Utolsó kérdés

A magánya végtelen súlyát sem tudták vele feledtetni a kacér tavaszi felhők, pedig az azok közül kikandikáló napsugár a melegével lehajolt az ő vállára is, úgy, ahogy a fákra, bokrokra, virágokra, kavicsra és kőre, a rétre és a háztetőre. Sokszor arra gondolt, hogyan is lehetne egy megfásult lelket és egy rozoga testet csak úgy elhagyni… Ezerszer elképzelte, hogy lehetne… lebegni…

Mert minden illúzió, a maga hamis valójában. Csak az idő, az nem, hiszen a rabláncként szegül nyomába. Az egyre lassabban pergő percek azok hűségesek. Mégis hiába való fáradozás minden megtett lépés, ha céltalan, mert nincs kihez vezessék…

Akkor mi értelme akár egyetlen szívdobbanásnak is? Ha a csillagos esték sem ringatják szép álomba, hogy legalább a kín csapdájából kitörhetne, arra a pillanatra, ahol minden szép és jó a saját kedve szerint. Mert múló állapot a boldogság: ahogy a méhek rajzanak, virágport szórnak, a kinyíló szirmok idővel mégis porba hullnak, hiába igyekszik öntözni az eső… – így vélte, így látta.

Vérező szívében fagyossá dermedtek az egykor forró vágyak, az időtlen időtlenségek. Zűrzavaros világában az élete filmjén csak néhány színes képkocka fakó díszei ragaszkodnak még hozzá, más semmi egyéb. Díszek, amik akkor mégis bűnről bűnre vitték. Emberek akik szerették, majd elhagyták. Olyanná vált, mint a gyümölcs az ecetes lében…

Minek a tavasz? – kérdezte idén is magától.
Ha télen megint rőzsét kell lopnia, hogy legyen tűzrevalója.