Hajnaltájban aludtam el, így későn ébredtem. Omar bácsi ott ült a fekhelyén, azonnal talpra ugrott és a kezembe nyomott egy szelet kenyeret és egy pohár joghurtot.
– Itt a reggelid! Vigyáztam rá, egyél.
Hamar elnyeltem a reggelimet. Ezúttal, azzal sem törődtem, hogy a gyomrom szinte üres maradt, hiszen nagy nap ez a mai… az utolsó nap itt Törökországban… éjszaka utazunk a Paradicsomba…
Egész nap nagyon izgatott voltam, folyton arra gondoltam, hogy reggelre már Európában leszünk. Csak lófráltam le-föl és ábrándoztam.
Egyszer csak magához intett Omar bácsi. Azt mondta, menjek be vele a városba, sétálunk egyet.
Gyalogosan, elég messze volt a város, kóválygott a fejem, alig láttam már az éhségtől, egyszerre nagyot kordult a gyomrom. Omar bácsi is meghallotta. Éppen egy hot-dogos előtt haladtunk el, amikor megtorpant az Öreg, megkérdezte, kérek-e hot-dogot? Nagyot nyeltem, biztosan ő is észrevette, meg sem várta a választ. Kettőt vett, az egyiket nekem adta, amit azonnal falni kezdtem.
– Régen ettem ilyen finomat… – motyogtam két falat között. Mosolygott, ő nem ette a magáét, csak szorongatta a papírba csomagolt finomságot. Én viszont gyorsan elnyeltem, mint gólya a békát. A papírba még megtörölköztem, majd összegyűrtem s egy papírkosárba dobtam. Omar bácsi akkor szólalt meg újra.
– Kéred ezt is?
– Miért, neked nem kell? – kérdeztem vissza.
– Nem. Nem vagyok éhes – és nyújtotta felém a magáét. Mohón kaptam utána, és gyorsan felfaltam azt is. Végül megköszöntem, s hosszú idő után, először éreztem, hogy jóllaktam.
Azután még betértünk egy élelmiszer boltba. Ott tíz zacskó mentolos cukorkát vett Omar bácsi.
Amikor már az utcán voltunk, nekem adott egy zacskóval. Gondolatban számolgattam az unokáit. Kilenc unokája van, beleszámítva azt a tíz hónapost is. Tízet vett, tehát én vagyok a tizedik.
Könny szökött a szemembe, s hirtelen nagyon elszégyelltem magam. Nem lett volna szabad elfogadnom a másik hot-dogot. Azért adta nekem, mert látta, hogy éhes vagyok, pedig ő is éhes, hogy lehettem ilyen meggondolatlan, önző. Azután ezt neki is elmondtam, és bocsánatot kértem.
– Te még növésben vagy fiam, neked többet kell enned. Én már jobban bírom az éhezést, vén csont vagyok… Majd, ha már ott leszünk… keresünk munkát te meg én… ketten csak kiteszünk egy embert… amit keresünk, az meg a tiéd lesz. Tanulnod kell fiam, nagyon jó eszű gyerek vagy ám, látom én azt. Tanulnod kell!…
Délután mindenki csomagolt a két sátorban, ahol Omar bácsi családja volt elhelyezve. Én könnyen összecsomagoltam, csupán egy váltás fehérneműm, ingem nadrágom volt, azon kívül, ami rajtam volt. Azt is itt kaptam már a táborban, amikor behoztak egy kamion használt ruhát. Most összehajtogattam a ruháimat, és a nadrágba bele csavartam mindet, majd madzaggal átkötöttem jól az egészet, nehogy valami kiessen belőle, majd olyan hosszúra hagytam, hogy a vállamra tudjam venni. Ez lesz majd a párnám, ha egyáltalán alhatok valamennyit éjszaka.
Az ebédet délután négykor kaptuk, és mondták, hogy vacsora nem lesz, így én már alkonyatkor kimentem a tengerpartra. Megtapogattam a nadrágzsebben a zacskó cukorkát. Ez lesz majd a vacsoránk, megosztom Omar bácsival.
Leültem a parton, kavicsokat dobáltam a vízbe. Nyugodt volt a víz, a Nap ott messze, éppen most csobbant bele a tengerbe. Fölötte még egy ideig rózsaszínű volt az ég, de hamar homály borított be mindent. Egy hatalmas hajó úszott a távolból a part felé. Még sokáig fehérlett a sötét víz felett, majd szem elől tévesztettem azt is.
Nyolc óra felé gyülekezni kezdtek az emberek. Kilencre már iszonyúan sokan voltunk, de csónak még sehol. Elkezdtem megszámolni az embereket, kilencvenháromig jutottam el, s ebbe az apró gyerekeket nem is számoltam bele, de még mindig jöttek. Akkor Omar bácsi rám szólt.
– Ne kószálj el, maradj mindig itt mellettem! Lesz itt tumultus… hogy tudjak befizetni érted, ha elmászkálsz?
Láttam rajta, hogy izgatott ő is, így még izgatottabb lettem, de nem mászkáltam, ott maradtam mindig az Öreg mellett.
Tíz óra felé jöttek kamionnal, hoztak egy hatalmas gumicsónakot. Voltak hatan, hat nagy erős ember. Vízre tették a csónakot, majd sorba állítottak minket. Ketten szedték a pénzt, a többi viszont ügyelt a rendre. Akinek nem volt elég pénze azt rögtön kilökték a sorból. Odasúgtam Omar bácsinak.
– Fegyver is van náluk, láttad? – de az Öreg csendre intett, így hát hallgattam és figyeltem.
Már éppen Omar bácsi családjára került sor, fizettek és mentek a csónakba. Mi zártuk a sort az Öreggel. Amikor mi is a csónakon voltunk, akkor vettem észre, hogy már jócskán megtelt, alig találtunk helyet magunknak. Aztán mindig egy kicsit összébb szorultunk, mert még rengetegen voltak, akik fel szerettek volna jutni a csónakra.
Aztán kitört a veszekedés. Akik már a csónakon voltak, szóltak az embereknek, hogy ne jöjjön már több ember, mert nem férünk, meg el fog süllyedni velünk a csónak. Meg sem hallgatták, nem érdekelte őket a mi sorsunk, csak a pénz. Mondtam volna Omar bácsinak, hogy vissza kellene mennünk, ha mertem volna megszólalni. Nem mertem, csak tovább figyeltem, hogy mi történik.
Akkor hirtelen, egy asszony, kicsi babával, felugrott. Szólt a férjének, hogy menjenek vissza, mert így itt senki nem marad életben. Annak nem akarózott menni. A nő kilépett a csónakból és kiabált, hogy állítsák le az embereket, mert úgy vannak már mint a szardíniák a dobozban. Jött a legnagyobb darab ember közülük és lökdöste kifelé az asszonyt. Akkor már a férje is utána indult, kiabált, hogy ne bántsa az asszonyát. Neki is volt egy két éves forma gyerek a karján, meg még kettő nagyobbacska ment utána. Odament a pénzbeszedőkhöz, és kérte vissza a pénzüket. Akkor rögtön hárman közrefogták, és őt is lökdösték a felesége után, meg a gyerekeket is. Előkerültek a pisztolyok, ha nem engedelmeskednek, akkor lőnek, mondták. Nem kaptak vissza egy vasat sem. Az asszony már sírva kiabált, de semmit sem tehettek.
Annyi pozitív eredménye lett a dolognak, hogy leállították a beszállást, és belöktek bennünket a mély vízbe. Volt néhány evező, mások meg a kezükkel kezték lapátolni a vizet, és lassan elindultunk.
Torkomat szorongatta a sírás, ez a brutális jelenet óta, és most elengedtem magam, kitört belőlem. Minden fájdalmam, félelmem, aggodalmam ott összpontosult a torkomban, és nem tudtam visszatartani a sírást. Talán most sirattam el anyámat, a húgaimat, öcsit, édesapámat és a hazámat, amit soha többé nem fogok látni. Akkor ért el a tudatomig, hogy vége a régi életemnek, hogy soha, soha többé nem mehetek haza, nem vár otthon a családom… mert vége, végérvényesen vége a gyerekkoromnak.
Sokáig sírtam, telesírtam a kis motyómat, amit összecsavarva szorongattam a kezemben. Arra jó volt, hogy elnyelje a könnyeimet.
Amikor végre elapadtak a könnyeim, felnéztem az égre, hogy megkeressem, melyik csillag az édesanyám. De nem voltak csillagok, sűrű sötétség vett körül bennünket égen és földön, azaz a vízen. Messze, távol az ég alján apró villámok cikáztak. Az apró gyerekek biztosan elszenderedtek, elringatta őket a csónak, a felnőttek, akik tudtak, küszködtek az evezéssel, a többiek nagyokat sóhajtoztak. Vakon ringatóztunk a rettentő tenger közepén és senki sem tudhatta, hol vagyunk, merre tartunk, mert nem láttunk semmit a sötétben.
Egyszerre nagyot dördült az ég. Az apróságokat is felébresztette, többen sírva fakadtak. Nem sokára a szél is feltámadt. A hullámok egyre nőttek és hátukon dobálták a csónakot. A villámok már itt cikáztak körülöttünk és egyre gyakrabban dördült meg az ég, a szél erősödött. Kóválygott a gyomrom. Sokan hánytak is, s mivel úgy voltunk a csónakban, mint a szardíniák, egymást hányták le az emberek. Egyre nagyobb volt a kétségbeesés, a sírás, jajveszékelés, és egyre nagyobb hullámok dobálták a csónakunkat.
Ezt már én sem bírtam, éreztem, hogy hánynom kell. Mivel, ott ültünk Omar bácsival a csónak oldalának vetve a hátunkat, próbáltam megfordulni, hogy kifelé hányjak. Nehéz volt, annyira szorosan ültünk, hogy majdnem reménytelennek látszott. Omar bácsi próbált visszatartani.
– Ne fordulj meg, csak hányj itt… kieshetsz… nem tudod az egyensúlyt tartani, amikor már nagyok a hullámok… – akkorra már éppen sikerült megfordulnom, hánytam… éreztem, hogy az Öreg megfogta a lábszáramat erősen… nem láttam semmit, csak éreztem, ahogy egy nagy hullám a csónak alá nyúl… éreztem azt is, hogy nincs erőm, csak hánytam, öklendeztem egyre jobban… Omar bácsi fogta a lábamat erős kézzel… a hullám nagyot lökött a csónakon, s bár éreztem, hogy már többen is kapaszkodnak belém, próbálnak visszatartani, de a hullám erősebb volt náluk, lökött egy nagyot s én repültem néhány métert… közben sikolyokat hallottam, Omar bácsi a nevemet kiáltotta… aztán belezuhantam a tajtékzó habokba…
– Tarek… Tarek… Tarek… – hallani véltem… aztán megszűnt minden…
Reggel, a görög partokon, a parti őrség, egy tíz év körüli fiúcska holttestére bukkant. A kilétét nem tudták beazonosítani. A nyakában ezüst lánc lógott, a medálban egy elmosódott női arckép. A fiú zsebében fél csomag ázott mentolos cukorka volt, semmi egyéb.
18 hozzászólás
Drága Ida!
Nincs szavam.
Azt hiszem, ilyen a jó írás, ami megrendít, amit nem lehet elfelejteni.
Ölellek:
Ylen
Drága Ylen!
Köszönöm soraid. Igen, megrendít bennünket nap mint nap, hiszen aktualitása van, és benne emberi sorsok, tragédiák. A legszomorúbb az benne, hogy ilyenkor nyilvánul meg a leginkább, mennyire igaz a mondás: ember, embernek farkasa. Lehangoló. : (
Ölellek 🙂
Ida
Kedves Ida!
Ilyen szomorú befejezésre számítottam, mert sajnos ez életszerű. Igazából nem az fakasztja az embert sírásra, ha menekültek tömegét látja, hanem az, ha közel kerül egy-egy emberhez. Neked sikerült közel hozni ezt a kisfiút a szívemhez…
Szeretettel: Klári
Kedves Klári!
Nekem a menekülők tömege is igen szívszorító látvány. Minden ember egy sors, egy tragédia, meg ki tudja mi mindent hordoz magában… Talán én jobban értem, mint mások, engem már kétszer is megcsapott a háború szele. Sohasem az egyén a hibás, mindig mások döntenek a feje felett. Csak azt nem értem, hogy van ember, aki merészel élet, halál ura lenni embertársai felett, ilyenkor csak arra tudok gondolni, hogy pokolnak is kell lennie valahol…
Örülök, hogy a szívedbe zártad a főhőst. Köszönöm. hogy olvastad.
Szeretettel 🙂
Ida
Drága Ida!
Ennyire tragikus írást talán nem is olvastam mostanában. Egész idő alatt amíg olvastam arra gondoltam talán mindenki a tengerben veszti el az életét. Így talán még megrázóbb! Nem jutok szóhoz, csak olyan beleérző szívvel lehet ezt megírni, mint amilyen neked van.
Szeretettel ölellek: Ica
Drága Ica!
Utánanéztem: 2016-ban 3740-en fulladtak a Földközi-tengerbe, 2015-ben hasonló volt a vízbefúltak száma, az idei évre még nincs adat. Nagyon sokan veszítik ott az életüket, de ha ott maradnának, akkor még ennyien sem maradhatnának életben.
Sohasem az egyén hibás, mindig mások döntenek a feje felett, az igazi tragédiát akkor látjuk, ha közelebb kerülünk egy-egy emberhez, megismerjük a múltját, átérezzük a vesztességét, a fájdalmát… ezt próbáltam bemutatni a 10 éves kisfiú történetén keresztül.
Köszönöm, hogy olvastad, és együttérzésed is köszönöm.
Ölellek szeretettel 🙂
Ida
Drága Ida!
Sejtésem beigazolódott, hogy a 10 éves fiú nem jut el a "Paradicsomba", legalább is nem oda, ahová indult. Szörnyű az, amikor egy háborúban az emberek elveszítik hozzátartozóikat, az otthonukat, és rákényszerülnek arra, hogy ott hagyják hazájukat. Szomorúan és együttérzéssel olvastam novelládat, amely nagyon élethűen van megírva. Gratulálok!
Sok szeretettel: Matild
Drága Magdi!
Talán így jutott el az igazi Paradicsomba. Ha életben marad, vajon milyen mostoha sors jutott volna neki osztályrészül, egyedül a nagyvilágban…
Köszönöm, hogy olvastad. Az együttérzésedet is köszönöm és elismerő soraidat.
Sok szeretettel 🙂
Ida
Bocsásd meg, hogy átkereszteltelek néhány másodpercre, kedves Matild. Rögtön éreztem, hogy valami nem stimmel, de már elszállt. 🙂
Ölellek 🙂
Ida
Semmi baj drága Ida, tetszik nekem a Magdi név is. 🙂
Ölellek. 🙂
Matild
Kedves Ida!
Nagyon, nagyon megrázóra sikerült ez az alkotásod.
Hát igen… elért a paradicsomba szegény Tarek, bár nem Európába…
Aztán, hogy Európában megtalálta volna a paradicsomot, az is kétséges…
Minden politikai és üzleti érdek ami a szíriai háború fenntartására irányul, most már az egész világot fenyegeti, gyerekestől.
Judt
Kedves Judit!
Talán így ért el az igazi Paradicsomba, mert azt is látjuk, hogy mi vár azokra, akik túlélik a tengeri utat. Éhezés, kirekesztettség, nem emberi körülmények, esetleg börtön. Hányan tudnak új életet kezdeni, és hány embernek fog sikerülni túlélni mindezt, azt nehéz megmondani. Azért remélem, sokaknak sikerül.
Köszönöm, hogy olvastad és szóra méltattad a novellámat.
Ida
Kedves Ida!
Átérzem a történet lényegét, de nem értem a világot ami ennyire hátat fordít az elesett embereknek. Nem nyújtanak segítő kezet, inkább beléjük rúgnak. (Tudod kikre gondolok.)
Kicsit zavart a történetben, az egyes szám első személyben íródott részek. Bevallom eleinte, főleg az első részben azt hittem, hogy lányról szól a történet. Pár átolvasást azért megérne, mert maradt benne egy-két hiba, aminek javításával még jobb lenne.
Azért, tetszett az írásod, és remélem, hogy legalább ennyivel hozzá tudunk járulni az elesett emberek jobb megítéléséhez.
Üdvözlettel: János
Kedves János!
Nehéz is felfogni azt, hogy nem nyújtunk segítő kezet az üldözötteknek, a rászorulóknak, hiszen menekülők mindig voltak a múltban is, és a jövőben sem lesz másként, csupán helyet keresnek maguknak a világban, akiket otthonaikból elüldöztek. Ez egy örök körforgás, népvándorlás mindig volt, és mindig lesz, sajnos (mert azért is felelős valaki).
Azt viszont nem értem, miért zavart az egyes szám, első személy. Úgy érzem, hogy ezt másként nem is lehetett volna megírni, így tudjuk magunkat beleérezni a kisfiú helyzetébe, látjuk a megpróbáltatásait és átérezzük azt, talán így hitelesebben hangzik.
Az sem probléma, hogy a másik nem bőrébe bújtam, nem az első ilyen írásom, csupán bele kell élni magát az embernek a történetbe és nem okoz gondot.
Köszönöm, hogy olvastad.
Üdvözlettel 🙂
Ida
Szia Ida! 🙂
Nagyon szeretem az írásaid, mert képes vagy arra, hogy gondolkodtass, mosolyogtass, vagy könnyeket fakassz. Mindezeket csak úgy lazán, ösztönből, de akár tudatosan is.
Értékes minden megnyilvánulásod, mindig örömmel veszem ezeket, mert elérnek a lelkemhez az írásaid.
Köszönöm, hogy átérezhetem új novellád tartalmát és üzenetét. 🙂
Szeretettel: Kankalin
Szia Kankalin!
Nekem megtiszteltetés, hogy olvasod az írásaim, és mindig találsz benne valamit, ami miatt érdemesnek tartod arra, hogy elolvasd. Megköszönöm, hogy ez is utat talált a lelkedhez, és köszönöm megtisztelő véleményed.
Szeretettel 🙂
Ida
Drága Ida!
Ennek a "mesédnek" a végét valahogy kihagytam, most pótoltam. Írásaidat csodálatosan szépen tudod
megfogalmazni. A téma is mindig érdekes, ezért szeretem olvasni. Számra megható volt, amit írtál, s végül nagyon sajnáltam a kisgyermeket, aki végül belefulladt a tengerbe.
Szeretettel gratulálok?
Kata
Köszönöm szépen, drága Kata.
Örülök, hogy olvastad.
Szeretettel,
Ida