A kertet, ahol él
Összes fűszerek kedves asszonya,
Sokan próbálták már leírni valójában
Hogy az a kert egyáltalába
Milyen.
Próbálták megírni azt a tornácot,
Azt a házat…
Meg tudjátok?
Ott, abba a kertbe minden megterem,
Összes fűszerek;
Gyógyszerek, alkalmasak betegségre,
Kívánásra vágyakozásra…
Megannyi orvosságok törődésre
Mindennapi szeretetre.
Lehet kivirágzik ott a szerelem.
Sokan próbálták már mindezt megírni,
És mégse, nékik sose sikerült…
Volt rajtuk átok!
És próbálták sokan leírni,
A kert fűszeres, édes asszonyát is,
Hogy ő valójába milyen.
Meg tudjátok?
Hiába is tagadnák szégyenkezve
Elküldöttek, visszautasítottak!
Mer voltak!
Voltak őbelé annyian nagyon szerelmesek.
Csakhogy bicegtek ám
Általuk gondosan formált,
Szánalmas verssorok,
Legott leltek kudarcot.
És aztán jöttek megint csak mások,
Kik próbálták őt „csak” megfesteni,
Mindezt kevés sikerrel.
Megannyi híres piktorok,
Megannyi híres ember!
Vágyódtak reá ők is nagyon,
De ők is
Vallottak sorra kudarcot akkoron.
Mer’ tudjátok?
A színek „haloványak” voltak!
A fények szégyenlősen haldokoltak!
Szánalmas vásznakon…
Végül, a festők hajuk tépve
Feladták,
Sorsukhoz visszatértek,
Festettek másik, nem igaz madonnát.
De! Nem tudtak, nem tudtak már
Soha többé festeni.
Mer’ hazugok lettek az ecsetvonások,
Lett aztán másnap, és
Szégyenkeztek azok a vásznak…
Az igazsághoz azért hozzátartozik,
Volt olyan festő! Festett ezernyi napraforgót.
Azok meg mind megfordultak a képen, utána,
Ahogy kerékpárján elhajtott előttük
Azt hiszem, kedves,
Utánad, nézve a virágok (is) izegtek-mozogtak
Nincs mit tagadni: összezavarodtak.
Nem néztek többé a Napra,
És töredezett a régi vászon,
Restaurátorok meg hajuk tépték!
A napraforgók meg a képen
Bámulták, ahogy poros úton éppen
Miként biciklizik, Bűbáj Boszorkány!
De én tudom, hogy még más valakinek is
Sikerült őt megfestenie,
(Nem volt akárki.)
Maga képzelt világban élő,
Őrült festő, aki az időben utazott,
Irigylem érte…
És festett mellé szerelmes arcot is.
Mer’ tudjátok?
Az asszony elvarázsolta őt,
Ahogy elvarázsolt engem is.
És az arc nem volt már többé idegen,
Én se vagyok az.
Telnek percek, napok,
Hónapok, számlálhatatlan.
Most azér’, én is megkísérlem
Mindezt leírni, elmesélni,
Leírni azt hogy
A kert milyen,
El nem képzelni,
(„Amúgy” az asszony is gyönyörű.)
Mer’ csodálatos!
Se szókkal, se festménnyel,
Igazából Ő le nem írható,
Talán versivel,
Meg tán zenével.
Fiai játsszák…
Igazi varázsló, édes boszorkány.
Mer’ boszorkányos a tündér-mosolya.
Néha haragszik,
Azután kibékül, végül.
Megannyi titkot rejt magába…
Hiába reménykedsz,
Hogy „netán, hátha”,
Mindet megfejted, úgyse sikerül.
Én megpróbálom,
A tornác kerítésén meg most épp
Őrá vigyázva
Éppen.fekete macska ül.
Csak kérlek Oriza, Borgia,vagy Triznyák
Kérlek, ne légy féltékeny!
Őrá én is akarok vigyázni.
9 hozzászólás
Csodaszép színek,érzések!
Grat:sailor
szia vitorlázó tengerész!
kösz, hogy olvastál
túlparti
Valahonnan ismerős…
Zsó 🙂
Én még alig ismerem.
http://www.bibl.u-szeged.hu/inf/szakdoli/2003/puskas/gl_varkertje.jpg
Szép a kép…
Kedves túlparti!
Csodaszép az a kép amely köré fontad ezt a versed. A hangulata magával ragadó bűbáj.
Szeretettel gratulálok: oroszlán
Kedves Oroszlán!
Tudod???
Minden Neki köszönhető, a vers, és a bűbáj is!
meg köszönöm, hogy olvastál!
szeretettel: túlparti
Hm, érteni vélem kiről szól a vers.
Éjjel, mezítláb jár teát szedni a kertbe…:)
Tetszik a vers.
Üdv. Ida
Szia, meg üdv neked is, meg köszönöm, hogy elolvastad.
Amúgy a vers csak tákolmány, nem Hozzá méltó; ezt nagyon restellem.
DE! A meztélább-járást el tudom képzelni róla!
üdv neked:
túlparti