem meghallani, így alakul ki a béke övezete a szobámban, melyet most el kell hagynom, átlépem a röhögő küszöböt, neki jó dolga van,itt terpeszkedik szét a határon, ő a hiteles megfigyelő; nem is tudom,hogy én miért nem lettem küszöb, mert akkor hivatalossá válna az a tény hogy rajtam mindenki csak átlép, belém rúg, mert nem vesz észre, de mit tegyek, ha egyszer Ember vagyok, csak egy ember; szóval átlépem a határt, bezárom a bentet, belülre , nagyon mélyre, remegő kézzel engedem el az agyonsimogatott kilincset, milyen jó neki is, folyton megérinti egy meleg és puha kéz, ilyenkor teljes kielégüléssel pirul el, várja a következő aktust; közben lassan befordulok a lépcsőházba, előttem van a Minden,a lehetőség, hogy Kint legyek, elindulok hát, zsebemben két kezem, jólesik ez a meleg ujjaimnak; majd tekintetem körbejár, keresek talán valamit, hiszen itt minden hűvösen néz rám, mégis megtalálok egy szexuális pózban fekvő kenyérdarabot, mellette a banánhéj soha nem hallott dallamra jár keringőt, pislog nagyokat oldalra, hátha lesz párja, de nem lesz; kinek van pénze ebben a házban banánra; az ásitó kuka mellett egy kiloccsantott agyvelejü alma rúgja az utolsókat, a lé, az ő leve ott csorog szerte szét; egy ódon, fémből vájt kuka mellett a hírek megsavanyodva, sárosan fekszik a sarokban, amott a lépcső vakolat pergette oldalán egy fél kesztyű alussza téli álmát, s miről is álmodhatna, mint egy másik fél kesztyűről, hogy ne legyen olyan magányos, de álmát meg-meg zavarja a csontok, félig lerágott csontok halál-tánca, melyek a falon egymáshoz bújó foltok alatt járják Faust szellemét körbe-körbe; majd váratlanul megjelenik egy koldus egér, turkálni kezd az élet büdös halmazában, alattam, a lábam alatt a vizeletszagú lépcső sóhajtva köszönt engem, hogy megtisztelem őt újra, végigjárom összes porcikáját, de tekintetem hirtelen elkapom a világról, mert egy papír száll alá a Sion-hegy alatt, s nézi repülését egy cipőfüző is, mely akrobataként lengedezik a korláton, Istenem micsoda akrobata, miért nem megy a Fővárosi Nagycirkuszba; nincs időm választ adni , választ kapni, mert előttem vergődik lecsóként néhány rohadt paprika, jókat röhög rajtuk a félig megrágott paradicsomok serege, bezzeg ők, ők nem lecsók, ők megőrizték identitásukat, nevetnem kell, hang azonban nem jön elő torkomból, csak valami furcsa zörej, így nem sokáig próbálkozom, hogy köszöntsem e világot, mert a lépcső alján néhány egészségesnek, fajtisztának látszó körte űzi fajgyűlölő politikáját a rohadó, barnuló körték kis csoportja ellen; haha, nem csak mi vagyunk antiszemiták, de ki törődik most ezzel, mikor lassan, nagyon lassan, a fény, a Kinti fény mellemet simogatja, szóval a fény óvatosan kúszik felém, leérek a Kint tengerszinti magasságára, előttem egy újabb ajtó, azonban ez csak egy vámvizsgálati ajtó, itt most nem zárok se Kintet, se Bentet, itt csupán magam zárom be-ki, s mint az őrült, eszeveszetten rohanok a civil életbe, habozok, a vastag üveg csábít, a fény bombázza őt sugaraival, de van üveg a pofáján, s ellenáll, ezzel hív engem a kísértésbe, s Kint majd nem szabadítanak meg a gonosztól, Ámen; egy rántással feltépem a titkot , a rejtélyt, kilépek a fénybe, s elindulok napi utamra, megyek a bolhapiac felé, ahol nap mint nap becsapják az embereket, mert a bolhapiacon épp bolhát nem lehet kapni, micsoda pofátlanság ez; de tűröm, ezt is, mindent eltűrök, mint egy öreg rozsdás, agyonrugdosott küszöb, mígnem egyszer betakar a rozsda, elüli agyamat az őrület, vágyakozozom egy utolsó, igazi nemi aktus után, s aztán rámzárul, igen, rámzárul a Mennyek kapuja, hol nem fehér a mindenség, mert ez csak egy nagy duma, mert ott nem lesz fény, vakító fehérség, mert ott minden fekete lesz, mely megnyugtatja lelkemet, nem, nem kell többé félnem, remegnem, mikor ajtókat nyitok és csukok, igen, ott minden a feketeségé lesz, és én ott leszek, pihenek, s majd gondolkodom, hogy mi lett volna, ha tényleg küszöbnek készülök egy napsütötte délelőtt, úgy 35 évvel ezelőtt.
[IG_KITOLT] A gyárban.
2002.08.03.